Hogyan is tudhattam volna? Szerető család, elit suli, elit osztálya, – na ez annyira nem volt fáklyás menet – és nagyon-nagyon boldog gyerekkor. Törődő szülők, és nemcsak törődők, hanem nagyon kreatívak, értelmesek, intelligensek. (Jut eszembe. vajon hány ember mondja manapság azt, hogy a saját szülei a példaképei?)
Most,hogy mindenki – na jó, nem mindenki – , de sokan Valentin-napi “őrületben” szenvednek , amit megértek, mert korábban én is szerettem ezt a napot, a meglepik napját. Hogy hány sms csipog a telefonomon, és főleg kitől, most teljesen hidegen hagy. Illettve ez így nem igaz.
Egyszer tényleg szeretném kipróbálni egy lakatlan helyen, mekkorát tudok ordítani.
Eddig tartott a bevezető, a többi rész nem a pozitív gondolkodásról, a teremtő erőnkről, a Rubophen-napról, az én-időről szól, hanem egy igaz történet valós tragédiája, amit 7 éve nem tudok feldolgozni, és most,hogy az éjjel megnéztem – jelentem többször is – A szem tükrében című filmet, mégiscsak azt gondolom, van SORS, vannak egy végzetre teremtődött emberek, és amíg csak képes vagyok lélegezni, hinni fogok annak,illetve azoknak az embereknek a belátásában, akik rájönnek, mit tettek egy családdal, és csak annyit mondanak bele a szemembe: Bocsánat, vagy valami ilyesmit….
Heller Kata, volt szépségkirálynőnk történetéből szinte minden mondatban magamra ismertem, mert aki egy 5 áttétes, negyedik stádiumú rákból így kijön, megerősít abban, hogy minden agyban dől el, de mégsem, és hogy velem is pont ezt művelték az orvosok, amikor kiderúlt,hogy anyukám rákos.
És itt jön a lényeg: Valentin-napon műtötték.
Emlékszem, 6 óra 48 percet vártunk a testvéremmel egyetlen szó elhangzása nélkül – én imára kulcsolt kézzel -, mert tudtuk,hogy az intenzívre hozzák műtét után. Az az idő, végtelennek tűnt.
És azóta is ott állok a folyosón, szeretnék biztató, és nem rémísztő szavakat hallani, lehetőleg érthetően, nem mindent latinul, és csak a reményt hagyták volna meg, mert azt gondolom, azt senkitől nem lehet elvenni.
Szeretnék egyetlen éjszakát altató nélkül, vagy vasárnap délutánt nyálcsorgatásosan végaludni, úgy, mint régen, és nem Anya gyerekfej nagyságú , szétnyílt sebét látni a háta közepén álmaimban, még a sírjában is. Szeretném azt gondolni, hogy nemcsak azért nem zárták le azt az üreget, mert már az illető orvos szavaival élve: csak számokban gondolkodhatunk Gabriella. Szeretném, ha elmagyarázták volna, mert igazából, ha belegondolok, velünk nem közöltek semmit. Nem volt onkoteam, és ilyesmik, azt sem tudtam, milyen típúsú rákról beszélünk – ma már tudom – és a patológiai eredményt is csak a mintavétel után több hétre kaptam meg a barátnőm irodájába lefaxolva úgy, hogy az illető orvos asszisztensének némileg – abban az állapotban – még puncsolni is kellet. Szeretném, ha nem nekem kellett volna kinyomoznom a szövettant végző orvost és szeretném, ha nem emlékeznék arra a párbeszédre is Ja! valami ilyesmi volt: “Ígérje meg nekem,hogy befejezi az egyetemet!” Na itt már valami gyanús volt, és amikor a sugárkezelésről esett szó – amire nem került sor, mert anya hamarabb meghalt – szeretném, ha nem olyan jellegű mondatokat hallottam volna a telefonban: “Nézze. Ebben az esetben semmi esélye,mert a sugárkezeléstől a csontok feloldódnak!” – itt már rosszul voltam, de hülye nem, hogy levegyem, nagy a baj. Én csak tettem a dolgom.
Szeretném elfelejteni a fájdalom hörgéseit 5 morphium tapasz mellett is, és a könyörgést , hogy legyen már vége.
Injekcióztam, pelenkáztam, tápszereztem, hánytattam, és igen: lefürdettem, és felöltöztettem Anyát, amikor meghalt, és jöttek a halottas kocsival,hogy elvigyék a hűtőházba. Az én gyönyörű ÉDESANYÁMAT. Az egyetlent, a megismételhetetlent.
Nem tudom, honnan jött az energia,de az ember hatalmas erőket tud mozgúsítani magában, ha akar. Ma már tudom, fentről vigyáztak rám. Ebben biztos vagyok, de mielőtt ezt is részletezném, nem teszem, mert tartok tőle, valamelyik pszichiátriai kategóriába besorolnának – tehetetlenséből, és tudatlanságból – és azt nem akarom. Lehet? megengedett az nekem, hogy egy kicsit én lássam úgy a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek???
Sokan mondták, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. Miért vertem volna szét egy híres specialista prakxisát, életét, családját? Nem hozta volna vissza Anyát, bár többszőr üzent nekem álmomban arról a virágos mezőn lévő padról, hogy “tedd meg kislányom”
Azért felkerestem egy orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvédet, aki alsú hangon 60 milliós kártérítesről beszélt nekem,de nem igazán hallottam meg, mert mennyit ér egy emberi élet????? A gondatlanság? A leszaromság? Az orvosi eskü?
Mennyit ér az én félbe vágott életem? Az álmatlan éjszakák éveken át,, a félelem, a szorongás,és még sorolhatnám, de nem teszem, mert…..
Mindennek ellenére azt gondolom, e nélkül a tapasztalás nélkül nem lennék az, aki lettem,, teljesen máshogy állnék a világ dolgaihoz, és bármilyen meglepő az egész élhetetlen életem értelmét abban látom,hogy tudok másoknak segíteni. Sokan kapaszkodnak belém. nem mondom, hogy nem fáradok el időnként,de kell értelmet keresni a tragédiák túléléséhez, mert az ember megőrül. De tényleg.
És bár igen, az én hétköznapjaim másként telnek, mint az kívülről látszik, és a mai süvítő szél is halált dúdolt nekem, de közben ott van az a virágos mező, amit álmaiman látok, és a szüleimmel lehetek. Talán ezért szeretk újra aludni, és ösztönösen megtanultam ezt a tudatos álmodást, de ha az éjjel látott filmre gondolok, akkor is öröm tölti el a szívemet, ha elképzelem, valahol a világban talán már leszülettek, és újra gyerekek egy szerető családban.
Mindent! Mindent megtennék, ha megölelhetném Őket!
Bárhol legyenek is, velük vagyok. Valentin -napon is, csak nem úgy, plüssmacival a kezemben, hanem ott állok annak a bizonyos kórháznak a folyosólyán, és szeretek arra gondolni, hogy a mi történetünk is happy and-del végződik.
A legőrjítőbb az egészben, hogy nagyon kicsi híján, az is lehetett volna. Egy tündérmese, csak egy icipici szépséghibával. 🙁
