Bifidusz eszenzisz
2013 január 29. | Szerző: Rácz Gabriella |
Lassan indult el azon a ködös szeptemberi reggelen a vonat Pest felé. Már-már azt hittem kegyes hozzám a sors, amikor azt reméltem egyedül leszek a fülkében, és beszélgethetek a gondolataimmal, mert a hétköznapi „időkapszulás” rohanásban elfáradtam 24 órás nőnek lenni. Mert az kell, vagy nem? Szerettem volna erősíteni magamban a „nem”- szócska kimondását. Mert állítólag azt kell. Artikuláltan kimondani az energia vámpíroknak: NEM!
Már-már kezdem gyakorolni magamban, amikor kihúzódik az ajtó és ott áll(ok) előttem, piros kalapban, rúzzsal a száján.
A kosztüm finom anyagból. A parfüm édes illata. Rettegek,hogy belekezed 80 éves életébe és végig kell hallgatnom. Kétszáznegyven kilométer! Leül velem szemben. Egyenes tartás. Gondosan fésült szőkére festett tincseit kis kézitükre segítségével megigazítja. Mustráljuk egymást. Én feketében, Ő pirosban. És belekezd.
Jönnek a szülei, a nehéz gyerekkor, a háború, az éhezés és a nagy szerelem. Nem ahhoz a pasihoz ment feleségül, akit szeretett. – A kényszer nagyúr – osztja meg velem. Egész életében boldogtalan volt. Mindig „arra” a férfira gondol. Semmit nem tud róla, utolsó információi szerint a háború után elvett egy belfort-i nőt.
A piros kosztümös hölgy aki velem szemben ül a fülkében, annyira ismerősnek tűnik, hogy szinte magamra ismerek. Angyalomnak szólít, mint minden ilyen korú öreglány. Már mennyire unom. Persze helyeslően bólogatok. Közben, hogy a kép teljes legyen még az eső is elered, s mi szép lassan csordogálunk Pest felé.A vonat Belfortba ringat. Elképzelem azt a férfit, azzal a nővel, miközben az a férfi is biztosan valahol, lehet, hogy pont egy vonatfülkében beszél a velem szemben ülő nőről egy ismeretlennek… Mesél a szerelmükről. – Ilyen csak egyszer jön el az ember életében! – osztja meg velem. Gyönyörű kék szemek. Gondosan ápolt kezek. Elerednek a könnyei. Lassan gördülnek le az arcán, ahogy az esőcseppek az ablakon.
Ez a nő nem látja honnan jövök? Nem látja, hogy abból a bifidus essenziszes világból? Abból a teljesítménykényszeres rohanásból, amibe az Ő korosztályuk beledöglene? Abból, ahonnét csak egy vonatfülkében remélhetek egy kis megnyugvást. Nem érdekel az élete, a vallása, a politikai nézete. Fáradt vagyok. Kirohanok a folyosóra egy kis levegőért. Lehúzom az ablakot. A szél és az eső az arcomba csap. Hol a francban lehetünk? Vissza kell mennem. Az öreglány tudja: a titok abban rejlik, épp csak addig sírjon, amíg a szempillaspirálja el nem mosódik helyrehozhatatlanul az arcán. Megsajnálom. Részemről vereség. Helyrehozza tökéletes sminkjét. Részéről győzelem.
Szolnokon leszáll. Az unokáit jött meglátogatni. Miközben a peronon úri hölgyesen integet a viszontlátás reményében, közben azt remélem, ahogy a vonat elhagyja a szolnoki állomást és elvész a ködös semmiben, soha többé nem látom viszont.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: