Lépcső nélküli korlát

2013 július 7. | Szerző: Rácz Gabriella |

Az utolsó írásom, kiütötte a biztosítékot. Nem gondoltam volna, hogy a valóság, ennyire érdekli az embereket. Rosszabbra számítottam, bevallom, azt hittem, sokkal érzéketlenebb világban élünk. Tévedtem.

Sokan mondogatják (úgy általában): “Mással is megesett már!” Igen, tudom. Jönnek az árvák, a gyerekgyilkosok, az alkoholista szülők, és az afrikai éhezők, de sajna ez sohasem vigasztalt, mert ez, mindez (hű! és ha még a részletekre is kitértem volna) Velem történt meg.

Minden “csoda” három napig tart, és én pontosan addig nem tértem magamhoz mély depressziómból, mert végig gyötört a kétség: vajon jól tettem-e? Van-e jogom, hiszen ez a történet sok embert érint, a beleegyezésük nélkül szétkürtölni a  világnak: “Hé! Emberek! Hallgassátok az én tragédiámat!”

Semmivel sem lennék különb a jelenlegi közTV bármely csatornájánál, amely mindegyike azon munkálkodik: húzzuk le minél jobban az embereket. Jó, egyáltalán nem történt ma a világban.

Na nem! Ehhez nem adom magam. Éppen elég volt az az otthon töltött 4 nap, (nemzeti dohányboltok, országunkban nem létezik már társadalombiztosítás, stb.), hogy 150-nel húzzak vissza Ausztriába. Teljesen kikristályosodott számomra: nincs más választásom. Fel kell építeni egy másik ország, másik nyelvén, egy másik életet… Idefelé jövet, vezetés közben, sokat gondolkoztam: mi a fene húz minden egyes nap, minden egyes órájában honvágy formájában haza? A szüleim már nem élnek… A régi – még a rendszerváltás előtti családi nagy haverok, velük együtt eltűntek. (ez gondolom, sokak számára ismerős), de mégis, talán a nyelv…. Tisztában vagyok vele: itt mindig idegen maradok, és azt is világosan érzem, sokáig futkos majd a hátamon a hideg a steiermarki akcentustól. (és persze teljesen jogosan gondolják most sokan: túlérzékenységben szenvedek, ami szerintem nem létezik. Mert valaki vagy érez, vagy sem.) Kapom én innen-onnan a “hátbaveregető mondatokat”: “Jól tetted, hogy meg merted lépni, és hozzá hasonlók”,de az igazat megvallva ők mind otthon maradtak. (Talán Osho veregetné meg igazán a vállamat, hogy fejest mertem ugrani a Grand Kanyonba ejtőernyő nélkül) Mert ez az igazság. Minden biztonsági hálót kihúztam a fenekem alól és belevágtam. A visszatérés utolsó szalmaszálát is elvágtam, biztosíték-kiverő írásom erről is gondoskodott. De nézzük csak, mi itt a probléma?

Munka:kipipálva.  Lakás:kipipálva:  Nyelvtudás: mondjuk…… szuper utak, szuper árak, mindenki Grüss Gott-ja ismeretlenül az utcán, gyönyörű tájak, jó levegő, egészséges kaják. Hányszor hallom: a boldogság kulcsa: ha azt csinálhatod, amit szeretsz, amiben kiteljesedhetsz, amiben tehetséges vagy. Mert akkor a munka, nem is munka igazán… Óh, Istenem! És akkor jön a kerttervezés, a maszkmesterség, a festés, az újságírás, a lakberendezés gondolata, mert ezeket mind szeretem, sőt: imádom csinálni.

És akkor hátulról, alattomosan jön az a hideg, ismeretlen felszólítás: “Zak! Zak! Zak! Zak!” (Gyerünk! Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban!), és Te fénysebességgel kezdesz el WC-t , evőeszközt pucolni, vagy mosogatni, polírozni, ágyneműt húzni (naponta 150-et), és örülhetsz, mert van munkád, és  többet keresel,mint otthon egy frissen végzett jogász, vagy orvos (na ez az őrület), és tudod, az eszeddel tudod, hogy a saját hazádban sohasem lesz olyan magas  az életszínvonal, mint itt, de a lelked folyamatosan azt érzi: “Úgy dőlnék, úgy mennék már hozzád” – és azt hiszem, ezt hívják úgy: lépcső nélküli korlát!