Boldognak tűnnek

2013 február 2. | Szerző: Rácz Gabriella |

– Szszszsz! A francba! – Hetvenhattal belehajtok az 50-be!

Ablak leenged, az arcomon alázat.

– Hova rohan ennyire? – kérdezi a rendőr.

– Vizsgázni. – hangzik el a flegma felelet.

– Áhá! Jog? – kérdezi kéjes vigyorral.

– Igen. – válaszolom.

Személyi, jogsi, forgalmi helyett, intimbetét, szempillaspirál, és blokkok között kotorászom. Majd elhúzódó beazonosításom után, szőkeségemnek köszönhetően 3 ezerrel megúszom.

Ablak fel, padlógáz.

– Minden rendben? – kérdezi telefonon Anyám.

– Persze – válaszolom.

– Szeresed már egy kicsit magad, és békülj meg a “globális felmelegedéssel”! – jó biztatás ez egy olyanfajta csajnak, mint én, ért hozzám, ismer.

Kacagok. A csekken, amit a rendőr a kezembe nyomott, és vezetés közben a kormányhoz szorítok, már megelőlegezte nekem a doktori jelzőt.

A jogi kar folyosóján, a teremhez közeledve, azért rimánkodom, hogy vélhetően nem első családjog vizsgámon, csak a házasságról ne kérdezzenek.

Benyitok.

– Üdvözlöm Kisasszony – néz hosszan rám a tanár, miközben arra gondolok: szebben kivasalnám az ingét, a nyakkendője egyáltalán nem passzol ehhez az öltönyhöz. Szép kéz, szép hosszú ujjak….hm.

– Beszéljen nekem a házasság intézményéről, annak megkötéséről – szólít kedvesen.

– A rohadt életbe! – gondolom.

– Ugye viccel? – szalad ki a számon. – Beszéljek Önnek a házasság szövetségéről, az egyenjogúságról, a családalapítás céljairól, amikor tegnap becsaptak, tegnapelőtt elhagytak, miközben végig átvertek?

– Miről szeretne beszélni? – kérdezi elnézőn, miközben az idegösszeropi tüneteit produkálom.

– A válásról, a vagyonjogi megosztásról,  a szülői felügyeleti jog megállapításáról. – Válaszolom határozottan, s közben hosszan nézek a szemébe.

– Hány éve várja?

– Tizenegy!

Elmosolyodik, majd lehetőséget ad. Határozott kezdés, aztán belezavarodom. A perindításra jogosultak felsorolásánál már mindketten nevetünk.

– Visszajön? – kérdezi, miközben beírja indexembe az elégtelent.

– És beszéljek a házasságról? – kérdezem.

– Például.

És még ráadásul kedves is – gondolom magamban.

Index a kezemben, és mielőtt megbirkóznék az egy mázsásnak tűnő ajtó kinyitásával, utánam szól.

– Nehogy már elszúrja! Hallja? Senki! Érti? Senki nem ér annyit!

Rohadt alma, húgymeleg ásványvíz, és egy túlérett banán vár a kocsiban. Lassan elindulok.

A zebránál magas, barna férfi, és egy szőke nő haladnak el előttem, kéz a kézben, egy-egy gyerekkel.

Mosolyogva intenek a kocsiba, megköszönik az elsőbbséget.

Olyan…..boldognk tűnnek.

– Hát persze – gondolom magamban – erről kellet volna a beszélnem.