Nyál – Csipa Szerelem

2013 február 5. | Szerző: Rácz Gabriella |

A srác árgus szemekkel nézi barátnőjét, szorosan átöleli testét, simogatja fenekét a villamos megállóban.

– Szeretlek – mondja, hosszan a lány szemébe nézve.

– Én is! – válaszol az imádott lény.

Már kezdek örülni: rohanó, agyonglobalizálódott, elgépiesedett világunkban van szerelem! (hurrá)

Egymásba kulcsolódó kezek, beszédes csend…

Ez már egy kicsit gyanús. (Tapasztalataim szerint a szerelmes párok nem beszélgetnek egymással. Ez viszont gáz.)

Pedig a jelenet – akár – festői is lehetne: a tavasz illata. Hihetetlen, de az idén is eljött, az égen bárányfelhők! Olyan nagy, habosak! A fülemben: George Michael.

Aztán a srác hirtelen köp egyet az útpadkára. A csaj röhögni kezd. (de min?) Hát persze, a képlet egyszerű. A derű tárgya: milyen hosszan tudja tartani a barátja a nyálát, hogy a szájától egészen az útpadkáig érjen.

Stopper indul.

Bennem is. Igaz, nem a nyálé, hanem az erkölcsi. (van még ilyen?)

Nyálstopper leáll. Erkölcsi bennem tovább ketyeg.

Majd ismét csók (persze nyálas), megint – „Szeretlek”. Majd vissza: – „Én is!” (cupp!)

– Hm. – a köpeteddel együtt – gondolom magamban.

Már undorodom. Hányingerem van. George Michael maxra teker. Nem segít.

– Sárga?

– És mekkora? – kérdezi élvezkedve a lány a fiútól, miközben a szeme sarkában virító csipára mutat

– Szedd már ki! – rivall a fiúra, aki úgy tűnik ezt örömmel megteszi.

Belülről rendesen küzdök magammal. Ez lenne az? A másik feltétlen elfogadása? Testestől – lelkestől? Na de nedvestől is? Az utcán? A tömegben? A megállóban? Mindenem ellenáll. Jóapám és Anyám még arra tanított: nem köpködünk és reggel alaposan mosakszunk. Bevallom őszintén, egyszer próbáltam, mármint a köpést, mert menő dolognak számított tizenévesen. És én is me-Nő akartam lenni. De a legösszeszedettebb próbálkozásom is csak a cipőm orráig sikeredett, így számomra hamar kiderült: nem leszek menő!

Már a villamoson zötyögünk. A szóban forgó pár ölelkezve borul egymás vállára. Villamos a kereszteződésben bent ragad.

A srác közli. – Picim! Addig is csókolózhatunk. Te is átdugod és én is. Most hogy állunk, legalább nem harapjuk le. (hurrá!) Tovább háborgok. És szégyenlem magam. Bár nem vagyok prűd, de azt hiszem, nyáladzani, csipázni, és „átdugva” csókolózni – talán – „zárt ajtók” mögött illene. Érzékenységemet egy hason korú srác is felül múlja. Leszálláskor a szerelmes pár fülébe böffent egyet.

Már fogom a hasam a nevetéstől. A srác ráförmed a büfögő fiúra, aki élből – azt hiszem jogosan – visszatüzel: – Nézd öregem! A nyál, a köpet, a csipa és a büfögés, maradjunk annyiban: egy téma. A srác rám kacsint (tökjófej) és engem kérdez:

– Undorító! Nemde?
– Ugyan már! – felelem legyintve.