A “bácsi” már nem szeret!

2013 február 16. | Szerző: Rácz Gabriella |

A hat éves Dóra göndör fürtjei az arcomba zúdulnak. A nappali puha szőnyegén birkózunk, ki tudja leteperni a másikat.

– Győztem! – ül a hasamon kipirosodott arccal, két lábával a földhöz szorítja kezeimet és én természetesen engedek.

Aztán rám borul, miközben finom kis praclijával átöleli a nyakamat.

– Elárulok egy titkot, de ne mondd senkinek! – súgja fülembe. – Anyáéknak se! – Kérlek…

– Szerelmes vagyok a Daniba. A Fanni és a Gréti is szerelmesek belé, de a Dani csak az én táskámat viszi át óra után a másik terembe. Mindig ad az uzsonnájából és ha érte jön az anyukája a sulihoz, hazavisznek engem is az autójukkal. Holnap lesz a névnapja! Rajzoljunk neki valamit! Légyszi! Légyszi! Légyszi!

Érzem, hogy komolyan kell vennem a feladatot. Hatalmas titok birtokába kerültem, ezt nem szúrhatom el. Ránézek erre a kicsi lányra és teljesen átlényegülök. Hallom az osztály zaját. Magam előtt látom a barna szemű kisfiút, aki hosszasan néz Dóri kék szemeibe, miközben talán arról ábrándozik, milyen buli lesz meghúzogatni, a copfjait a szünetben a srácok előtt.

Oké! Rajzlap, zsírkréta elő. De mielőtt neki látunk, magam mellé teszem a telefonomat.

– Hívni fog valaki? – kérdezi Dóri nevetve.

– Remélem! – válaszolom és egymásra mosolygunk.

– Bácsi? – kíváncsiskodik tovább.

– Igen! – válaszolom reménykedve.

Hatalmas A/3-as lapot választunk, mert a terv szerint mézeskalácsházat rajzolunk, amiben Apa és Anya él sok gyerekkel. Persze lesz rajta autó, Audi, mert a Daniéknak olyan van, és úszómedence is, mert a Daniéknak az is van.

A készülő rajzon minden szív alakú. A szívházban szívemberek élnek, akik szív alakú ablakaikból nézik szívkertjükben a szívudvaron álló szívkocsit. Persze felkerül egy szív alakú Napocska, ami mosolyával szétkergeti a szív alakú felhőket.

Próbálok megfelelni a feladatnak. Minden tiszta maszat: az orrunk, a kezünk, a szánk.

– Nézd csak! – szól rám Dóri.

– A Daninak rajzoljuk be a szivét! – közben egy piros pacát kanyarít a pálcika figura pálcika testére. – Látod? – mutat a piros foltra pont. – Értem dobog! – kuncog elégedetten.

Persze én is vele kuncogok, de belülről nyelem könnyeimet. Tulajdonképpen ennyire egyszerű lenne az egész, ha kimutatnánk, ha vállalnánk, ha kimondanánk, ha megtennénk. Ha lenne bátorságunk, úgy ahogy ennek a csöppnyi kislánynak. Mennyivel más lenne minden, ha piros ruhában mernénk farkasszemet nézni minden nap a Nappal.

Csengetnek. Az ajtóban Dóri anyukája néz ránk kérdően a nagy mű láttán.

– Titok – mondjuk további kérdezést nem tűrő hangon egyszerre.

– Hi-hi-hi! Nem hívtak telefonon! – nevet ki Dóri.

– Az a bácsi biztos, nem szeret!. A Dani mindig felhív, ha megígéri.

Állok az ajtóban. Integetünk, puszit dobálunk egymásnak. A távolodó kis alak visszafordul.

– Szia! – mondja bíztatóan maga előtt lebegtetve a hatalmas papírlepedőt. – Ne szomorkodj! Én ma este felhívlak!

– Tudom! – kiabálom mosolyt erőltetve az arcomra.

Ebben az egyben biztos vagyok…