Imprinting

2013 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella |

Bokaficam, lábtörés, és gázolás nélkül próbálok átkelni a feltúrt belvárosi úttest egyik oldaláról a másikra, amikor mobilomon Z. , legjobb barátom hív: hazaérkezett Pestről, a “pihenő övezetbe”. Néhány napig “töltődik” a büdös, szmogos, fővárosi hajtásból, majd hamarosan visszatér.

Találkát beszélünk meg késő délutánra, a nem rég nyílt (egyenlőre még működő) belvárosi kv-zóba. Z. is, és MI is pontosan érkezünk. Zöld tea lerendel, fontos (lenne) az egészséges életmód, és belevágunk. Ki-ki a maga “életébe”. P., nemrég tért haza Külföldről, ahol Z. is dolgozott. Beszámolóikból kiderül, ott sincs kolbászból a kerítés, de a rabszolgaságot, legalább (az ittenihez képest) megfizetik! (a rabszolgaságot megfizetni?) (mennyit ér egy emberi élet?)

Z., a fővárosban rendezőasszisztensként dolgozik. A rendkívül helyes srác szemei karikásak, kialvatlanok, az ottani nehézségekről beszél, mert hol van munka, hol nincs, és ha van is persze, hogy nyolc bőrt húznak le az emberről, de az ott megkeresett  lóvét – számítva az ínségesebb időszakokra – be kell osztani. Ott ülünk a kanapén, és arról tanakodunk, vajon mi lesz velünk! Valljuk be túlélő üzemmódban élni a hétköznapokat, minden egyes nap, minden egyes óráját, k…va kimerítő! (Csodálkozom, hogy bírjuk. Vagy mégsem?) Külföld, vagy itthon? Rabszolgaság – nuku lóvé, vagy rabszolgaság (just do it), de itthoni mércével, megélhetés? Mondhatnám, három generáció (életéveinket számítva) problémája ez most a kanapén, és engem ez, elborzaszt.

Szétnézek a kávézóban. A “mintha élnénk” – illúziója beszippantja az embert. Kellemes színek, udvarias kiszolgálás (egyáltalán nem megszokott), minden a helyén : a zöld tea is  már a hasunkban.

Z.-nek mennie kell (úgyis találkozunk holnap), színházba rohan, teljesen helyesen, mert így viselkednek a megszállottak. Nekem ez rohadtul bejön.

Maradunk  ketten. A kávézóból kilépve, egy teljesen kihalt belvárosi sétáló utcán találjuk magunkat. Este hét óra. Nekem ez  rohadtul nyomasztó.

Útközben a helyi postán intézünk egy-két ügyet, miközben kiderül, az ottani várakozó emberek számára, nincs mellékhelyiség. (De digitális számkijelző, mely szerint csak! a huszadik vagyok a sorban, az van!)

Kicsiny otthonunk (enyhe) melegébe (mert indulás előtt természetesen konvektor maxra leteker) megérkezve, nagyot sóhajtok legbelül: hogy is lesz ez VELÜNK? Mi a franc lesz a mi generációnkkal???

Tepertőnk, boldogságbomba kiskutyánk mély, melegbarna szemeibe belenézve is (időnként) hihetetlen szomorúságot vélek felfedezni.

Elalszunk.

Az éjjel kellős közepén, barátom rémálmára riadok fel, és nem tudom, mi a fene van. Vajon a kávézóban folytatott “kilátástalan” jövőnk -e a hibás, vagy az a TV-ből elhangzó mondat is hozzájárul, mely szerint országunkban minden második! gyerek éhezik?

A napsütéses reggelen felébredve, párom semmire nem emlékszik  az éjjeli szörnyűségből, de a szívem akkor is majd megszakad. Meddig mehet ez így tovább? Hogyan juthattunk el ideáig? Tejes, langymeleg gabonakávémat kortyolgatva “a húzzunk innen a francba” – című lemezt fontolgatom.

Kedvesem megnyugtat: “Ugyan már! Nem emlékszik semmire, és egyébként is ez csak álom volt!”

Naná! Mintha nem lenne fontos, hogy a szörnyűség ott belül van, mélyen legbelül, és nem itt kívül… És tényleg! Olyan megnyugtató! 🙂