Kérdőjelek nélkül

2013 március 4. | Szerző: Rácz Gabriella |

 

Már baromira unom, hogy minden nap, egyre sűrűbben teszik fel nekem a kérdést: ” És baba? Az mikor lesz?”

Mintha ez lenne egy nő társadalmi fokmérője. Vannak emberek, akik annyira pofátlanok.   Nem akarok szembesülni többet ezzel a kérdéssel. (Ez egy dolog, tudom, hogy még fogok, és nem is egyszer)

Bunkóságnak is tartom a kérdés állandó felvetését, mert egy bizonyos idő után feltűnhetne az illetőnek, vagy illetőknek, hogy nem azért nincs gyereked, mert nem vágysz rá évek óta, a nap minden egyes órájában.

Sokszor csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. És nem értem, csak azt érzem, elég szarul.

Ha mások elhibázott, de gyerek szempontjából kipipált életüket, csak azért érzik kevésbé elcseszettnek mert másé – látszólag – nehezebb, vagy több tragédiát kellett átélnie. Sohasem vigasztalt, hogy ekkor meg akkor sokkal nehezebb volt az embereknek, mert például éheztek. Vagy sohasem vigasztal, ha másnak szarabb, mert az érdekel, hogy én hol tartok. (persze sokszor úgy érzem, sehol,de gondolom, vannak rajtam kívül mások is így….)

 

Nincs kedvem elmagyarázni, elmesélni. Nem akarom hogy sajnálatot, vagy szánalmat váltsak ki azokból, akik azon kívül hogy “teljesítették” a társadalmi elvárásokat ugyan, mert szültek két-három gyereket,de nyugodtan bevallhatjuk sok közöttük  a szar anya, semmi mást nem tudnak felmutatni. Nem beszélnek  nyelveket. Nem vezetnek autót! (Minek az?) Megjegyzem ezzel a gondolkodásmóddal sohasem lesz, és mindig lesz hely a női táskában annak a kis buszmenetrendnek, amitől folyamatosan írtózom.

Mintha egész eddigi életemben csak lógattam volna a lábamat, és tátott szájjal vártam volna a sült galambot. Hát nem így történt.

Óh! kedves “és baba?” – kérdéseket feltevő (mert mást baromira nem tudó) hölgyek: nehogy azt higgyétek már, hogy a Ti érdemetek az a kis csöppség, mert méltán vagytok büszkék rájuk (én is az lennék),de meggyőződésem, hogy Ő választott benneteket. Szülőnek. Tanítani. (Kérdés: vajon tanultok-e?)

És ha már itt azt az ígéretet tettem, hogy pőrére vetkőzöm, akkor tudd meg Kedves ismerős – mert itt a válasz – miért nincs nekem még gyermekem.

“Itt vagy velem. Itt vagy, bár nem ugrottál le arról a felhőről, amin ücsörögsz,hogy tágra nyílt szemmel üdvözölj: megérkeztem Anya, téged választottalak. Mert csak hisszük,hogy mi döntünk. Ámítás. Ők szemelnek ki fentről, s mikor nitt az idő elrugaszkodnak. Kuncog a pici sejt, hihi, most büszke vagy magadra Anya, hogy te teremtettél, holott én már rég tudtam, hogy egymásra várunk. Az én kis ejtőernyősöm eddig nem ereszkedett le a magasból. Most is ott figyel, és azon töpreng, vajon örökre ott marad-e. Lassan kihúzom a fiókot, mely a hozzá írt leveleimet őrzi. A sok-sok év vívódását, harcát önmagammal és a világgal, a mélybe húzó kétségéket..Hozzád írtam, igen,abban bíztam,hogy megérted-megérzed,miért üres az a sarok a szobában, ahol a rácsos kiságyad állna. Tudom, te is csak akkor szeretnél világra kéredzkedni, ha nem vegyülne bizonytalanság a mosolyomba. Arra gondolva, mi lenne ha… Ha a kilenc hónap első percétől hozzám tartoznál. Semmiből egészen.Borsószem mérettől kezdve, ébredő tavaszokon, forró nyarakon, és bölcs álomba merülő teleken át. Kérdőjelek nélkül, a világ legőszintébb szövetségében. Akkor, csakis akkor kaphatod meg a teljes szeletet az életemből. Most csak ezt adhatom. Nem várok tőle megbocsátást, vagy mégis?…talán. Inkább azt, hogy megismerj, hogy hidd el , nem azért nem hívtalak még életre,mert nem szeretlek.Épp ellenkezőleg. meg sem születve is jobban szeretlek bárkinél, ezért a kétely. Nem benned, magamban. Megosztom veled. Ugye nem fordulsz el?Ugye nem fordulsz el végleg?…..”