A lélek, operálhatatlan!

2013 március 6. | Szerző: Rácz Gabriella |

– Felakasztotta magát! – kapom el a sarki közértben a sorban álló egyik hölgy mondatát.
Döbbenetemre semmi reakció. Mintha csak azt közölte volna a bolton végig kiabáló ismeretlen hölgy: „ A párizsi akciós” (megkockáztatom: tévedtem, mert lehet, hogy erre a mondatra már néhányan rámozdultak volna)
A kilátástalan helyzetek miatt – egyre többször hallom, hogy- közeli, vagy távoli ismerőseim önkezűleg vetnek véget életüknek.
És nem értem, miért?
Voltam már én is padlón, (mint szerintem sokan) ültem, és nem álltam a gödör mélyén, és senki nem volt, aki mellém ült volna, hogy segítő kezet nyújtson a fény irányából.
Életünk 80 százaléka látványközpontú. Ennek nem szabadna így lennie, mert kell egy „hely”, ami csak a mienk, ahová nap mint nap visszavonulhatunk erőt gyűjteni, hogy utána újra ki tudjunk menni a fényre.
De aki állandó sötétségben  létezik, – azt gondolom – onnan nehéz a visszaút. Abban a sötétségben ezekben az emberekben valami mélyen összezsugorodik, és már hiába szórják el a fák magjait-már ha még egyáltalán akarják-sohasem kelnek ki… Felakasztotta magát???? – gondolom, amikor benyitok a belvárosi gyógyszertárba. Az előttem álló fiatal lány – önkéntelenül is hallom -, az antidepresszánsokról érdeklődik, no meg a feszültségoldókról.

– Ebből napi kettőt – mondja hangosan a gyógyszerésznő az utasításokat – ebből meg lefekvés előtt egyet, ha gyötrő gondolatok kínoznák! – fejezi be az útbaigazítást.
– Na szép! – godolom – Szóval, ha nem kapok elég szer-etet-et, akkor létezik – talán – valami a gyül-öletés helyett.

Talán mégiscsak jobb, mint az akasztás. Persze felvetődik bennem a kérdés, hogy az öngyilkosság bátorság kérdése, vagy sem. Sokakkal ellentétben – és most tudom, nem leszek népszerű – azt gondolom, hogy az öngyilkossághoz, bátorság kell. Na nem ehhez a „típusúhoz”, amikor valaki családot, adósságot hagy maga után. Ezt pusztán felelőtlenségnek tartom, és arra ösztökélném az illetőt, rázza gatyába magát, és inkább, ha már annyira meg akar halni, lassan pusztítsa el magát. Akár hetven évig is eltarthat úgy, hogy közben senki nem fogja észre venni, de nem megy rá a család, a rokonság, szóval azok, akik itt maradnak…
A Marilyn Monroe-s, öngyilkosság, az más volt. Ő közszereplő volt, és életének egyetlen pillanata sem volt igazán az övé. Sikeres, mégis reménytelenül vesztes. Hogy miért tette? Örök rejtély marad. Mindene megvolt. Már semmit sem lehetett volna hozzátenni, és mégis hiányzott valami. Nyitott könyvként élt. Ha pőrén ott állsz a „piactéren”, prostituált leszel… Marilyn Monroe-nak ez volt az egyetlen olyan tette, ami igazán a sajátja volt. Ebből a szempontból – talán -nehezen, de próbálom megérteni. De azokat az embereket, akik egy befulladt hitel, vagy vállalkozás miatt fontolgatnak suicid gondolatokat a fejükben, több, mint felelőtlennek tartom. A gyógyszertárban előttem álló fiatal lány, azért szedálja magát évek óta, mert sohasem tudja feldolgozni, miért vetett véget Apja az életének úgy, hogy önző módon senkire, csak magára gondolva, itt hagyta az egész családját. (felelősség nuku)
Na! Ez már nem bátorság, hanem féregség!
És ennél a sornál – nyilván nem véletlen – lép be kedvesem az ajtón. És ekkor megint mély hálát érzek. Mert két szerelmes, akik között mély harmónia van, fölolvad egymásban. Eggyé válnak, együtt lélegeznek. Az „együttlét” létezik!(Nincs öngyilkosság)

A helyi hirdetőújság apróját nézegetem. Lehet itt szívet, tüdőt, májat cserélni. Lehet mellet nagyobbítani, vagy kicsinyíteni, férfiből nőt, nőből férfit műteni.
De mi van a lélekkel?. A tudomány mai állása szerint – és gyanítom még sokáig így lesz – a lélek, operálhatatlan.