Menni, vagy maradni?

2013 március 25. | Szerző: Rácz Gabriella |

Már most tudom, nem leszek túl népszerű (vagy mégis?) mai bejegyzésemmel.
Nem tudom, hol ülsz Kedves Olvasó(m) – nem, nem akarok birtokolni, félre ne értsd – de nálam odakint szakad az eső, és süvít a szél. Olyan erővel söpör végig a városon, hogy időnként a kísérteties hangok mellett, a redőnyt is megrezegteti, és a fuvallat a függönyt is megmozgatja. ( szar a szigetelés, tudom, de nincs pénzem, most megjavíttatni.) (vajon hányan lehetünk még így ezen az estén?)

Egy szó, mint száz, mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. (talán nem vagyok egyedül), mert ma – padig no híradó, pusztán emberi beszélgetések – nagyon mélyen elgondolkoztattak azon, vajon van-e értelme, ebben az országban tovább küzdeni…
– Nekem még o.k. – szólít meg a könyvtári bejáratnál egy hetven év körüli ember – de mi lesz magukkal? Meg az unokámmal? És jönnek a vagyonos és nem vagyonos emberek helyzetének összehasonlításai, a belátása szerinti még 50 évig tartó kegyetlenül nehéz időszak(még ennél is nehezebb?) (basszus, lehet, hogy meg sem élem!) – majd felkarikázik biciklijére és otthagy.
Tepertőt (kiskutyánk) sétáltatom, (bár itt már felmerül a kérdés, ki is viszi a másikat), és betérünk a sarki antikváriumba, ahol kincsekre akadok ( a nap egyik fénypontja, az ott keresgélő emberek értelmes mondataival megspékelve), majd megint egy párbeszéd tanúja leszek (akaratomon kívül).
– Tegnap vitte el a mentő, 49 éves, és szívrohamot kapott, mert ott a két gyerek, a hitel, és kidobták a munkahelyéről. – kapom el a mondatot.
Az antikvárium pozitív energiái és a sarokban meghúzódó kisszék megment abban a pillanatban. Két talált “kincs” (húgyért-szarért kifizetve, bár lelkem másik fele szerint eléggé befordítós, de mit tegyek “ezeket szeretem a “take it easy” helyett – sohasem volt elég) táskába be, és nagyot sóhajtva levegőért lépek ki az ajtón.
Ez sem segít. Egyetlen megmentőm: barátom vállára hajtott fejjel szegezem neki a kérdést: “Mi lesz velünk?” Akarunk, vagy nem akarunk (fogalmazzak óvatosan) nem demokráciában élni?
A válasz egyértelmű, de a mérleg másik serpenyője is jól megpakolódik a ” szeretünk itt élni”, ” a kötelékek”, szóval a MARADÁS okaival, valamint folyton az a gondolat cikázik a neurotranszmittereim között. ” Heimat braucht jeder Mensch” (Hazára, minden embernek szüksége van)
Utunk ketté válik, de csak egy órára, mert egy felspannolt állapotban, hogy valaki kínjában nevet rajtad, (persze állítása szerint nem rajtad, de te ezt mégis így éled meg,) valamint a feltett kérdésekre nem kapott válaszok (bár állítása szerint ezt csak én értelmezem félre) bőven elég ahhoz, hogy rávágd valakire (aki egyetlen értelme életednek) a kocsiajtót.
Az eső zuhog, és a belvárosi temető melletti parkolóban (ahol a szüleid pihennek), párásra sírod az ablaküveget. Eszedbe jut az a (kedvenc) Simon Weil idézet, mely szerint: ” Meg kell tanulnunk értékelni azt, ami a miénk”
Majd padlógázzal elindulsz, mert ha valóban azzal vagy együtt, aki a lelked másik fele, a dühből, vagy nem dühből vele szemben elkövetett baromságaid ugyanúgy fájnak, mintha veled tennék meg.
Kocsi beindít. A telefonja néma, az eső szakad, a szél süvít.
Egyetlen kapaszkodód, hogy napközben arról is beszéltetek, könyvtárba is mentek. Oda rohansz, és sehol. Majd még egy próbálkozás a telefonon, felveszi, és számára nem kérdés, hogy oda rohan hozzám a könyvtárba. Egyetlen (gyerekes) reagálásom, hogy forrócsokival várom, mert én is kegyetlenül átfagytam az ítéletidőben.
Megérkezésekor nem kérdez semmit. Mintha mi sem történt volna ( az intelligencia fokmérője, nem játszmázik), csak szorosan magához ölel, és összekulcsolódott kézzel, együtt kortyolgatjuk a lélekmelengető E 456-ot! (Kit érdekel ilyenkor az egészség, lényeg, hogy meleg!)

Majd teljesen magától értetődő, hogy összebújva, kicsiny esernyőnkkel, dacolva a szemben fújó széllel (mert az igazi szerelmet az sem kezdheti ki), elindulunk haza… HAZA????