Halálra váltott szerelem

2013 június 14. | Szerző: Rácz Gabriella |

Akkor  most kérlek, légy erős. Nem egy mesebeli szerelmes történettel szeretnélek elkápráztatni, eljött a valóságos gigagyónás ideje. És ha hiteles akarok lenni önmagamhoz (márpedig ezt vállaltam, amikor hozzáfogtam ehhez a bloghoz), akkor mindent el kel hogy mondjak Neked, úgy, ahogy valójában történt.

Megírni sem lesz könnyű, sokáig vártam rá, hogy meg tudjam tenni, mert ha csak a düh munkálkodik bennem és a harag
valakivel kapcsolatban, akkor még
nincs meg bennem az a meglátás (és tudom, hogy közhely), de az éremnek MINDIG! két oldala van,
addig még nincs meg bennem az a meglátás, hogy valamilyen szempontból naív voltam, és annak a meglátása sem volt meg bennem sokáig, hogy Isten, vagy nevezzük Szeretetnek, Pozitív energiának, Teremtő erőnek (aminek akarod), csak és kizárólag így tudta számomra túlélhetővé tenni Életem második (az elsőhöz képest viszont ugyanakkora )tragédiáját.

Olvasni sem lesz könnyű, és ha nem megy, kérlek hagyd abba,de hiszem és vallom, mert megtapasztaltam, csak a nehézségtől fejlődünk, csak abból tanulunk. (hogy nekem ekkora jutott, spirituális szempontból: én vállaltam. És hogy miért ekkora? – spirituális szempontból: nagyon alul lehettem a tapasztalati skálán, vagy már nagyon nem akarok többet visszajönni, bár ezt meg rohadtul nem értem,miért, mert nagyon szeretek ÉLNI)…..Illetve már lassan -lassan kapisgálom, valahogy úgy működhet a dolog, hogy bevállaltam, és ha sikerül “megcsinálnom” (mennyire hülyén hangzik), akkor (és akkor most két lehetőség foglalkoztat) : vagy nem kell többé visszajönnöm, vagy, ami ténylegesen megtörtént (és valóban), ha átmegyek a vizsgán, megadatik ebben az életemben, ami nagyon keveseknek, rátalálok a duál-lelkemre, és 2012-ben ez megtörtént. (MIND-EGY) Volt aki már megkérdezte tőlem: “Rátaláltál? Jajj de jó Neked! És én hogy csináljam?” Ilyenkor kénytelen vagyok felvenni a “szőkenős” tekintetet és mélán bámulok magam elé, mert egyet tudok: NAGY ÁRAT fizettem Érte!!!

Szóval:

Néhány évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak, az akkor 55 éves Édesanyámnál. Az orvosok sokáig szarakodtak, mert a hátfájását, tüdőgyulladásnak, csontritkulásnak hitték és erre is kezelték (néhány doboz antibiotikum elfogyott akkor városunk gyógyszertárából), és egyszer csak elegem lett. Utólag tudom, mindennek így kellett lennie. Elegem lett és a neten (mert azt mondtam, nem létezik, hogy nincs egy normális orvos ebben az országban) , akkor azt hittem a legjobbat, találtam egy országosan elismert idegsebészt.

Találkozás a magánrendelőjében. És ha létezik “szerelem első látásra”, hát ez az volt, Édesanyám inoperábilis műtétjét is elvállalta, amit utólag csak úgy tudok elkönyvelni, fájdalomcsillapító műtét volt, és ha mást nem is,de két hétre enyhítette Anya akkor már elviselhetetlen fájdalmait.

Voltál már egyszerre lent és fent? Egyszerre sötétben és fényben? A pokolban és a mennyországban egy időben? Adott már valami erőt ahhoz, hogy elviseld az elviselhetetlent?

Tudom, sokan nem vállalják,de én mégis megpróbáltam, hazavittem Anyát, és azt gondoltam, ha meg kell halnia, otthon, szeretetben, a gyönyörű kertemben, minden kívánságát, óhaját teljesítve, a kezét szorítva, ha kell az utolsó pillanatig, csak mellette. Csak Vele. A doki, többször keresett telefonon. Levélváltás az egyik közösségi portálon minden nap, sms-ek tömkelege, és akkor, abban az idegállapotban, abban a sebezhetőségemben, igen elhittem, belém szerethet egy “”ilyen” ember. De milyen is?

Lássuk csak. Ő Pesten, Te az ország másik végében. Találkozás Szegeden, és egy csók, ami eldurran a nap végén, azzal a “kifogással” (részéről), azért “nem megyünk tovább, mert attól fél, ha ez megtörténik, sohasem megy vissza.

Nem megy vissza az őt folyton (fojtón?) megcsaló feleségéhez, az egzisztenciájához, és a legelhihetőbb érv, amit természetesnek is veszel, nem megy vissza a KISFIÁHOZ, ami elképzelhetetlen. És Te megérted, mert egyetlen kapaszkodód, hogy tudd ápolni az Anyukádat, egy szerelemnek hitt dimenzió, ami ha utólag belegondolok, az is volt,de csak arra az időre, hogy végig tudjam csinálni. Na, ezt volt később igazán nehéz belátni, mert történt egy “baki”. Illetve több is….A legborzasztóbb, és kérlek ne légy rosszul, nem fogom részletezni, hogy Anya műtéti sebe nem forrt össze, és nekem egy gyerekfej nagyságú üreget kellett tisztítanom, kötöznöm, naponta többször is. Hogy erről is tudott, és mégsem tett semmit, akkor már azzal a kifogással, hogy csak számokban gondolkozhatunk (minek bajlódni? minek plasztikai műtétet végezni egy haldokló Édesanyán?), számomra döbbenet volt. A mai napig az.Attól a képtől, attól az üregnek a képétől nem tudok szabadulni, iszonyat volt…Az,hogy nekem a mai napig az, próbálom leküzdeni a rosszulléteimet, kívülről senki nem vesz észre semmit, (Nélkülük, vele!) de Anyukám mennyit szenvedhetett. Ekkor megtapasztaltam, és valóban igaz a mondás: annyit tesznek a válladra, amennyit még éppen elbírsz, mert az utolsó napokban már az volt a kérdés (annyira kimerültem), én életben maradok-e??? Az ember hihetetlen dolgokra képes. Sosem hittem volna, és a mai napig nem értem, honnan volt annyi erőm,de ma már kétségtelen, bármennyire is materialista családban nőttem fel, az energia “felülről” jött. Volt még egy megtapasztalás is közben, amit meg kell osztanom: amikor Anya már beteg volt,de még nem tudtuk, mi a baj, egy délutáni beszélgetés során elmesélte, hogy volt egy álma. Az álomban megjelent Édesapám, eljött hozzá, és bár nekem Anya végig azt állította, hogy nem akart menni,de Apa megígérte, hamarosan eljön Érte, ne foglalkozzon semmivel! Apukám részletesen elmondta Anyának a betegség lefolyását, és döbbenet, de utólag visszagondolva: MINDEN !!! úgy történt. Édesapám Anyukám előtt egy évvel halt meg, infarktusban. (Álmomban láttalak) (Hallottam én már olyat: “meghalt a férje és annyira szerették egymást,, hogy utána ment!”…..Már nem haragszom, hogy itt hagytak minket (mert van egy testvérem is, aki a könnyebbség kedvéért szimbiózisban élt Anyával), mert minden tőlük telhetőt, sőt még azon felül is megtettek értünk. Olyan értékrendet kaptam tőlük, amit a mai napig sehol sem találok, egyetlen családban sem.

Szóval milyen is volt az az ember, akiről azt hittem, életem szerelme? Folytatom:

Hagyta, hogy a felesége, akinek létéről sokáig nem is tudtam, telefonon zaklasson, lekurvázzon, másokkal fehívassonl, miközben tudta, hogy akkor már az Édesanyám haldoklik, óráról órára bénul, teljesen tehetetlenül ott voltam egyedül, orvosi tanácsadás nélkül, mert akkor már a telefont sem vette fel,  és végig csinálni az egészet?????????…..Nem mondom, hogy nem őröltem bele, mert megtörtént. Teljesen tudathasadásos állapotban találod magad, amikor becumizod egy orvos szerelmes szavait, és nagyon bután elhiszed, amit ma sem tartok hibának: Miért baj az, ha valaki nem akar egész életében lencsét válogatni?

Amikor Anya meghalt, felhívtam, hogy elmodhassam: ” Édesanyám elköltözött Angyalkának”, még akkor is csak néma csend a vonal másik oldalán. Otthon letagadott mindent, a felesége megbánt mindent, és azóta (állítólag) nagy boldogságban élnek, míg meg nem halnak.  És ennek ma már drukkolok. Őszintén, tiszta szívemből kívánom, legyenek egy boldog család, és ne kelljen soha azt a borzalmat átélniük, mint nekem. Na ehhez kellett nagy utat megtennem. Ehhez a felismeréshez.

Egyetlen bajom, hogy végleg belevéste magát az életembe. Kitörölhetetlenül. Mert ott van minden egyes emlékképem árnyékaként Anyáról, aki mindig is azt mondta róla: “Milyen kedves ember!”  Az. Ha tudta volna. És ha tudná most, akkor vajon mit tenne?(Sehogysem tudok vele kapcsolatba lépni, bár álmomban néha meg-megjelenik, valahogy mindig akkor, amikor bajban vagyok….)

Az én leckém, nekem kell vele megbirkóznom a nap szinte minden egyes pillanatában. Hogy Ő, hogy néz minden reggel a tükörbe, mondjuk  borotválkozás közben? Vagy hogyan képes bízni a feleségében, vagy a felesége benne? Hogy lehet úgy tenni, hogy valami  meg sem történt, amikor nagyon is megtörtént? Hogy képesek egymással bármilyen értelemben is együtt lenni????? Egyáltalán, hogyan számol el magával? Azt gondolom egyszer el kell!

Már nem haragszom. Útközben,mint mindenki más, én is, eltévedtem. Egy hónapig az asztal, asztal volt, majd hirtelen, bár nekem az maradt, másnak, többeknek is, szék lett. Szóval én tévedtem….. Lipót – mezőre tévedtem. Mezei virágok helyett, hazugságot, megcsalást, fájdalmat, halált dúdolt  a szél, és én nem hallottam jól, nem hallottam tisztán. Csak néztem, és nem láttam. ….. Akkor.

Úgy tudom, bezárták.