IDŐ? Az nincs.

2013 július 13. | Szerző: Rácz Gabriella |

Azt hiszem, kiejtettem a villát a kezemből, amikor megtudtam: meghalt Erőss Zsolt és társa Kiss Péter (akinek nem kellett volna, csak azzal szúrta el, hogy visszament segíteni társának ! Igazából ennél a mondatnál esett ki a villa a kezemből. (A filmen, természetesen lassított felvételként jelenítik meg az ilyen történéseket. Az én villám is lassan, nagyon lassan hullik, közben két-három fordulatot is tesz saját tengelye körül, és úgy huppan le a szőnyegre, hangtalanul) Milyen furcsa! Épp néhány nappal ezelőtt hallgattam “álombaringatónak” a neten (ez itt a reklám helye?) “Egy kávé Szily Nórával” sorozatnak (imádom) azt a részét, amelyben Erőss Zsolttal beszélget.

És épp ezen agyaltam, amikor az ember nagyon rohan, az élet megállítja. Valamilyen baleset formájában figyelmeztet általában először. (Velem is előfordult már, bevallom félelmetes érzés. Ráadásul a kocsim az árokban, menetiránynak épp ellentétesen, azaz 180 fokban landolt, amiből még azt is sokan vélték kikövetkeztetni, nem jó irányba halad az életem.)  Szóval nem értem milyen pszichológiai háttere lehet annak, hogy valaki ennyire (akár a lába amputáltatása árán is ) bizonyítani akar. És itt a hír: meghalt. Nem tudom éreztél-e már univerzális fájdalmat a szívedben? Igen ilyenkor, megszakad, meghasad…mert megint elment egy nagyon értékes ember közülünk. Felfoghatatlan. (tudom, még nem tartok a “szerelem” – rovatnál,de mindjárt rátérek)….szóval felfoghatatlan, és bár teszem a dolgom azóta is, de belülről nem hagy nyugodni, hogy meghalt. Mint annyian mások is. (Ki beszél már Albert Györgyiről? Popper Péterről? Ranschburg Jenőről, és sorolhatnám..) Ki gyújt értük néha egy-egy gyertyát? Talán azért is hat rám ilyen mélyen  hegymászóink tragédiája, mert engem is körülvesznek ezek a mérhetetlen magas hegyek, és amikor a távolba nézek, és látom a 3-4 ezer méter magas sziklákat (amelyek csak töredékei annak a magasságnak, amit ők bevállaltak) borsózik a hátam a félelemtől. Ki a fene vágyik oda? A hidegbe? A magányba? A veszélybe? A süvítő szélbe?

– Nem tehetek róla! Meghalt, mint sokan mások azon a napon! – mondja közeli ismerősöm az asztalnál. – Majd ez is három napig hír lesz a TV-ben, meg az újságokban, miközben a lelkecskéje “gurul lefelé a hegyoldalról”!

Ez igen. Ilyen egyszerű lenne? Valakinek igen, valakinek, nem. csak még jobban megerősödik bennem az a felismerés : “Személyes tapasztalatom az, hogy az élet pillanataiban lévő csodának tudatos meglátásához és megéléséhez valamikor szembesülnünk kell a halál témakörével. Egy nap meg fogok halni. “

Ház a tónál. Pontosan nyolcszor néztem meg az elmúlt három napban ezt a filmet (és kérlek ne nézz hülyének), mert szerettem volna megérteni ezt az idő témát, de több filmkritikus elemzését elolvasva, mely szerint ne is erőlködjek a megértéssel, mert nincs magyarázat a filmben két idősík párhuzamos haladására, feladtam.

(és valóban, amikor gondolkodásra késztetne a film egyik jelenete amit már kívülről tudok) valamilyen könnyed, romantikus jelenettel, a gondolkodás kivédése végett, gyorsan ugrunk egyet, hát persze, hogy az időben. A filmben, egyetlen postaláda tölti be az időgép szerepét, és van egy kutyus is, aki ide-oda sétálgat a dimenziókban. Szóval egyszerre ugat 2004-ben, és 2006-ban is…Hm.  A rendező olyan játszi könnyedséggel játszik az idősíkokkal, mint ahogy a világirodalom, egyik legnagyobb remekművének lényegét az egyik mellékszereplő összefoglalja: ” Semmi különös. A könyv elején egy fiatalember megöl egy öregasszonyt, és aztán ezen évődik a regény végéig.” Ezt nevezem. Szegény Dosztojevszkij…..

És akkor megpróbálom most összekötni. A hegymászónk, és a filmbeli szerelmespár között az az azonos, hogy kapnak még egy esélyt. A filmbeli szerelmespár, már ha jól értelmezem, (se) élt a lehetőséggel, de a képzelet, mármint a rendező teremtett nekik egyet, egy időgép segítségével.

Nekem is az kellene. Egy időgép. Belemásznék rendesen az elmúlt 15 évembe, és átrendezném a diákat… (Borzasztó, mennyit agyalok. Tudom.)

– Tudjuk, hogy IDŐ, az nincs. (De jó Neked) Mert ez egy szubjektív dolog, amit mi találtunk ki – mondja közeli ismerősöm, miközben már az idővonal, meg az életvonal párhuzamosságán gondolkodom.

És tényleg, ha Tepertő nevezetű, boldogsághormon nevű kiskutyám ilyen baromságokon rágódna (csontok helyett), akkor ő is öregedne. De esze ágába sincs, semmit sem változik, pedig ha tudná (de szerencsére nem), hogy hány éves? Ha tudatában lenne minden egyes pillanatban, hogy  az élete fogy, tehát ha megfigyelője lenne saját magának, akkor másképp viselkedne, történetesen elkezdene beszélni.

Kaptam már én is esélyt. Még egyet, és még egyet, és még egyet, és rendre elszúrtam egy csomót. És most nem szabad(na) elrontanom, mert itt van egy újabb. Csak az IDŐ, az ne sürgetne ennyire. Nekem nem megy olyan egyszerűen, mint a filmbeli jelenet egyik dialógusában, amikor a csaj (Sandra Bullock) sem érti a dátumbeli eltéréseket, és az anyja (mármint a filmbeli) ezt is banálisan  feloldja: ” Ja! Az IDŐ? Egyszerű, aprócska kis mellékkörülmény!” A film természetesen happy end-del végződik, a hegymászók története nem mindig. Sajnos. (Az övék sem)…..

Ps.: Ott állok egy koordináta rendszer origó pontjánál. Tegyük fel, a vízszintes vonal, az életem, az előttem álló y- tengelyen, pedig, ami végtelen hosszúságú, akár lefele, akár felfele nézek, milliónyi kockából választhatok, hogyan, merre megyek tovább. Az én döntésem. Felelősség, mert akármit is teszek, a sajátoméval együtt másét is befolyásolom…. Erőss Zsolt is választott, amit tiszteletben kell tartanunk. Egy gyertyát azért gyújthatunk, amit nem fújhat el az IDŐ sem.