Bújócska

2013 augusztus 25. | Szerző: Rácz Gabriella |

“A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat – a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-nő kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene beírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON!” Popper Péter

Szerető:
Milyen furcsa, már jó ideje kóstolgatom szótagról szótagra a szavakat, még jobban belegondolok jelentésükbe.

Szeret: szeretni a világ legjobb dolga, és tudjuk, hogy van belőle néhány fajta (birtokló, odaadó, áldozathozó, elengedő), és a szóvégi ő-cske, az igét rögtön berúgja a folyamatos melléknévi igenév kapujába, de ha gondolatban eljátszom és lekapcsolom,mint egy űrszondát a kozmoszban, akkor benne rejtőzhet akár a nagy Ő is, akit egész életünkben keresünk.

Van, aki egyet, van, aki többet is kap élete során belőle, hiszen minden kapcsolatba úgy megyünk bele (legalábbis szerintem ez a normális, hogy holtomiglan-holtodiglan), hogy Ő lesz a gyermekeim apja. Vajon milyen lesz a házasságunk, a karácsonyaink, a nyaralásaink? Milyen házban képzeljük el a közös életünket (ismétlem közös), ahol kedvenc kajáinkat ehetjük, ha minden jól megy az idő folyamán.

Eddig még nagyjából egy férfit és egy (a számok nagyon fontosak) nőt összekötő lineárisról beszéltem, de mégis ennek az egész kapcsolatmizériának egy bonyolultabb formáját szeretném most boncolgatni, amikor (és ez sokunk számára ismerős), lemegy az ember (nemhiába használom a degradáló igét) SZERETŐBE!

A képlet tök egyszerű. Apuci otthon megteremti az anyagiakat. Apuci otthon mindent megteremt, apuci ott van az összes hétvégi ebéden (ha más nem a gyerekek miatt), kb. 3-4 hetente (ebben nem vagyok biztos) teljesíti házastársi kötelezettségét, így nagyjából elmondhatjuk, anyuci nyugodt lehet, mert ha rossz sejtések is lesznek úrrá gondolatain, a kulcs, mármint apuci kulcsa, mindig fordul a zárban (persze – tegyük hozzá – nem mindig időben)

A SZERETŐSDIBEN (olyan,mintha egy játékról írnék, mint például a bújócskáról) – hm – jobb esetben hárman vesznek részt. Egy gyanútlan, vagy az azt eljátszó anyuci, a kettős életet játszó apuci, és (én annak nevezem) az áldozatot vállaló NŐ. A nagybetűs, mert itt viszont fordulnak a szerepek.
Óvatosan írom, vagy használom az „áldozatvállaló” jelzőt, mert tegyük hozzá senkinek nem tesznek pisztolyt a fejéhez, hogy belemenjen eb-be a játékba. Úgy-úgy!
Játék a javából!

És milyen találó tényleg! Nevezzük: Bújócskának! – mint kiskorunkban, amikor egy fához, vagy bokorhoz bújva (legyen a kapcsolatban ez a fa, a házasságból ki-ki kandikáló pasi) elkezdünk számolni, és persze becsukott szemmel, hogy ne lássuk, ki melyik irányban bujdokol, de valljuk be őszintén (legalábbis én mindig csak hunyorogtam, vagyis csaltam, mert tutira akartam menni) félig leszorított szemmel és a végén egyre jobban gyorsuló számolással, kevesebb időt adva a játékosoknak szinte biztosak lehettünk a többiek buktájában.
Akkor most javítok, másképp osztom le a szerepeket. Legyen a hunyó, az okos feleség. Egyre gyorsabban számol, miközben teljesen biztosan tudja, ki, merre bújik, de kellő időt hagyva a bújóknak, vagyis a pasinak, aki megcsalja őt, és a szeretőnek, türelmes, lassan keresgél, hogy a többiek kiélvezhessék ezt a bújócska nevű játékot.

Még arra is megfelelő időt ad, hogy az egymás mellé elbújó férje és szeretője, őt teljesen hülyére véve, még össze is kacsintsanak a fák között, a bozótosban. Kacagjanak, susmogjanak, akár egészen közel is kerülve egymáshoz.

Időnként arról is megfeledkezve, hogy ők most egy BÚJÓCSKA nevű játék közepén ülnek (akarom mondani fekszenek a franciaágyon, pezsgős pohárral a kezükben, eperrel).

Egy komoly kapcsolaton résnyi nyílást sem találni. Mindkét fél tudja, mi kockáztat. Ha bárki beférkőzik azon a pici nyíláson, testestől, lelkestől lemeztelenedve, egy olyan filmbeli szerelmi háromszögben találja magát az illető, hogy elhiszi amit hall, amit lát, amit érez. Teljesen átadja magát a helyzetnek, akarom mondani, jelenetnek, és felépít magában (egy hollywood-i) világot. Csakhogy, ahol a filmek véget érnek, mindig ott kezdődik az ÉLET! Az igazi! A nagybetűs!

De esetünkben a feleség okos. Mindig van türelme kivárni a végét, mert egy valamiben biztos: azt a féle biztonságot, amit a hosszú évek során a férjével együtt lakás (nem véletlenül nem írok otthont) formájában felépítettek, a férje, még akkor sem ad fel, ha a játékszabályokat felrúgva annyira közel kerül szeretőjéhez, (bár valljuk be kezdetben, erre nem számított) ha nem is lebukással, hanem önként előjőve, a következő körben, és utána sem lehet, talán soha többé hunyó. Pedig ez volt, a ideáig űzött, legnagyobb sikereket elért, legtöbb áldozatot követelő kedvenc játéka.

Emlékszem én arra a játékra is, amikor homokvárat építettünk. Álmaink homokvárát, és abban mindig a királynői szerepet vállaltuk. Abban a játékban lovagok szerepeltek, és bármennyire is tudtuk, a vizes homokvár kiszáradva könnyedén összeomlik, mégis apait anyait beleadva építettük, mert (bár akkor még nem tudtuk) mesevilágaink homokvárát tapasztottuk, formáztuk apró kis kezecskéinkkel.. Mivel a kockázat nagy, mert egyre sűrűbben fúj (fogjuk a globális felmelegedésre) a sirokkó erejű szél, és várat építeni kemény munka, szóval nem a kényelemről szól.
Napjainkban (tisztelet a kivételnek) a lovagok is kihaltak, így attól tartok, marad továbbra is a sokkal kényelmesebb, és még mindig kockázatmentesebb bújócska.

Ps.:

Ma az a frázis járja, hogy a szerelem idővel szeretetté válik, szerintem meg unalommá, sok esetben gyűlöletté. Az egykor valódi érzelmeken alapuló kapcsolatokat is rúgni, tépni, cibálni kell ahhoz, hogy szakadjon. Hát még az új érzelmeken alapulókat? (Megkockáztatom: lelki halállal is járhat.)

A szeretői státuszt bevállaló hölgyek számára talán (sovány) vigasz: az inga sohasem jár egy irányban, és a nagy fájdalmak helyébe mindig, (persze idővel) nagy örömök költöznek. A HUNYÓ Pasiknak pedig azt üzenem: apró örömöket megélhetnek dögunalmassá váló házasságukban is…

De vajon érdemes?