Me-Nő jogászdinasztia

2013 szeptember 13. | Szerző: Rácz Gabriella |

Egyszer volt, hol nem volt….Nagyon régen volt,de még most is néha el-elgondolkozom azon, mi vezet ideáig, hogy ez megtörténjen.

Még nem voltam huszonöt – még kimondani is iszonyat, igen öregszünk – amikor újságíróként dolgoztam, úgy éreztem, azt csinálom, amit mindig is szerettem volna, mert nincs annál jobb érzés, ha az  a hivatásod, amit szeretsz csinálni. Nem érzed  kényszernek az esti ügyeleteket, a hétvégi munkákat. Az sem ciki, ha kezdőként egy galambász egyesület fennállásának 50. évfordulójáról kell írnod, mert mellette ott vannak az érdekesebbnél érdekesebb témák – nem mintha a galambok nem lennének azok – a sok rendezvény….szóval boldog voltam. Azt hittem, de komolyan, hogy ez mindig így is marad, de egy kedves kolléganő – nem tudom, talán irigységből, vagy féltékenységből, mert önállóan vihettem egy rovatot, gondolom ez sokak számára ismerős: kicsinált.

Ez egy másik írás témája lesz majd.

Szóval boldog voltam, és többek között azért is, mert együtt jártunk, majd később együtt éltünk egy akkor, ő is a pályája elején lévő ügyész sráccal. Akkor Róla is azt hittem, Ő lesz az igazi, de 5 év együttlét után nagy csalódást okozott. Voltak előjelei, hogy valami nem stimmel, mert a kezdetben oly kedves szülők – jogász dinasztiáról beszélünk – lassan-lassan egyre undokabbakká váltak, és nem értettem, miért. Akkor. De mindig utólag áll össze a kép, és nemhogy nem haragszom, hanem már sajnálom őt, hogy “olyan” kompromisszumok árán lehet meg mindene, ami a lelki terror, és hazugság fogalmai körül keringenek.

Én is hülyén éreztem magam egy olyan sznob világban, ahol a kocsiból egy gombot megnyomva, a beálló kapu széttárulása után olyan kifutófény fogadott bennünket a szülőknél, hogy a repterünk felszálló pályáinak fénye ahhoz képest kutyafüle. Aztán utáltam a családi összejövetelek  zselatinos hidegtálait, a nem tudom mire koccintásokat, persze a legszebb kristálypoharakban. Bajban voltam a svédasztalos menü egymást követő ételeinek etikett szabályaival is. Egyet tudtam, az evőeszközöknél kívülről, befelé haladunk.  Az apja, állandóan vizsgáztatott történelemből, mert természetesen sznob kajához, sznob beszélgetés illik, és egyszer elegem lett. Utólag azt gondolom, így is túl sokáig tűrtem az: “Á! Ő csak egy pedagógus szülők gyermeke!” és “Az újságírásból nem lehet meggazdagodni!” megjegyzéseiket,de ma már tisztán látom, ez az Ő szegénységi bizonyítványuk, és nem az enyém. (hát igen, mint napjainkban: pénz, a pénzzel)

November elsején, halottak napjára készülődve, Sanyi azzal a bejelentéssel tért haza a bevásárlásból, hogy délután felugranak a szülei! Gyomorgörcsöt kaptam, mert hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek, de végül is gyönyörű rend a lakásban, és gondoltam belefér, kiugrom a piacra, hogy friss virágot vegyek a vázába. Amire sem az akkori kedvesem, sem a szülők, nem számítottak.

Emlékszem, hatalmas csokor virággal rohantam felfelé a lépcsőn, hogy még időben, 10 perccel az érkezésük előtt elvégezzem az utolsó simításokat. És amikor benyitottam a lakásba, a szívemhez kaptam, nem volt elég a levegő, azt hittem ott nyílik meg alattam a föld, a padlóra roskadtam…. A lakásban minden, szóval minden tárgy elrejtve a szekrény mélyére, ami arról árulkodna, hogy én is ott élek! A ruháim, a papucsom, a könyveim, a bekeretezett fényképek….MINDEN. Eltelt néhány pillanat, és ökölbe szorított kézzel – tudtam kb. 5 percem van – visszapakoltam az összes eldugott holmimat a helyére. A virágot gondosan elrendeztem a nappali asztalának vázájában, és egy nagy papírra rajzoltam egy szmájlit, amit a vázához támasztottam. Láttam, mi a pálya, bele is haltam, de annyi erőm még volt, hogy hazavánszorogjak a szüleimhez, és kikapcsoljam a telefonomat.

Na! – szívesen lettem volna ott, abban a pillanatban egy bolha, amikor benyitottak az ajtón. Anya vállán bőgtem ki magam, és nem kellett sokáig győzködnie arról, ez a fiú nem érdemel meg engem. Aki letagad a szülei előtt? Aki nem vállal fel????

Néhány óra múlva, amikor bekapcsoltam a telómat számtalan fogadatlan hívást jelzett egyetlen számról, de úgy éreztem, nincs mit mondanom. Amikor összepakoltam a holmimat, volt merszem felhívni az apját. Elég kellemessé vált a beszélgetésünk, amikor kiderült a fia végig letagadott, a család pedig minden általa elkövetett hülyeségért engem hibáztatott. A lényeg, hogy elmondhattam, én voltam az a szarházi, pedagógus gyerek, akinek minden éjjel, munka után felmondhatta a fiacskája a szakvizsga előtti anyagot. Én voltam az, aki a fejét tartotta hányás közben, mert sokszor jött haza a jogászbulikról enyhén illuminált állapotban, és igen, én voltam az a hitvány alak, aki elvetette a gyermekét, mert a fiacskája nagyon berezelt attól, amikor terhes lettem! Ezekről az öreg semmit nem tudott. A vonal másik végén döbbent csend támadt. Csak én voltam képes búcsúzóul megszólalni.

– Hát nem tehettem volna be a fenekem a tutiba? A gazdagságba? A hetedik mennyországba? Ha nem veszem figyelembe a fia döntését a gyerekkel kapcsolatban, és megtartom, már csak sznobságból is, mert úgy illik, elvett volna feleségül, de egy gyereket ketten kell, hogy akarjanak.

Az már csak hab volt a tortán, amikor azt is elmondtam: a kórházban az Édesapám kezét szorongattam a fájdalomtól.

Nem tudom, miféle szülői megfelelni akarás idézhet elő egy ilyen hazugságspirált, amiből már ha akart volna sem tudott volna kijönni. Amikor kiléptem a lakásajtón, megkönnyebbülést éreztem.

Azóta eltelt sok-sok év. És látom szép család környezetében sétálgat városunk főutcáján. Ő mosolyog, mintha boldog lenne, és még köszönünk is egymásnak. A felesége viszont mindig szomorú. Egy kívülálló számára, ez a kép, akár boldognak is tűnhet.

De vajon mennyi ebből a hazugság?