Szeretném, ha szeretnének

2013 szeptember 16. | Szerző: Rácz Gabriella |

Na , o.k.! Most aztán végleg betette nálam a kaput a legismertebb közösségi ( igen az, amire gondolsz, amit Te is használsz,mint én is, ami rabul ejti, és függővé teszi az embereket, engem is, és valaki ebből piszkosul meggazdagszik) oldalon olvasott kis bejegyzés, mely szerint egy kislány azért nem mert megölelni egy Nőt, mert a “szálláson”??(melyiken is? a hajléktalanon?) nem tud minden nap fürdeni.

Kész. Kiverte a biztosítékot.

Közel Európa mértani közepéhez, ahol minden a vízről, a jólétről (de nem a jóllétről szól) , bekerültem egy rendkívüli óvodába. Igen, nehéz volt, mert kemény volt a felvételi elbeszélgetés, ás igen kemény volt, mert csak és kizárólag vegetáriánus ételekkel (legalábbis ezt vállaltam) kell kényeztetnem a gyerkőcöket. Nemcsak a főzést, a takarítást is (szívesen ) elvállaltam, mert én még ilyen ovit, életemben nem láttam.

Távol a világ zajától, egy hegyoldalban, közel a természethez, létrehoztak egy mesevilágot, ami engem is rabul ejtett.  Itt minden a gyerekekért, és a gyerekekről szól. Amikor a többiek elmentek, és egyedül maradtam, nem röstellem, térdepelve kúsztam végig, hogy megnézzem magam, a kis mosdónál elhelyezett tükröcskében, elkúsztam a térdemig érő, szív alakú kiskapu mögött rejtőző WC-khez, majd mikor beléptem a különböző játszótermekbe, elállt a szám. Mintha az IKEÁ-ban lennék, és a legcsodálatosabb, legszínesebb várat rendezném be hercegnőként…mert minden olyan volt. Rózsaszínben úszó konyha, teljes felszereléssel, sütővel, kb. 30 cm magas mosogatógéppel, függő hinta, kismotor, kiskocsi, kisbringa, annyi legó, és a legmodernebb, amennyit még életemben nem láttam. Mindent! ismétlem mindent kipróbáltam, és annyira,de annyira jó volt egy kicsit gyereknek lenni. Mintha Alice csodaországában jártam volna….majd beléptem az utolsó terembe is, ahol meditációs szőnyegeken fekszenek napközben a gyerekek, és egy természetgyógyász réztálak segítségével ringatja álomba őket, oldja a bennük lévő feszültséget. (Nem mondom szívesen kipróbálnám) Aztán megtudtam, itt minden gyerkőc egy havi ovija 1000 (igen jól látod ezer) euróba kerül a szülőknek, amit még itt Ausztriában is a legtehetősebb családok tehetnek meg. A gyerekekért reggel egy külön busz megy és, és délután szintén házhoz szállítják őket.   Külön kemencében sütik meg a kenyeret, és bevallom, nekem is tanulmányoznom kellet (és még kell is) az érintőképernyős technológiával működő konyhai berendezéseket, mert egyik sem volt számomra ismerős. Minden olyan színes és vidám volt. A meditációs szőnyegek formái és színvilága, a lámpák, lámpák? a szivárvány minden színében egyszerre égő csillárok által ébresztett hangulat…azt éreztem, nem akarok innen elmenni. Kell nekem ez a nyugalom, ez a béke, az a szeretet, ami minden egyes helyen csak úgy melegítette a lábamat. A konyhaablakon kitekintve , épp egy őzike sétált le a hegyoldalról, akiről később megtudtam, rendszeresen lejár a gyerekekhez, és olyan szelíd, hogy simogathatják, ölelgethetik, nyúzhatják kedvük szerint.

Nézelődött a szemerkélő esőben, majd kissé csalódottan, mert csak én voltam a környéken,  visszabaktatott búvóhelyére.

Amikor kipróbáltam mindent, és elvégeztem a takarítást (csak természetes takarítószereket alkalmaznak), és lelkileg felkészültem a főzésre is, szóval dolgom végeztével elindultam a kijárat felé. ahol leültem a kispadra, és jó ovis módjára, ahogy én is tanultam dupla masnit kötöttem a bakancsomra. (csakúgy tódultak az emlékek, emlékszem, Napocska volt a jelem, ami meggyőződésem, egész életemet meghatározta, és meghatározza nap mint nap, és emlékszem, mennyire vártam a kapuban anyát, vagy apát délután, amikor véget értek a foglalkozások. Ez inkább azt sejteti bennem, hogy jobb volt otthon, mint ott,de ez csak sejtés, régen volt…Erről a helyről, most felnőttként (és csak óvatosan bánok a foglommal), nem szívesen megyek haza, mert megnyugtató, gyönyörű, az ÉLET akár ilyen is lehetne, de nem az…

Egyszer olvastam,(egy nálam sokkal okosabb ember leírta, hogy egy adott ország, vagy terület életszínvonalát, az ott élő emberek gondolkodásmódjának átlaga adja, határozza meg. (Ez egy nagyon kemény mondat, kérlek olvasd el még egyszer…sokszor megtettem) ott ültem a kispadon, a duplamasnis kötésemmel, és hallgattam az esőt. Eszembe jutott sok-sok interjú, ahol nagyon, vagy kevésbé ismert emberek a sztenderd kérdésre, hogy újra így csinálná-e? nem bánta-e meg, amit eddig tett életében? mindig azt válaszolják, szinte a tükör előtt begyakorolt artikulációval, hogy: NEM! Mindent úgy tennének, ahogy megtörtént. Semmin nem változtatnának. (szerintem, ha az ember belenéz abba a bizonyos tükörbe, abba a belsőbe, és én is megtettem) Bevallom, ott a kispadon ezekre a kérdésekre egy nagy kövér IGEN-nel válaszolnék. A nem-ekre, igen-t mondanék, és fordítva, és rohadtul kimondanám, és nem nyelném be a véleményemet, amikor oly sokszor bántottak, vagy belegázoltak a lelki világomba. mert jó kislány akartam lenni, mindenkinek megfelelni. Minek? Kinek?  Egyetlen dolog nyújt vigaszt, hiszen a MOST-ban nincs csapó kettő, hogy a bölcsek(vajon hol lehetnek?) azt mondják: a mások szolgálatában leélt élet, a legértékesebb. Az elmúlt 15 évem nagyon erről szólt, na Maslow-i hierarchia ide, vagy oda ( nesze neked önmegvalósítás) ezt talán nem bánom. Talán.

És a szívem szakad meg, mert látom, hogy az otthoniak soha, sohasem fognak ilyen mesevilágban felkészülni az életre. És akkor eszembe jut az a kislány, akinek a posztolás szerint egyetlen vágya volt, hogy a számára először látott hölgyet megölelhesse.

A kocsihoz menet egy Ady vers sorai gyülekeznek a fejemben, amit szintén ezen a közösségi oldalon posztolt egy kislány:

“Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié Lennék valakié….”