Kell egy társ (is)!

2013 szeptember 19. | Szerző: Rácz Gabriella |

Egy kedves ismerősöm megkért, írjak valamit a depresszióról a blogjára. Köszönöm a megtisztelő felkérést. Az írás kritériumaiban – többek között – az is szerepelt, hogy ne szomorú, lehangoló történetet mondjak el, hanem valami olyat, ami pozitív, ami nekem is segített.

Lássuk csak.

Tudom, hogy a depressziónak számos fajtája létezik, de szerintem az enyém már az anyaméhben elkezdődött, és ezt ősbizalomhiánynak nevezik. Már kiskoromban fájt – és ezt nem tudom másképp megfogalmazni – a tavasz, amikor mindenki boldog, mert csicseregnek a madarak, előbújnak az első hagymás virágok, és ablakot lehet pucolni, ami a közeledő Húsvéthoz dukál, amihez tegyük hozzá, mindig olyan, mint a kocsimosás, vagy a fodrász. Amikor éppen elkészül, tuti, hogy elkezd esni az eső.

Mindenkinek vannak depresszívebb, lehangoltabb hullámvölgyei,de ha ez egy-két héten belül elmúlik, akkor – tudomásom szerint – még nem beszélhetünk depresszióról.

Az a tesztkérdés, amit a “betegség” fenállásának megállapításakor eléd raknak, engem kiborított, mert: a.) A figyelem és koncentrálóképesség csökken.
b.) Megfogyatkozik az önértékelés és az önbizalom.
c.) Bűntudat és értéktelenség érzése lép fel.
d.) Sivár, pesszimista jövőkép.
e.) A betegnek önmagára nézve ártalmas gondolatai támadnak; ezek időnként tettekben is megnyilvánulhatnak.
f.) Kialakul az alvászavar.
g.) Csökken a páciens étvágya.

 

Na most kérdem én, amikor nincs munkahelyed, mert az elküldött 150 önéletrajzból egyetlenre sem válaszolnak, akkor totál jogosan érzed úgy, hogy leírt a társadalom, és persze, hogy megfogyatkozik az ember önértékelése, önbizalma és ez egy ördögi kör, mert ha mégiscsak behívnának egy állásinterjúra, már annyira lent vagy önértékelésileg, hogy nem tudod azt a “Ide nekem a csillagokat is ” érzést produkálni az interjún, amivel bejuthatnál az 5 fordulós megmérettetés második felvonásába. És ha nincs munkád, nincs pénzed és semmit nem tudsz kifizetni, arra sincs pénzed, hogy sokszor az állásinterjúkra elutazz – de ezt ilyenkor egyik munkáltató sem veszi  figyelembe -, és ha egzisztenciálisan a béka feneke alatt vagy, elzárkózol a külvilágtól, nincs kedves semmihez, és ez egy ördögi kör.   …..is lehetne,de én, és akkor gondolom, Te is erősebbek vagyunk ennél.

Amikor meghaltak a Szüleim – azt gondolom, hogy teljesen jogosan estem bele ebbe a fránya kígyóba, ami szó nélkül jön, rád tekeredik, szorít, nem enged, és úgy érzed, megfojt, ami halálfélelmet is szülhet. (szívdobogá, és máris pánikbetegséget is diagnosztizálnak Nálad) Egyre jobb.

Akkor elmondom, hogy csináltam én:

Összeszorított foggal és ököllel, megjutalmaztam magam reggel egy kávéval, és baromi büszke voltam ám, hogy már erre is képes vagyok. Emlékszem a napra, amikor családi tragédiánk utáni második, vagy harmadik héten, amit átaludtam és nem akartam senkivel, és semmivel szembesülni (menekülés a felelősségtől), megfőztem ezt a bizonyos kávét, és átsütött a Nap (napelemmel működöm), és egyből megfogalmazódott bennem egy hatalmas nagytakarítás gondolata.

Belekezdtem. Rengeteg mindent kidobtam, elosztogattam, a múltra emlékeztető dolgokat elpakoltam a látómezőmből, és amikor készen lettem, már jobban lettem, mert nemcsak én, hanem a lakás is fellélegzett, és beindult valamiféle energiaáramlás. Ami addig a mindenem volt, a kert, és nem érdekelt, elhanyagoltam, másnapra tűztem ki célul, és reggel ásó, kapa, gereblye és egy  -két nap alatt rend – ismétlem REND – vett körül, ami nagyon fontos a jó közérzethez. legalábbis számomra a mai napig az. Ha már valamit elhanyagolok, gyanússá válok magam számára, és megint ökölbe szorított kézzel összeszedem magam. Közben, ennek eredményeképpen, mivel ezeket volt erőm megcsinálni,de az önpusztító gondolatokat még napi 24 órában kellett hessegetnem – ami valljuk be, elég fárasztó – már én magam is beláttam, nem ártana pszichológushoz mennem. Szerencsém volt, szerintem a legjobbat fogtam ki, aki nem kímél, és lemgyünk a probléma legmélkyére, bele merünk menni a fájdalomba, és át tudom élni újra és újra, és már nem is fáj annyira, egyszer csak azt veszed észre, meg lehet tanulni ezekkel együtt élni. (Sőt! Fürdőzni benne!) Sokszor azt mondom, nem baj, hadd fájjon!

És igen, pozitív könyvek, és zenék, vidám színek, mozgás, és egészséges ételek(no cukor, és no fehér liszt, szóval no nassi), ezek mind segítenek. És igen, ha ezeket megteszed minden nap, eleinte nagyon nehéz, és csak lépésről, lépésre megy, akkor legalább egy kicsit jobban érzed magad. De ha mégsem, akkor már kell valami gyógyszer, mert eleinte kell valami, ami helyreállítja a kémiai egyensúlyt az agyban, mert nincs elég dopamin, szerotonin, vagy oxicotin, vagy nor-adrenalin. Ha ezek nem termelődnek elég mennyiségben a szervezetben, akkor pótolni kell, mert nem tudsz megenni naponta 50 mázsa tofut, vagy diót, vagy nem tudom mit, ami kellő mennyiségben tartalmazza ezeket a hormonokat.

Én is küzdök, mint szerintem sokan, de soha, soha nem jutottam el igazán odáig, hogy végleg feladjam. Kemény munka? Igen az. Akarni kell? Nagyon!!!!

Szégyen? Egy olyan országban, ahol lassan minden harmadik ember munkanélküli és várja a segélyt, hát persze, hogy nem SZÉGYEN!

Én azt szoktam mondani, valaki előtte, valaki utána, valaki közben létezik. De él, mert van kiút, akár gyógyszerrel, de mindenképp pszichoterápiával egybekötve, mert nélküle semmit nem és, akár a hajamnál fogva húzom ki magam a legmélyebb árokból is, és persze, hogy nem mindig sikerül.

Érdemes minden nap kikérdezni magam jó alaposan, például:

• Kérdezze meg önmagától: „Merem-e kifejezni, kinyilvánítani érzelmeimet, tudok-e sírni?”
• Képes-e elengedni vagy netán „visszafogja” magát? Ha igen, miért?
• Elnyomja-e önmagát (hogyan és miért)?
• Azt teszi-e, amit valóban tenni szeretne, vagy azt, amiről úgy véli, hogy tennie kell, hiszen mások elvárják Öntől?
• Megvan az az érzése, hogy valóban él?
• Büszke önmagára? Vállalja önmagát?
• Örül annak, hogy ilyen?
• Tényleg a saját életét éli?
• Érdemesnek érzi magát arra, hogy szép dolgokat éljen át?
• Képes-e lazítani, valóban élvezni az életet?
• Merj nemet mondani, ha úgy érzed, nem akarsz valamit megtenni. Legyen időd csak önmagadra, és akkor azt tedd, amit szived szerint tenni akarsz.Ne érdekeljen a tradició, a megszokás, az “úgy” kell…, meg az “ÉN családomban mindig így…”És legyen olyan társad, aki érezteti, hogy melletted áll két lábbal.
• A  jó társ nagyon fontos, mert az nem segít:
  • rábeszélni az illetőt, hogy menjen vidám társaságba vagy sza­badságra, illetve gyógykezelésre küldeni.
  • hajtogatni, hogy mindez nem is olyan szörnyű, s egyébként is hamarosan el fog múlni, vagy kijelenteni, hogy ilyesmin egyszer már    magunk is szerencsésen túljutottunk.
  • felszólítani a depressziós egyént, hogy szedje össze, ne hagyja el magát.
  • az esetleges öngyilkossági szándékot vagy erre célzó kijelen­téseket nem venni komolyan.
  • Sokkal értelmesebb
    • ha segítünk az illetőnek élettörténete alapos átvizsgálásában, hogy közös erővel rátaláljunk a valódi okokra.
    • ha tudomására hozzuk, hogy szeretjük őt, figyelünk rá és mindig mellette állunk.
    • ha higgadtan fogadjuk a beteg hangulati hullámzásait, türelme­sen és tapintatosan segítjük tudati állapota rendezésében, hogy ismét egészen önmaga lehessen.

 

Szóval: reggeli kávé? Néhány méter futás, és egy nagytakarítás kívül-belül! Én így csinálom… Sok sikert!

Ps.: Amikor az Édesanyám meghalt, egy keljfeljancsit adott a kezembe…..

 

Ha további segítségre van szükségetek ajánlom kedves ismerősöm Váczi Éva blogját a Van kiút a depresszióból -t.