Átültethető vagy-e?

2013 október 11. | Szerző: Rácz Gabriella |

Olvastam egy érdekes írást arról, hogy – tudományosan is kimutatható – egy külföldre ideiglenesen, vagy  – talán – örökre elköltöző embernek 4 stádiumon kell átmennie – és ez vagy sikerül, vagy nem – hogy teljesen “beintegrálódhasson” (nem tudom szebben írni) az adott ország szokásaiba, kultúrájába… stb.

Az író az első szakaszt, a “rácsodálkozás” időszakának nevezi: amikor minden szép, minden más, minden jobb, mint az elhagyott ország, környezet. Ez történt velem is. Amikor megláttam ezt az elképesztően szép helyet, a hegyekkel körülvett tavak – kristálytiszta tavak – világában könnyű volt eufóriába esnem. Amikor megtudtam, hogy a lakás, ahol élni fogok  épp a Kneipp patak mellett helyezkedik el, még jelnek is vettem, mert kiindulásom előtt pár nappal az antikváriumban, épp egy Kneipp könyvön ragadt meg a tekintetem. (és lám, a róla elnevezett patak épp itt csörgedezik előttem!)

Látod a minőségi dolgokat, és igen, bár bevallom őszintén egyetlen szép osztrák embert nem láttam (figyelem otthoni hölgyek! ), de az öltözködésük, a magas életszínvonalból adódó magabiztosságuk irigylésre méltó.

Aztán betérsz egy boltba, és több mindent is észre veszel: például az árak egyáltalán nem magasabbak, mármint az élelmiszerek árai, mint otthon (sőt!), a ruháké annál inkább, de minőségiek. Egyetlen kínai boltot sem látni.

Az is feltűnt, sokat nevetnek, egyenes tartással, emelt fővel járnak az utcán….élvezik az életet. Nagyon erős a szociális háló, és ez alatt nemcsak azt értem, hogy nem látsz az utcán kolduló, kukázó embereket, hanem az otthon lévő kismamákban fel sem vetődik, hogy hamarabb visszamenjek dolgozni, beadva a bölcsibe a gyereküket, mert kell a pénz.

A házak ápoltak, rendezettek. Mindenhol virágok. Mivel gyakran esik, és aztán kisüt a Nap, olyan zöld a fű, nevezzük inkább pázsitnak, mint amilyen a skóciai filmekben látható. (ott még nem jártam)

Aztán jön a 2. szakasz, az “alkudozás” szakasza, jelenleg ezt élem én is, amikor minden nap reggeltől estig alkudozom magammal, és meg kell győznöm magam arról, hogy  itt a jobb – pedig szétvet a honvágy – és nem otthon, mert  mivel lenne  ott jobb?

Ki tudna nekem havi 300 ezer forintot fizetni, amit pusztán – bár kemény fizikai meló – takarítással meg tudsz keresni. Szóval … És érdekes, ez biztosan – mármint a “honvágy-vírus” – csak engem fertőzött meg, mert akivel beszélek, senkinek nem hiányzik az “otthona”, és azért teszem mindezt idézőjelbe, mert úgy látom, viszonylag rövid itt tartózkodás után már ezt tekintik annak, mert elmondásuk szerint: elég, ha ránéznek a számlájukra. (nekem ez nem elég…)

Hiányoznak a barátok, az ismerősök. A sarki kisbolt Kati Nénijének kávéja, az a fajta nyelvismeret adta magabiztosság, amivel ügyeket intézel. Tudod, hogy otthon mit, hol kell, tudod, hogy mit hogyan kell, hogy kinél, mennyi ideig tart, és itt mivel teljesen mások a szokások, sokszor még egy tök egyszerű nyomtatvány kitöltése is gondot okoz, emiatt full hülyének néznek, és nem értik, hogy mit nem értesz…. (mondok egy példát: a napokban eldugult a WC, konkrétan elöntötte a fürdőszobát a fekália, és nem tudtam, hogyan magyarázzam el a házmesternek, miben kérem a segítségét, így megmutattam, erre rosszul lett:) , és ezt a helyzetet is nehéz volt kezelni 🙂  )

A kutatás szerint ebben a szakaszban adják fel a legtöbben a külföldi létet, mert ez az időszak akár évekig is eltarthat.

A 3. szakasz, a “ráhangolódás” szakasza, amelyben már inkább elfogadjuk a másfajta szokásokat, és igyekszünk azok elsajátításában, és nem támadjuk, kritizáljuk azokat. Időnként azon veszem észre magam, hogy már nem akarom ezt a gyönyörű tájat elhagyni, ahová a leggazdagabb németek, svájciak, olaszok, szóval a világ összes tájáról nyaralni járnak – tegyük hozzá, kőkemény euróért -. Azt érzem, én is így szeretnék élni.

Ilyen magabiztossággal, ilyen kocsiban, ilyen faházban, virágok között…..magabiztos nyelvtudásra vágyom, és ahhoz  – nincs mit tenni – itt kell élni. ( Ja! azt elfelejtettem mondani, az otthon elsajátított német, nem egyenlő az osztrák-némettel.

Ők megértenek engem, hiszen irodalmi németet beszélek, de az osztrák-német? Eleinte örültem, ha egy szót megértettem a mondatból, és az adott szituból ki tudtam következtetni, mit akar. Nem volt könnyű.

És azt is el kell mondanom, mert így korrekt, nagyra értékelik, hogy beszélek németül, és az is erőt ad, amikor azt mondják: “jól beszélek” – ezt nem igazán értem, mert hihetetlenül bénának érzem magam, viszont néha-néha meg az az érzésem, hogy bátor, és kitartó vagyok, mert mások, igen mások feladják, a kezdeti nehézségek miatt.

Nem adom fel, és erre is mondok egy példát: egy nagyon “impozáns” oviban is elvállaltam a takarítást és a főzést. Szerinted mennyire korrekt -én biztosan nem tenném – hogy odavetik neked egy cetlire, másnapra “Apfestrudelt” kérnek, ez a hagyományos osztrák almás rétes!!!!

Nemhogy Apfelstrudelt, de még rétest sem csináltam soha életemben. Na de elő a Net, rajta a recept, és tésztát gyúrtam, elkészítettem a tölteléket, megtanultam karamellizálni – amit szintén soha nem csináltam – de este 7-től éjjel2-ig megcsináltam az általuk másnapra megrendelt 4 db  rúd alakú süteményt. (nagyon finom lett) Ez is engem erősített, mert sokan szerintem, és ezt egy magyar kolléga is mondta: ” Na! Tudod, mikor csináltam volna meg nekik?”

És másnap, amikor újra mész, csak néznek rád, és kiderül, hogy a mélyhűtött változatra gondoltak, aminek elkészítése mindössze 20 perc! (Szerinted? Nem tudok osztrákul káromkodni,de nézzük mindennek a jó oldalát: megcsináltam!)

És jönne a 4.szakasz, a “mesterszakasz”, ami szerintem még egy kicsit messze van, de nagyon igyekszem. Ilyenkor már anyanyelvi szinten bírják a nyelvet, jól érzik magukat, teljesen elsajátítják és természetesnek találják az adott ország szokásait, az emberek viselkedését, és állítólag megszűnik a honvágy….(ezt az én esetemben kétlem…)

 

Egy kicsit olyanok vagyunk,mint a fák: lélegzünk, táplálkozunk, gyökerünk van, időnként belehalunk dolgokba, majd újraéledünk…

Számomra az a nagy kérdés, hogy átültethető vagyok-e?