Azt hittem, az Ég küldte

2013 november 1. | Szerző: Rácz Gabriella |

Tegnap – pedig már nem voltam jól, mert tudtam, közeledik, mindjárt itt lesz – beültünk egy kávézóba, itt Ausztriában.

A kis város utcácskáinak boltjai előtt már napok óta válogatták az emberek a koszorúkat – megjegyzem, gyönyörűek – sírdíszeket. Még kedvesebb volt mindenki, és a szokottnál is nagyobb csend ült rá a környékre.

Nem hullámoztak a tavak, nem süvített viharos szél az ablakom előtt.
Mielőtt leültem volna a kávézó asztalához, az üvegfallal elválasztott másik kis helyiségben megpillantottam Őt.

Nem tudtam tovább vetkőzni, táskát lerakni, a rendelésnél is dadogtam, mert a velem szemben ülő férfi olyan volt, úgy nézett ki, mint az Édesapám.

Nem tudom, hogy lehetek ennyire hülye, és nem tudom voltál-e már így: amikor évek óta elvesztetted már a Szüleidet, de a mai napig látom őket egy-egy kocsiban, vagy egy boltban, az utca másik oldalán, egy-egy pillanatra.

Akkorra már, mire inthetnék nekik, vagy szólhatnék, vagy kiabálhatnék, hogy: “Hé! Itt vagyok!”, már rég eltűnnek, mert közben én is magamhoz térek – visszatérek önmagamhoz – hogy ez képtelenség, hiszen meghaltak.

Akkor én is meghaltam. Már kétszer, és fogalmam sincs, mi ad erőt ahhoz – mert nem a”” benned élnek tovább”-című vigasztaló mondatok, az biztos, hogy tovább tudjam élni ezt az életet nélkülük.

Kegyetlen a sors, mert már látom, tapasztalom, nem mindenkinek adatik meg, hogy fantasztikus szülei, vagy társa legyen.

Nekem megadatott – és mondhatják:”Lám milyen szerencsés vagyok!” – és mégis olyan kegyetlenül nyomorultnak érzem magam nélkülük minden nap. A nap minden egyes órájában.

Igen, ha akkor tudtam volna! Igen, akkor sokkal többször kimondtam volna, megtettem volna, öleltem volna…..és soha el nem engedtem volna el őket, mint ahogy érzem most is.

Nem nagyon tudunk mit kezdeni ezzel a fránya halállal. Az eszünk talán még csak, de a szívünk? ….Sokan titkon azt remélik, hogy velük nem, ez soha nem fordulhat elő, pedig az élet nem válogat, a sors hirtelen lecsap.

Elkortyolgattam a habos kávémat, amikor a szemben ülő, apára hasonlító ,de mégis ismeretlen férfi abba az irányba indul kifelé, amerre én is ülök. Hosszasan, mélyen néz a szemeimbe, belelát a lelkembe.

Majd lehajol, és annyit mond: “kisasszony, lejtett egy fényképet!” A szüleim fényképe hevert a kőburkolaton. Szelíden rám mosolyog. Már ő is tudja, miért bámulok magam elé, legalább fél órája, szótlanul.

A felszolgáló hölgy közben meggyújtja – tökéletes forgatókönyv – az asztalon lévő mécsest. A férfi megemeli a kalapját. “Isten Önnel”- ennyit mond, majd eltűnik az októberi ködben…