Csak CSINÁLD!

2014 április 1. | Szerző: Rácz Gabriella |

Nagyjából most érzem először, hogy kezdek elboldogulni egy másik ország, másik nyelvén, másik társadalmában, -noha még messze nem érzem azt,hogy idevaló lennék, vagy teljes értékű embernek kezelnek – de mégis azt érzem, rohadt dühös vagyok!

Hogy miért? Bármily furcsa is, nem önszántamból jöttem ide. Úgy érzem, megfosztottak valamitől, amit csak ott, és csak akkor, vagy nevezzük Most-nak,   és igen, le merem írni: csak én valósíthattam volna otthon meg, a magam elképzelései szerint.

S hogy mi kényszerít éjnek évadján arra,hogy  – sokszor félre – mégis üssem a klaviatúrát? Olvastam egy rohadt nyálas cikket arról: mennyire jó külföldön élni. Egyfajta kaland, ahol új helyzetekben, új emberek között próbálhatod ki magad, de a biztonság kedvéért – és ezt roppantul méltányoltam olvasás közben – felhívják a figyelmedet arra: mindig legyen arra elegendő lóvéd, hogy legrosszabb esetben haza tudj menni, de azért most már én is azt mondom:Csak  Rajta! Próbáld ki!

Profin megtanultam takarítani. Mosogatni, vasalni, felmosni, sőt! mi több folyosót sikálni, és ez itt sikerélménynek számít, mert ezt is nagyon kemény nyelvtudás árán érheted el. Hagyjuk azt, hogy milyen nehézségek, átsírt éjszakák, nappalok árán jutottam én el takarítói karrierem csúcsára, egy -részt mert borzasztó unalmas lehet, folyton csak azt olvasni: nehéz volt. Másrészt meg azt gondolom: mindenki másképp csinálja, nekem így sikerült.

Mégis úgy érzem, a napokban fordulóponthoz érkeztem.

Miközben többed állásban – mert nem egy helyen sikálok – próbálgatom a seprű-és felmosónyelet a saját méretemre állítani, mert ez itt állítható kérem szépen, egy neves iskola köveit, padjait, tábláit, és WC-it is pucolhatom, de ami a legjobb az egészben, hogy a munkát horvát és osztrák kolleganőimmel egy kávézással kezdjük, minden nap kapok egy ingyenes osztrák nyelvi órát, teljesen ingyen, melynek hatása már erősen érezhető. 🙂

A megismerkedés volt a legkeményebb számomra, persze mondanom sem kell, hogy ennek érzelmi jeleit egy halvány arckifejezésem sem árulta el, szóval álltam a sarat a szokványos kérdések feltétele után: ” Férjnél vagy?” a válasz: “Nem” Vannak gyerekeid?” A válasz: “nincsenek!” “És a Szüleid? Ők mivel foglalkoznak? ” A válasz:” Meghaltak” majd a jégcsappá fagyott levegőt  az egyszerűre -mondhatnám mosónősre  -vett figura-kérdés törte meg, amin kínomban már csak nevetni tudtam: “Akkor mit csináltál eddig,”

És a számukra – persze ekkor még ezt nem sejtettem – a végzetes válasz elhangzott: “Tanultam”

Hogy mit, és hány évet az abból a szempontból amit el szeretnék mesélni, csak annyiban fontos, hogy sokat!

A hír, az említett iskolában futótűzként terjedt. “Itt van egy csaj Magyarországról két diplomával, szakmával, és pucenol (azaz takarít) – mondja a osztrák, miközben a fejüket fogják és nem értik.

Tizennyolc tanterem, a folyosók, a mosdók – ami számomra már egyáltalán nem derogáló- szóval jól kiizmosodtam, de úgy fogom fel, ez a én fitnessz termem. Természetesen a tanárok sem értik a sztorit, és mindenféle szakos, de főleg a fizika, kémia, biolódia tanárokkal elegyedtem beszélgetésekben, hiszen az összefüggéseket, ha belegondolunk, talán ők keresik a legjobban.

Persze, hogy hízelgett a hiúságomnak, hogy a nemcsak ők, mármint a Lehrerek, hanem a a diákok is egyből tegeződnek velem, és tették ezt azonnal, jó 12 évvel fiatalabbra kalibrálva valós életkoromat. (Először azt gondolták: a “könnyű”, mindent tálcán kínáló”  életemnek köszönhetek – ennyit erről – majd a velem megtörténtek után teljes volt a káosz, és ezt értem is, de ők még mindig a fejüket csóválják.(ÓÓ!)

Néhány nap elteltével már azt vettem észre mindenki nagyon – túlságosan is – kedvesen fogad, és a legnagyobb meglepetésemre, mivel a munka legnehezebb fizikai része ,a számomra mázsás székek asztalra történő felpakolása ,  az általam takarított osztálytermek mindegyikében már az asztalra felpakolt székek vártak, munkámat megkönnyítendő. (nem tagadom, akkor egy kicsit megsajnáltam magam, bár tudom, ők együttérzésből tették), és azon a napon értem el, életem legnagyobb színváltoztatását is, no nem a sminkemben, hanem valamennyi kolleganőm arcán, mert  a sárga összes árnyalatában pompáztak körülöttem. .)

A délutáni kávénál, akkor, azon a napon már vissza mertem kérdezni az egyik osztrák munkatársamtól.

– És Te mit csináltál eddig? A válasz : háztartásbeli voltam. A férjem mindig is eltartott, aztán olvastam hogy jöhetek ide takarítani.

– És nem voltak álmaid? (egyáltalán nem értette, milyen álmokról kérdezem) Nem volt semmilyen motivációd? Mit tudom én…Orvosnak lenni, vagy felfedezni a rák ellenszerét? könyvet írni?

– Mi a francnak? Az nagy felelősséggel jár….(na akkor a Kis herceget sem olvastuk – gondoltam. Vagy nem értettük!)

Amikor elhangzott ez a mondat épp a fizika tanár invitált be az informatikai terembe, hogy megmutassa nekem saját szőlőültetvényeit.  Naná,hogy a többieket is hívtam, de a teremben nagy csend támadt, amikor az a latin mondat hagyta el a számat: ” In vino veritas”

Egyetlen ember felelt kacsintva –  ezzel adta tudtomra, ért mindent : “Nomen est omen” 🙂

És akkor értettem meg, azt a nagy bölcsességet, teljesen mindegy,hogy mit csinálsz, egy a lényeg, hogy : CSINÁLD: