Van egy Pasi

2014 április 3. | Szerző: Rácz Gabriella |

Négylábú, és Antonnak hívják.

Szíve választottja az én kis keverék Töpörtöm. A frigy, már több, mint egy éve tart, és bevallom töredelmesen, először nem vettem “őket” komolyan. Észben tartottam én mindent: az ösztönöket, mégiscsak állatok, és évente kétszer  – hát Istenem – beindulnak a hormonok… – gondoltam a tudomány mai állása szerint a kutyákra is jellemző – nevezzük így, alliteráció “sz” – “szaporodási szokásokra.

De mint mindig, itt is bejött az örök szabály, mely szerint a “Nő” választ, és elnézést a profán kifejezésért,  a “Férfi” meg dönt.

Töpikémnek két hete jelentkezett a “féléves” – és nem havi- baja. Gondoltam is, jó lesz vigyázni, mert gondos gazdaként úgy éreztem, nincs nekem jogom ahhoz, hogy egy roppant kíméletlen ivartalanítással  elvegyem tőle rövid kis élete csonton és labdázáson kívüli örömét.

A maga után mindig alapos  -pisi -nyomot hagyó Töpin néhány napja a depresszió jeleit véltem felfedezni, majd úgy döntöttem, tennünk kell valamit ez ügyben, és a ragyogó tavaszi napsütésben sétálni indultunk.

Fagyizás helyett, séta a dombtetőn, futkározás a réten, shoppingolás helyett, jutalomfalatot gondoltam kedélyjavítónak, ami úgy tűnt néhány órára be is vált.

De az este beköszöntével, sőt napközben is csak az ágyneműtartóban talált menedéket. Majd…..

Néhány napja arra ébredtem, hogy valami iszonyatos nyüszögés, könyörgés szivárog ki az ágyneműtartóból, de nemcsak onnan, hanem az utca felől is, ahol deli hercegünk, Anton várta szíve választottját.

Nem tudtam aludni. itt már nem segített a “hagyd már abba!”, vagy az “itt a kaja,csak maradj csendben” zsarolások, mert lássuk be ezek azok, Töpinek és Antonnak aznapra randijuk volt, pontban reggel hétkor, az egyetlen szabadnapodon, amikor még úgy lustiznál egy kicsit, de ennyire önző kutyatulajdonosként ,ugye nem lehetek.

És valóban randi volt.

Nem-nem. Nem felelt meg ,csak a piros nyakörv, piros pórázzal, és a reggeli kefélés, akarom mondani fésülködés is tovább tartott, mire Töpi úgy döntött , nem kellek én gyertyatartónak a ragyogó Napsütésben, hevesen kirántotta magát a póráz fogságából, és  – világcsúcsot döntve a 45 fokos lejtőn – egyből fent találtam magam, utánuk rohanva a dombtetőn.

És láss boldogságot!

Futkorásztak, egymás nyakán csüngve, a réti virágok között minden vakondtúrás megjelölése után a én kis Töpim megadta magát.

Hogy könnyűvérű-e?Azért azt nem mondanám, mert egy éve várta Anton felbukkanását a városban. Ez kérem: szerelem. Méghozzá a javából.

És hogy véletlenül se tudjak közbeavatkozni az utódnemzésbe – pedig szentül meg voltam győződve róla, hogy Anton ivartalanított – Töpi egy sűrű bozótot választott: a “legrejtekesebbet”. A dolog megtörtént. Anton és Töpi hazaindultak. Mindenki a saját territóriumára, és a ember azt gondolná: lám-lám, mégiscsak erre ment ki a játék. A szaporodás ösztöne vezérelte a kutyusokat.

Teljesen elégedetten – jó gazdinak betudva magam – tértem nyugovóra, annak reményében, hogy végre nyugodtan alhatok..

Hiba volt.

Másnap reggel, és azóta is , – négy napja – Anton hűségesen nyüszít az én Töpimért, hogy együtt jelöljék meg közös heveredő helyeiket. Láthatóan: boldogok.

Nincs mit tenni. Ez kérem: kutya szerelem!