Pünkösd

2015 május 24. | Szerző: Rácz Gabriella

Érdekes , hogy az ember visszafelé tekintve az életében, több szakaszra tudja felosztani. Legalábbis az enyémmel így vagyok. Azt vettem észre magamon,hogy van két nagyon meghatározó ünnep az évben, ami egészen mélyen, a lelkemig hatol.

Ilyen lett a Pünkösd is. Nem akarok Krisztusról, a Szent Lélekről, vallási elemzésekről írni, akit érdekel utána nézhet,mit is jelent pontosan ez az ünnep. Nem is szeretem az Isten szót sem használni, mert mindenki – a maga módján  nevezi el az ő mindenhatóját, de talán az idő, a tapasztalások, egyre inkább mélyebbre viszik bennem ezeket a napokat. Például nem tudok haragudni. Mert bármilyen hülyeséget is tapasztalok bárki részéről, az Embert próbálom látni benne. Érzem,hogy valahogy egyek vagyunk.

Mindeki életét determinálják a saját életének körülményei,de ezen belül szabadon dönthetünk. A körülöttem lévő emberek nagy része küzd, mint ahogy én is. És teljesen mindegy, hogy a macskába ma reggel belerúgó szomszédot nézem – na nem mondom,hogy nem ment fel bennem a pumpa -, vagy azok a tragédiákat átélő emberek, akik minden napban csak a mában, és az elkövetkező 10 perceben tudnak túlélni, vagy vannak körülöttem a gyilkos kórral, éppen a rákkal küzködők , azt látom, teljesen más szinteken éljük, tapasztaljuk, és cselekedjük, vagy nézzük tehetetlenül a dolgokat, miközben mindenki a szeretetért küzd. Az a jó, ha ez a kettő egyensúlyban van, vagyis szeretek – beleértve magamat is – és szeretve vagyok.

Egy kicsit, néha napján sajnálom azokat azembereket, akik a megszégyenítés eszközével, és a pénz hatalmával próbálják kifejezni mindenhatóságukat. Hagyom is. Hadd fürdőzzenek a győzelemittasságban, de általában az úgy van,hogy az óra körbe jár. Szóval tapasztalataim szerint nincs olyan élet, hogy mindig csak fent van a mérleg nyelve, ez csak arról a fiatal huszonéves lénynak a közösségi oldalra történő bejegyzéséről jutott eszembe, hogy : ” Bejött az élet”, mert az Univerzum mindig gondoskodik lentekről és fentekről. A fenteket mindig valami nehéz időszak előzi meg, és fordítva.

Az eddig legsikeresebb, nyílegyenesen felfelé ívelő ismerőseim élete, most vergődik a legmélyebb ponton. Egyáltalán nem érzek semmiféle versenyhelyzetet, vagy gőúzelemittasságot, mert megkaptam én is a magam leckéjét.  Ez nem egy verseny, mindenki más lapokat kapott. De hiszem,hogy törekedni kell, hogy cselekedni kell.

Vannak pillanatok, amikor a zebrán szembejövő ismeretlen ember mosolya tesz -talán – aznap a világ egyik legboldogabb emberévé. Mindez ma délelőtt jutott eszembe, amikor a szemerkélő esőben a tízórai misére siető emberek tömegét láttam.

Mert nem a templom a fontos. Számomra már régóta nem. Hanem – ha befogadó vagy – a minden áldott pillanatban rád sugárzó fény…

Géza

2015 május 21. | Szerző: Rácz Gabriella

Na nem a Mézga, de alapjaiban gézásithatom – talán egy picit mézgásíthatom is – azokat a pasikat, akik tipikus egyedei a hímnemű populációnak.
Több Gézám is volt nekem: mind-mind plátói szerelmek, amikor még tojáshéjas kisiskolásként az volt a menő, ha meghúzták szünetben a copfomat, vagy hógolyóval dobáltak meg , ami éppen nem az arcomat – hanem, mint védőfelszerelés – a 6 dioptriás szeművegemet  érte.
Aztán ott volt a gimi…

És sohasem gondoltam volna, hogy az a srác, aki egykoron – mert szerinte működött a kémia – kissé pocakos kinézetével,de mégis végtelen humorával egy osztálytalálkozón a csuklásig megnevettetett, nemrégiben a megrögzött balos jelzővel illetett.
Azt gondolom, ebben mindketten hibásak vagyunk. Mert az évek teltek-múltak, és a lényegről elfelejtkeztem.
Csak magamról tudok írni – de talán ezzel mások is tudnak azonosulni – időközben elfelejtettem vele tudatni, mi történt a családommal, mi történt velem, és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban vele sem vagyok tisztában.

Megrögzött balosok!

Sokat gondolkoztam azon, vajon Ő hogyan érezhette magát akkoriban, amikor Romániából jöttek át a családjával…Idegen ország, más szokásokkal, a barátok, ismerősök otthagyása. Belecsöppenni egy mégiscsak idegen világba, még ha a nyelv ismerős is, nem lehetett könnyű. Nem hiszem,- és nem vagyok rá büszke – hogy erre olyan nagy figyelmet fordított volna az ország egyik legelitebb gimnáziumának, legsznobabb osztálya, azaz a miénk. Ez az írás, régóta nyomta már az egyik mappám tárhelyét, és pont a napokban akadtam rá – szerintem nincsenek véletlenek – amikor hazalátogatásom során összefutottam volt matek tanárnőnkkel,  – jobban néz ki, mint 15 évvel ezelőtt – és a “hogy is vagyunk”, “de rég is volt” mondatok közé belekeveredett részéről egy kérdés: “Nagyon meggyomorgattalak Benneteket?” És hát persze, hogy az ember , ha így is volt, nem mond igazat, mert az a meggyomorgatás, talán csak nekem volt az, mert meggyőzödésem, életem legnagyobb hibája volt abba a gimibe mennem. De mégcsak a szüleimet sem hibáztathatom, mert nem ők kényszerítettek, egyszerűen hoztam a tőlem megszokott “jókislány” figurát, és megtörtént. Emlékszem, amikor az általános iskolás oszifőnk a nappalinkban könyörgött az Édesanyáméknak: “Gabinak művészeti suliba kell mennie!” Nem hallottuk meg, nem vettük komolyan, pedig, és akkor, ha, de másképp lett volna. Nincs csapó kettő, ebből kell-ene még kihozni a legjobbat.

És akárhogy is nézem, és emlékezem, és tiltakozom ott mélyen, legbelül be kell látnom azoknak a Gézáknak, az én elérhetetlen Mézgáimnak sikerült.

De ha jobban belegondolok, talán nemcsak azért, mert nem lopták a napot 🙂

 

Virágzó akác!

2015 május 18. | Szerző: Rácz Gabriella

Egy új, jobb élet reményében hagytam ott mindent.

Már három napja csak csomagoltam, annyira vártam a hazautazást. Az utolsó napokat a munkahelyemen- egy állandóan velem ordítozó főnökasszony kíséretében – csak ezzel a gondolattal tudtam túlélni: hazamegyünk.

Vártam a napsütést, a virágzó gyümólcsfákat, az Ismerősöket, és igen vártam a temetőt is, mert Anyák Napján is szétvetett a düh, hogy nem lehetek ott. Nem gondozhatom a sírt, nem gyújthatok ott  mécsest. Mondják, teljesen mindegy hol vagy, ott is megteheted, nem így érzem. És általában a nagy megmondóemberek, rájóttem, sohasem, vagy talán még a közelében sem voltak azoknak a szituációnak, amelyekben oly okos tanácsokat osztogatnak. Mert a másik élete mindig könnyebb. Sokáig ezt hittem én is.

De sokszor a látszat csal. Mert hiába a vezérigazgatói poszton ülő fiam, akire büszkék is lehetnénk akár, ha minden nap minden estéjén nem együtt innák le magukat az asszonnyal,a  nem is oly rég született csecsemőjüket gondosan lepasszolva a nemkívánatos, vidékől felutazó lelkes nagymamának és nagypapának, akik ebbe lelkileg majd belehalnak. Mert milyen embertelen dolog – kérdezem én – azzal sakk-mattban tartani a “kedvesem” szüleit, hogy akkor láthatják a rég várt unokát, ha a szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka már legalább az “igen! Vihetik!” szintjére leitalozta magát? de van itt más is.

Dr. ide, dr. oda azért most is beigazolódik az a közhely, mely szerint a diplomával nem jár együtt az intelligencia. Az intelligenciának az az alapvető szintje, hogy a szülinapomra küldött üdvözlő sms-t, legalább egy mondattal megköszönjem. A túlélő mondat ilyenkor, hogy biztosan nem hozzá tartozik már ez a szám, sem sokat segít , mert az a személy is bunkó, aki egy ilyet, ismeretlenül megkapva sem reagál le. Hát nevezzük már nevén a dolgokat!  Hogy az árfekvésében igen magas, de a kiszolgálás szintjén igen alacsony vendéglátó egység felszolgálója, kérdésemre, hogy milyen fagyit fogyaszthatok, flegma testartásban csendesen elküld, no nem melegebb éghajlatra, csak a hűtőpultig, ahol megnézhetem, mi is a kínálat, hozzátenném: aranyáron. Relaxálhattam is szabadon a szabadságom alatt, mert van az a csend a megyeszékhely sétálóutcáján, hogy a saját szívdobogásomat is hallom. Elkeseredett emberek. Mit is mondhatnék: Le a kalappal! Hogy ebben a szarban is lehet létezni. Hisz tudom én, amikor nyilvános helyen szükségét érzi az ember, és jön a bűz,de már nagyon kell, a hosszú sorban állás közben az ember megmegszokja a szagot. Annyira,hogy már észre sem veszi. ..

A szőlőfürtökben lógó,szemétdombokat beborító virágzó akác mindent überelt. Gyönyörű volt.