“A méhed járjon, ne a szád'”, különben jön a szingliadó!

2016 január 31. | Szerző: Rácz Gabriella

 

Ijeszgetett a hétvégi ebédnél nem vérszerinti – de annál nkább magát annak képzelő –  ismerősöm, egy laza összeröffenés során. Nem tagadom, a kanál is megállt a kezemben, és nem sok kellet, hogy felálljak az asztaltól – de nem tettem, mert  mérhetetlen önfegyelmet tanúsítva, még én is meglepődtem magamon – egy darabig csak hallgattam, és nyeltem a kérdéseket, és azon töprengtem, vajon külföldi kintlétem alatt, ki volt az a barom, akinek, vagy akiknek ez hülyeség, ez a mérhetetlen baromság szikraként ugorott ki a fejéből!

Első gondolatként -miközben szegény petesejtemet sajnáltam, aki ugye mit sem sejt – az jutott eszembe, hogy a népességfogyás problémájának megoldását nem a szingliadó fogja megoldani, és döbbenet, mert a 30 év feletti gyermektelen nőkre akarták, vagy akarják kivetni, és még az a kitételt is megfogalmazták, hogy  három gyermek alatti hölgy állami szférában nem tölthet be vezető szerpet.

Én még életemben nem találkoztam olyan 3 gyermekes anyukával, aki mindemellett vezetői poszt betöltését ambicionálta volna. De tényleg. Ezek az anyukák többnyire lestrapált,  – ok. tisztelet  a kivételnek – elhízott, évekig melegítő alsóban babakocsit tologató szomorú nők, akiket körülvesz a bizonytalanság, és a helyi lakótelep kismama klikkjéhez tartozáson kívül, melynek fontos témái: evett-e, büfizett-e, aludt-e a gyerek vagy hogyan működik az orrszívó? – szerintem brutális beavatkozás – és hát ezek a pelenkaárak – kérdéskörén kívül  – érthetően – mivel van bőven teendő a 3 gyerkőc körül – nem hiszem,hogy a közig. oldal álláshírdetéseit pályáznák abban a napi 20 percben, amíg csend honol a lakásban, mert a gyerekek végre alszanak,ők meg ez idő alatt szintén összerogynak a fáradtságtól.

Most őszintén? Ki a franc vágyik erre?

Én, nem!

Mot tényleg nem tudom, a középkorban vagyunk? vagy Európában, 2016-ban?

Intelligencia kérdésének is tartom, egy ilyen húsba vágó megjegyzés feltételezését egy családinak titulált – de rohadtul nem az – asztalnál a kérdés felvetését, mert a kérdező, hogy miért nincs nekem gyerekem, nos a kérdezőnek fogalma sincs erről.Fogalma sincs arról,hogy az amikor az Édesapám meghalt, és közölték a halálhírét, elvetéltem.

És pont. Erről nem akarok többet beszélni, de az egészet, úgy ahogy van, felháborítónak tartom.

Én úgy gondolom, szabadakarattal jöttem erre a világra, és ha én nem tartom magam reprodukcióra alkalmasnak? Akkor  mi van? Lehet ez az én saját döntésem is, pedig imádom a gyerkeket – azt gondolom, ők is engem – és ki tudja, ha majd a reklám szerint felregisztrálok az Elittársra megtalálom életem párját is, bár hozzáteszem, hittem már azt, megtaláltam….Nem úgy alakult, és hogy miért is így, majd utólag fogom megérteni, mint annyi minden mást is.

Az a nő, aki hétvégén annál a családi asztalnál már kivetette rám a szingliadót, fogalma nincs az életemről. Például abba sem gondol bele – azt hiszem ezt empátiának hívják :)- hogy anyuka híján nekem nincs aki megmutassa például, hogyan kell egy kisbabát fürdetni, pelenkázni, és még sorolhatnám,de fogjuk fel ezt kifogásnak, mert Anyámnak sem volt, és megoldotta. 🙂

 

Maradjunk a tényeknél: a 20-39 éves fiatalok 52 százalékának nincs gyereke, a korosztályba tartozók 88 százaléka: HAJADON! Nem hiszem,hogy az én hibám lenne….

Tükjó ötlet a párkeresési támogatás, és ezze jelezném igényemet, hogy minden szombaton biztosítson az állam számomra egy ingyen jegyet, egy trendi diszkóba, és, mint egy tenyész mén “áruba” bocsátom petesejtjeimet, hátha sikerül. Van még néhány évem, hogy bibéimet, a megfelelő alfa hím beporozza, szóval rajtam ne múljon – mondhatnám, de a fránya gond ott kezdődik, hogy baromi magasra tettem a lécet. És azt gondolom, a hozzám hasonlóan járók esetében, ez hasonló probléma jelenlétét támasztja alá, már amennyiben ez probléma. Ugyanis: FÉRFIT akarunk. Kreatívat, innovatívat, legyen erős, világmegváltó, és ami alegfontosabb, hadd legyek mellette : NŐ!

Csak egy kicsit félhessek, ha mennydörög, és csapkodja a zsalugátereket az északi szél, miközben azt mondja: én vigyázok Rád. Ilyen felmérés miért nem készül? Hová tűntek az igazi férfiak?

És nem, hiába fenyegetnek a szingliadóval, nem kötök kompromisszumot, inkább befizetem, de szabad vagyok, mint a madár, mert hosszú évek óta azt érzem, hogy: ‘ az akartam lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki MOST vagyok,” és ezért kőkemény  árat fizettem.

Valamint feltenném azt az egyszerű kérdést, ami önmagától adja magát ebben a helyzetben:

Azoknak a “férfiaknak”, akik ezt az eszeveszett ötletet kiokádták, hány gyereket kell produkálniuk, hogy politikusok lehessenek?

Hm?

Ez itt a nagy kérdés uraim. 🙂

 

“

“Gyilkos” szülő, avagy az a bizonyos anya-fia szerelem

2016 január 26. | Szerző: Rácz Gabriella

Hosszasan nézegetem egy mára már darabokra hullott család fényképeit.

Királynői menyasszonyi ruha, a hozzáillő virágzuhataggal csokor gyanánt. Tökéletes képek, egy akkor még boldognak induló házasság pillanatai. Hozzáteszem, ez az esküvő akkoriban – hacsak a ruhákat, a “kellékeket”, a műtermi fotókat nézegetem még mai szemmel is egy vagyon lehetett, és akkor eszembe jut a szüleim házassága, ahol nem volt fidri-fodri ruha, csak anyakönyvezető, két jegygyűrű, két tanúval, aztán uccu neki, bele az életbe, szeretettel, odafigyeléssel, boldog gyerekkorral, és hiszem, ha élnének, ma sem telne úgy el nap, hogy ne beszélnénk, vagy találkoznánk egymással, teljesen mindegy, ki hány éves, a szülő, az SZÜLŐ, a gyerek, az GYEREK marad, amíg a anya és apa még élnek, és jó esetben tiszta szívvel kívánom, tartson ez a lehető leghosszabb ideig.

Azt gondolom, “normáliséknál” ez így megy, de vannak  – saját tapasztalatból beszélek – sajnos olyan ,- és most vegyük csak az egyik felet-,  Anyák, aki egyszercsak megfeledkezek gyermekeiről, mert mondjuk szétesett a házasság,és önző módon csak és kizárólag a saját életével van elfoglalva. Azt hiszi,miközben imádott jelenlegi párjával turbékol, hogy nem halnak bele gyermekei a nemtörődömségbe? Ha ANYA lennék, egyetlen falat sem csúszna le a torkomon, ha tudnám, hogy a fiam egy fűtetlen lakásban, napi szintű megélhetési gondokkal küzd,mondjuk tegyük fel – most épp aktuális, hiszen Karácsony nem volt olyan rég – az ünnepeket száraz májas kenyér társaságában tölti. Nincs feldíszített fenyő, beilgli, töltött káposzta, hal, és egytlen jó szó sem. Ajándék sincs.

Csak felszólítások vannak: “Fiam! A gázszámlát, és a közös költséget ne felejtsd el befizetni!” kérdezem én: ez szeretet? Ez anyai szeretet?

Ja!-hogy őt sem szerették a szülei! Ez kérem jelentős ok arra,hogy a fiam, vagy a lányom huszonévesen beleőszüljön a zuhanásba. A talajvesztettségbe. Nem én, hanem szakemberek mondják, az nem legitimizálja szülői ganéságaidat, mert Téged a szüleid nem szerettek. Nem veszed észre? Ugyanazt adod tovább! Amibe Te i smajdnem belehaltál, amitől a mai napig krónikus módon szorongsz, amitől a mai napig  – azt hiszed – Fatime keze, vagy a rosseb tudja miféle spirituális jelkép ad vélt, vagy valós védelmet!

Rendben van, ha gyerekként  -állításod szerint- MINDENT megtettél, vagy megadtál nekik, de ne feledd, még mindig a gyermekeid, és ha gyermekkorukban agyonra símogattad őket – ami olyan, mint a drog, hozzászokik az ember, és törődésnek érzi – akkor most miért engeded el a kezüket? Hadd zuhanjanak! Nekem sem volt könnyebb? Vagy esetleg úgy gondolod: már felnőttek! Mihez? – kérdezem én. Ehhez a kegyetlen, kőkemény kapitalista világhoz, ahol mindennél nagyobb szüksége van egy gyermeknek arra a tudatra, hogy egy valakire mindig számíthat: a CSALÁDJÁRA!

Megyőződésem – ha lehullna szemeid elöl a lila köd – Te sem ismernél arra az emberre, akivé az utóbbi időben váltál.

És meggyőződésem,hogy bánni fogod, mert meggyőződésem, hogy már késő lesz… Túl Késő.

 

Nem nekik, hanem a SZÜLŐNEK kell felmelni azt a rohadt telefont, és különösen, ha megteheti, tenni fel a kérdést: “Kisfiam! Miben segíthetek? Minden rendben van?”  Nálunk ez természetes volt. Mentálisan mindig számíthattam a szüleimre, és ez kérem szépen nem a pénzről szól.

Néha azt gondolom könnyebb a gyerkek párjára ráterhelni a felelősséget:” Majd ő megoldja!”

Csak szeretném közölni: nem tudja megoldani. Nem tudja cipelni a családi szarságokat, nem az ő dolga, és főként nem az anyja a Te fiadnak, vagy lányodnak. Az Te vagy.

Belehaltak a szerelembe!

2016 január 12. | Szerző: Rácz Gabriella

Nomesn est omen – mondja a latin, mely szerint a név kötelez…ez jutott eszembe, amikor a napokban fekcsendült a közelemben a közismert Zorán szám: a Szép Júlia .

Rengeteg emlékkép jelent meg előttem a dal hallatán, hát persze,hogy a múltból – és hozzátenném, amikor ott kotorászok, valami nem stimmel a jelenben, márpedig az ünnepek alatt is visszajártam, és kerestem az okokat. Mindig könnyebb megélnem a jelent Anya nélkül, ha tudom, hogy: Miért?

Nem kell visszamennem a 18. századi Shakespeare korába, hogy megértsem: a Júliák az én életemben is , szerelmük után haltak. Furcsa nem? Sokszor hallok házastársakról, ahol az egyik fél hamarabb eltávozik az élők sorából, de csak ritkán hallottam – vagy lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a hírek -, hogy “meghalt  a férfi, és utána ment a nő is, annyira szerették egymást”. Amikor kisebb voltam és ezt hallottam, mindig azt gondoltam: milyen szép, hogy ennyire szereti egymást két ember, és abszolút nem volt érthetetlen számomra az egész, sőt! Inkább azokra nézek furcsán, inkább kérdőjelekkel a szememben, akik hosszú házasság után az egyik fél elvesztése után – mert láttam már ilyet is – kivirágoznak, új hobbiknak hódolnak, mintha megkönnyebbülnének házastársuk elvesztése után, mintha mázsányi súly szakadna le a vállukról, és élvezik az özvegyi egyedüllét, inkább szabadság határtalan tereit.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden egyes házasságban az egyik fél eltávozása után az élők sorából, rövid időn belül meg kellene halnia a másik félnek is, de ha igazi, kozmikus összetartozás volt férj, és feleség között, hitem szerint ez így történik.

hagyjuk Shakespeare Rómeó és Júliá-ját, maradjunk az én családomnál.

Apám sokszor hallgatta, és énekelte is a Szép Júliát Zorántól – akkor még nem értettem,miért – tényleg gyönyörű a szöveg,de már kiskoromban leesett, hogy ez nem a happy dalok közé tartozik. Nem a beteljesedett szerelem dalbeli megtestesülése, és az Istennek nem értettem, mert az Anyukám is Júlia volt…Gyönyörű meg minden , ahogy a dalban szól, és mégsem értettem. A trabi hátsó ülésén kapaszkodva, megpillantva Apám szemeit, miközben kaziról üvöltött a dal, és mi gyerekek  – a tesómmal együtt – is vele énekeltük, szóval Apám szemei sokszor voltak könnyesek, és még akkor sem értettem.

De évekkel később, egy péntek délutánon hazajött Apám, és összeültetett bennünket az étkezőasztalnál, és világosan elmagyarázta Anyának és nekünk gyerekeknek, hogy el kell mennie, mert szerelmes lett!

Itt hagy nekünk mindent a házat, pénzt, kocsit, bármiben számíthatunk rá, de nem tud tovább hazugságban élni. Nem tud egyszerre két helyen lenni. (hát igen, ha két életem volna….)

Még életemben olyan boldog nem voltam, mert életemben még olyan boldognak nem láttam őt korábban. Azt gondoltam, és gondolom a mai napi, hogy tisztességgel felneveltek bennünket, suli, meg a csillagos ég lehozatala, és nem monogámiára vagyunk bekódolva, és még mindig felnézek – nemcsak ezért- az Apámra, mert volt bátorsága felvállalni, és nem suttyomban csinálni a dolgokat, ahogy nagyon sok házaspár esetében ezt látom.  Apa elment. Boldog volt.

Anya kiborult, és az öcsém, mivel szimbiózisban élt anyámmal szintén. Hozzám sem szóltak kb 3 hónapig, mert nem értettem, miért kell a rosszhoz továbbra is ragaszkodni, nem értettem, miért kell egy emberben lelkiismeret furdalást kelteni azért, mert őszintén elmondta,hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Egy másik Júliába!

És akkor leesett minden. Akkor jöttem rá, hogy már évekkel ezelőtt is azért volt könnyes a szeme miközben az ismert dal szólt, mert nem Édesanyámnak, hanem másvalakinek szólt. (Igen tudom a házasság szentsége, meg lópikula) Mi a francot erőlködnek emberek, ha már nem működik? Miért nem lehet felvállalni nyíltan az érzelmeinket, mert megjegyzem, ha egy Édesapa ilyenre szánja el magát, hogy őszintén elmond mindent, nagy bátorság, és egyenes gerinc kell hozzá.

Sokan kisgyerekkel, és mindenféle női praktikák bevetésével próbálkoznak, hogy maradjon az “imádott” férj, sokan még az öngyilkosságot is bevetik, persze korántsem gondolják komolyan, csak ne kelljen szembesülniük azzal, hogy valamiben elbuktak. Hogy valami elmúlt. Szerintem ez szánalmas. És persze abban is biztos vagyok, hogy az éremnek mindig két oldala van.

A szokásos szereotípia, vagyis a hazazsarolás nálunk is bejött. Emlékszem mennyire gyengének láttam akkor az Anyámat), és Apa visszaköltözött,de ezt követően már soha, soha többé nem láttam őt olyan boldognak, mint , mikor elment.

Teltek az évek, mindenki – látszólag- tette a dolgát, a szerelemről nem beszéltünk. Tabu volt.

Még több év telt el, amikor én vettem fel azt a telefonhívást,melyben közölte a szegedi kör-intenzív főorvosnője: meghalt az Apám szívinfarktusban, bár azt is mondhatná ketté szakadt a szíve – ilyet még nem látott – , nagyon sajnálja.

És elindult a lavina. Az Apámat imádtam, ő volt a mindenem, mert sohasem csak a templom tornyáig, hanem mindig is a csillagokig nézett, és látott is. A következő évben Anyánál rákot diagnosztizáltak, menthetetlent. És a hab a tortán az volt, hogy mindent,de mindent megálmodott előre. (Az egy másik írás témája, hogy minden pontosan az álom szerint történt)

Anya a következő évben meghalt. Elvitte a szomorúság, mert nem tudta megbocsátani magának, hogy nem engedte el Apámat.  Miután eltemettük őt, hallottam,hogy az a másik Júlia, Apa szerelme is beteg, ugyanabba a betegségben, Anya gyógyíthatatlan rákjában halt meg ő is. (Ezek után próbáld meg nekem elmagyarázni a véletlenek létezését. nem lesz könnyű dolgod)

Belehaltak a szerelembe.

Időnként figyelmeztetem is magam: veszélyes dolog. (Nem is lettem Júlia. A Gabriella jelentése: Isten gyermeke, Isten bajnoka)

Elvettem a “Pasiját”!

2016 január 7. | Szerző: Rácz Gabriella

Hát  – tudom ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de én mégis – nem hittem volna, hogy van, bizonyítottan létezik szerelem az állatok között is.

Töpörtő – igen, tudom kicsit hülye név, de ez a kedvenc kajája – 3 évnyi osztrák kintlétem alatt egyetlen lovagjának hódolt be – szó szerint is –  Anton nevű szintén keverék kutyusnak, aki a közelünkben lakott.Hogy a kutyák évente kétszer tüzelnek? Na! Nálunk ez a törvény is bedőlt, mert csakúgy dúlt a szerelem, ha kell – láthatóan nekik kellett – , ha nem.

Annyira ciki volt,- pedig felelős gazdiként beszéltem Anton családjával is, mivel az én Töpim nincs ivatralanítva, és nem szerettem volna  kutyaszaporulatott 30 négyzetméteres garzonombam – szoval Anton gazdája megnyugtatott, az Ő hímjük képtelen a párzásra, vagyis az utódnemzésre, mert már nagyon öreg, és szervileg is alkalmatlan rá.

Megnyugodtam,de csak a következő találkozásig,mert a két kutya  – láthatóan párzani kezdett – zavaromban oda sem mertem nézni – de még mindig azt gondoltam, hogy ezek csak ösztönös mozdulatok, és hadd csinálják, úgysem lesz belőle kiskutya.

Igen ám!, de ezek a kutyusok, -azóta megtudtam, mások is- 2 perc élvezet után 30 percre összeragadtak, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha nem az osztrák kisváros főutcáján teszik mindezt, ahol nekem – hát igen, nem unalmas az élet – sikerült a forgalmat leállítanom. Az egyik kutya délre, a másik északnak fordult, és én hiába húztam-vontam őket, az Istenért nem akartak elszakadni egymástól. A hosszú kocsisor dudált, és mondanom sem kell mindenki az én erőlködésemen nevetett, amikor az első autó vezetője – szerintem megszánt – kiszállt az autóból és megkérdezte:- “Mi történt? Maga nem látott még életében “csuklós buszt”?”

Bevallom őszintén: ilyet, nem!

Még mindig nem gondoltam, hogy Töpi megtermékenyült, de az idő múlásával, bár tápadágját csökkentettem, mégis gömbölyödni kezdett. Á! Gondoltam: álterhesség, és a neten olvasottak alapján szintén megnyugodtam, ilyen bizony létezik. De ez, nem az volt. Pár hét után a teraszon Töpörtő 3 Antonra rendkívül hasonlító kiskutyát szorongatott magához, és mordult rám, amikor közeledni próbáltam….

Jesszusom, most mi a fenét fogok csinálni? – gondoltam magamban, majd a kicsinyeket pár hét után  – mitagadás nagyon szépek voltak,- a szoptatási idő alatt felmerült bonyodalmakat inkább nem sorolnám – nyakukban egy piros masnival, kis kosárkába pakolva őket, becsöngettem Antonék házába.

Nyílt az ajtó – figyelj filmbeli jelenet – és amikor Anton gazdija meglátott bennünket, rögtön, ugyanazzal a lendülettel, ahogy kinyitotta, be is csukta az orrom előtt, majd néhány sóhajtás belülről,- én töretlenül, kissé eltorzult arccal álltam ajtaja elütt – megint kinyílt az ajtó, és már bent voltunk a házban, majd mindketten – szintén nagyot sóhajtva – a nappali ülőgarniturájára roskadtunk.

• Akkor most felsorolnám a tényeket – mondtam, egyébként ehhez majdnem végzett jogászként nagyon értek, és általában be nem áll a szám,- szóval elmondtam: -Mivel Töpi csak és kizárólag Antonnal volt, – mert mellesleg más kutya nem is érdekli, de – próbáltam illedelmesen fogalmazni – kizártuk a megtermékenyítés lehetőségét, engedtem , hogy együtt legyenek, és csináljunk valamit, mert nálam ez a 3 kis dundi-nudli – Töpörtő nagyon jó anyuka, jó kövérre szoptatta őket, (engem meg hőlyére), nem maradhat.
• Továbbá feltételezem , Ő sem vágott át Anton terméketlenségét illetően,de úgy tűnik , a szerelem mindent felülír.

Hála Claudiának a 3 csöppség gazdira találta, de Anton csak jött, és jött, és  – mindig résen lévén – én felkaptam Töpit a karjaimaba, hogy még véletlenül sem történjen meg a “frigy.”

Ez így ment 3 évig, majd hazaköltöztünk Magyarországra. A csomagolás előtti sétánál Töpörtő már szomorú volt, és hiába nem akartam, Anton háza felé vette az irányt. Anton nem volt otthon, így búcsú nélkül jöttünk el.

Megérkezésünk óta – bár rendkívül boldog voltam, hogy végre itthon lehetünk – Töpörtő egyre szomorúbb lett, és amikor Antonról kérdeztem , mélyen a szemembe nézett könnyes – de tényleg – szemeivel, és azt a megvetést???? Negyedik hónapja vagyunk ittthon, a depresszió különböző fokozatait éltük át – igen én is! – ás hiába olvastam szét magam kutyapszichológiából, nem segít. Séta közben , ügyelve arra, hogy mégcsak Anton nevét ki se ejtsem, elmagyarázom Töpinek, hogy itt is vannak szép daliák, mintha a falnak beszélnék. Igen, tudom a könyvek után, tök midegy mit mondok, mert a kutyákkal (is) energiával kommunikálunk, de hátha az én magyarázkodásom – mert ez az – mentegetőzés a javából-, szóval hátha ez is felülírja a világhírű kutyapszichológus állítását.

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, és nemcsak azért, mert én okoztam bánatát, mert elvettem a pasiját, és nem tudom azt gondolni, “ne hülyéskedj, Ő csak egy kutya!”

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, mert tudom, ha elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt, az igazit, az egyetlent, utána egész életünkben sóvárgunk, őt keressük mindenütt…

Hiába. 🙁

Az irigység kortalan, és határtalan!

2016 január 5. | Szerző: Rácz Gabriella

Az egyik blogbejegyzés, – mely szerint Rubint Rékáék jelenelg a nyárba utaztak – kommentjeit olvasva, a széktámlához nyomott a döbbenet: Ki ez a sok(k) irigy ember, ráadásul többségük NŐ!, akikben ennyi rosszindulat megfér????? Kik ezek? (bocsánat a tárgyiasításért, de nem tudok rájuk emberként nézni) Honnan Jönnek, merthogy nem az én világomban, akarom mondani dimenziómban élnek, az tuti.

Bizonyára létezik egy “sárgák bolygólya”, de nem az én Naprendszeremben, ahol minden élőlény sárga, narancs, vagy mustár, illetve okker árnyalatban leledzik , vagyis jobban megfogalmazva fő a saját levében, és egy tapottat sem mozdul, vagy tesz azért, hogy az ő élete sikeresebb legyen. Azt hittem (én naív), ez ma már evidencia: ahol most tart az életed, az a saját döntéseidnek a következménye. (tovább…)

Névtelen Ismeretlen

2016 január 3. | Szerző: Rácz Gabriella

Elegáns öltöny, fehér ing, nyakkendő, (arc nélkül, a facen – haha), és egy egzotikus háttér varázsolt el, amikor pirosan nézett rám az a kis fejecske a jobb felső sarokban , tudod, amikor valaki bejelöl ismerősnek.

Névtelen ismeretlen? Most mi a fenét kezdjek ezzel, mert egyébként lehetne benne fantázia – de attól félek, ez nem az – hogy valaki  – jújj de izgalmas – valaki rám talált itt. Hm. És micsoda elegancia?

Ha már valakinek ilyen kurvajó az ízlése a becserkészéshez, – mert ismerőseit lecsekkolva másról nem lehet szó – , akkor mi a francnak rejtőzködik?

Pedig már eljátszottam a gondolattal, hogy – mint Sandra Bullock a “Ház a tónál” című filmen – elkezdhetném válaszomat, a: “Kedves Ismeretlen Ismerős” megnevezéssel és folytathatnám azzal,hogy  – mint a fimben – jelenleg 2016-ot írunk, ruha helyett asztronauta szerkót hordunk, és telepatikusan kommunikálunk már egymással – ami szerintem igaz is – és nem divat, illetve meglehetősen illetlenség így, vagyis random módra megjelölni valakit. (tovább…)