Az irigység kortalan, és határtalan!

2016 január 5. | Szerző: Rácz Gabriella |

Az egyik blogbejegyzés, – mely szerint Rubint Rékáék jelenelg a nyárba utaztak – kommentjeit olvasva, a széktámlához nyomott a döbbenet: Ki ez a sok(k) irigy ember, ráadásul többségük NŐ!, akikben ennyi rosszindulat megfér????? Kik ezek? (bocsánat a tárgyiasításért, de nem tudok rájuk emberként nézni) Honnan Jönnek, merthogy nem az én világomban, akarom mondani dimenziómban élnek, az tuti.

Bizonyára létezik egy “sárgák bolygólya”, de nem az én Naprendszeremben, ahol minden élőlény sárga, narancs, vagy mustár, illetve okker árnyalatban leledzik , vagyis jobban megfogalmazva fő a saját levében, és egy tapottat sem mozdul, vagy tesz azért, hogy az ő élete sikeresebb legyen. Azt hittem (én naív), ez ma már evidencia: ahol most tart az életed, az a saját döntéseidnek a következménye.

Ja! – hogy ebbe még belegondolni, nemhogy tudomásul venni is FÁJ! Fáj? – kérdezem

Hát persze,hogy fáj.

Nem kell közismert embernek lenned ahhoz, hogy rájöjj, ez a ronda tulajdonság, napjainkban: kortünet! Csak gondolj bele, amikor finoman megjegyzi barátnőd: “Olyan fáradtnak tőnsz, jól vagy?” Az érted való aggódásnak álcázott kérdés mögött valójában a: “Hű! – de szarul nézel ki” akar kibújni a bőréből, attúl függ, mennyire nőttél fel az évek során és veszed észre, és teszel különbséget  rossz-, illetve jóindulatú megjegyzés között. De sorolhatnám: az “olyan furcsának tűnsz, felszedtél néhány kilót”, amikor éppen két hete nyüszítesz az éhségtől, nehezen kordában tartott fogyókúrád miatt, vagy a ” most nézd meg! halálra zabálja magát, és nádszál vékony”, vagy a…….és sorolhatnám a vágtelenségig, de ami a legjobban kiveri nálam a biztosítékot: a “Te! Ezek mi a fenéből mennek már megint a tengerpartra?”, vagy a “Mi a fenéből vették meg az új kocsit?” – típusú kérdések.

Netto rosszindulat. Ha most felismertél a környezetedben valakit, vagy valakiket, esetleg magadra ismertél, akkor Neked (is) szól ez az írás.

Miért merjük a hatvanéves főnöknőnk arcába mondani, hogy: “Teljes szívből irigylem Önt, amiért ilyen nagyszerű férje van!”, miközben a barátnőnk pasijára, aki valóban iszonyú jó arc, nem beszélve a felsőteste kidolgozottságáról, képtelenek vagyunk akár egy dicsérő félmondatot is kinyögni?

Tök érdekes,de pszichológusok az irigység  kialakulásának gyökerét, a testvérkapcsolatokban vélték megtalálni. Nos ez számomra is ismeretlen, mert sohasem voltam irigy a testvérem pályájára, anyagi helyzetére párkapcsolataira, satöbbi, sőt! mérhetetlen öröm tölt el, ha sikerül neki valami.Öröm és büszkeség.

Tudom, – az amerikai álomnak köszönhetően – még a csapból is az folyik, hogy semmi sem lehetetlen, a lehetelen nem létezik, hogy bármi elérhető, csak arról nem szól a fáma, hogy az is kérdés, kihez, vagy mihez viszonyítjuk magunkat! Könyörgöm! Ne Peris Hillton gardróbjára, vagy luxuslakosztályira legyünk irigyek, illetve ne egy Harvard-diplomát akarjunk, mert persze,hogy irritáló egy dél-alföldi városka sátortetős házának kicsiny szobájából mindezt látni, és jogosan, ösztönszerően azt kérdezni: Nekem vajon miért nem? Engem miért nem? Én miért pont itt? Miért pont velük? Hozzáteszem Rubint Réka is egy alföldi kisvárosból lett az, aki.

Nem tudom, azok, akik irigyek, vajon belegondolnak abba, hogy például Merliyn Monroe (gondolom volt néhány irigye) mennyire boldogtalan, magányos életet élt valójában, és amikor meghalt két napig senki, SENKI! nem jelentkezett a hullaházban azért, hogy eltemethesse. De beszélhetünk Romy Schneiderről, vagy Grace Kellyről is.

A pszichológusok felmérése szerint az irigység még motiválható is lehet (tehát , ha jól értem, olyan, mint a stressz, vagyis van rossz, és jó stressz is, ez utóbbi motivál, jóra sarkalll), ha megfelelő dimenzióból választjuk irigyelt személyünket, vagyis a hozzánk közel álló közegból, és akkor már nem is olyan elérhetetlen az a tengerparti nyaralás, vagy a nádszálvékony alak. Nem hiszem,hogy Rubint Réka vasárnaponként , ebéd után a kanapén lustálkodik mogyizás közben, miközben az irigyek ezt teszik, sőt azt sem gondolnám, hogy a Szigeten bulizza másnaposra magát, és még sorolhatnám. Nem-nem. A sikernek mindig ára van. A siker: rengeteg munka.

A pszichológiai tanulmány tanácsánál nekem sem jut eszembe jobb:” Ha kénytelenek vagyunk olyan ember társaságában tölteni az időt – legyen az kolléga, sporttárs, szomszédasszony –, aki mellett kínlódunk az állandó, automatikus méricskétől és alulmaradástól, fordítsunk a stratégián! Bármilyen nehezünkre esik is, dicsérjük meg őszintén! Az esetek jó részében a bókjaink nyomán kialakul egy mélyenszántóbb dialóg, amelyből kiderül, hogy csodálatunk tárgya mennyi mindenben volt bizonytalan maga is – vagyis egyszerre előtűnik az emberi oldal, amiben
törvényszerűen több lesz az irigylésre nem méltó vonás és életesemény.”