Káma szútra az autóban!
2016 február 24. | Szerző: Rácz Gabriella
Celista már reggel, kora hajnal óta úton volt. Orvosokat látogatott, és minden veszély, -mert igen a vezetés veszélyes terület, ugyanis nem elég Neked jól vezetned, még a többiek hülyeségeit is ki kell tudni védeni, lehetőleg úgy, hogy életben maradjatok – szóval minden nehézség ellenére imádta ezt a munkát.
Más reggel, hajnalban a város, mint egy-két órával később. Látta az utcaseprőket, és szemmel lebuktatta azokat a korán kelő kutyasétáltatókat, akik a hajnali órákat használják ki jól – elmondásuk a nyugodtabb sétáltatásra -, de Celista úgy vette észre másról (is ) szól itt a történet: egyetlen wc-ző kutyus gazdijánál sem látott zacskót, vagy bármit, ami arra utalt volna, hogy összeszedik a kutyagumit. 🙂 Hát igen- gondolta, – lassan minket is ellep majd a szar,de sebaj, újabb téma majd a hisztériakeltéshez (Igen. Ez volt Celista tényleges véleménye a dologról) Mély sajnálata szállta meg a szívét az utcát seprő emberek láttán, mert Celista hitt az ÁLMOKBAN, és az nem lehet, sohasem lehet egy ember álma, hogy ezt csinálja. Próbált volna rájuk mosolyogni, de láthatatlan, arc nélküli emberek mozgatták a seprű nyelét ide-oda.
Benyomta kedvenc rádió adóját, mert a zene mindig és minden körülmények között kell, és pont a magyarországi válási adatokról polemizáltak az éterben: hogy csökkent a KSH adatai szerint a válások száma a 2012-es adatokhoz képest, de Celistát jól ismerve már tudjuk, mi volt a következő gondolata: egyrészt , hiszi a piszi – gondolta, másrészt, vajon miért nem születik anonim felmérés a szeretői viszonyokról, mert ugye az működhet párhuzamosan a házasságokkal egy időben, sőt olyan sztorikat is hallott már ismerőseitől, több barátnőjétől, hogy szeretői kapcsolatban, azzal párhuzamosan megjavulnak a házastársi kapcsolatok.
Amikor erről beszélgettek legjobb barátnőjével, Cloéval, és Celista csak ingatta a fejét erre a megállípításra, Cloé alátámasztotta kijelentését a következő kérdéssel.
-Szerinted? Na! Most komolyan! Szerinted mi a lótúrótól javulna meg egy házasság egy szeretői kapcsolattól?
-Hm – ingatta a fejét Celiasta,miközben az előtte lévő mignon kalóriáját számolta, mert ez volt már az ötödik aznap – szerelmi bánatában – nem tudom – felelte, mert kétségbeesett attól a gondolattól, hogy a legutóbb olvasott zsírleszívás – hasi – ára alsó hangon is 300 rugó, és hogy a francba lesz neki nyárra kocka hasa a Balatonra, amikor leugrik a banda egy hétre hancúrozni. (Cloé és a szülei, meg a többiek)
-Na! – hörrent fel Cloé – Mi a fene bajod van? Nyugi, majd megyünk futni, nem zabálsz cukrot, meg lisztet, és rendben leszel nyárra. Na! Szóval szerinted?
-Nem tudom, mondta kissé unottan Celista, mert érzékenyen gondolt a témára, mivel jelenlegi barátja is nős volt, és durván érintette az a gondolat, hogy majd Ő rendbe hozza a pasija házasságát….
-Elmondom neked kisanyám – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon Cloé – attól, hogy lelkiismeret furdalásuk van. Érted? Így próbálnak enyhíteni a bűnükön. Tudod a házasság szentsge, vagy mi a fene. Anyuci otthon megfőz, kivasal, mos, csavarókkal alszik, a férje előtt epilál, a pasi elkapja mondjuk kéthetente, így asszony boldog, mert 20 év után is működik, közben dunsztja sincs róla, hogy apuci csipkés harisnyakötős, epres-pezsgős szállodai szobákban, vagy ki tudja hol dugaszol valakivel, akit meg abban a hitben ringat, hogy a házassága szar, semmi nem működik, éssatöbbi. Érted már? -kiáltott fel Cloé , úgy,hogy az egész cukrászda az Ő eszmefuttatásukra lett figyelmes.
Téma kilőve. Celista elmorfondírozott a levegőbe csattant mondatokon,de a legjobban most az foglalkoztatta, hogyan fog minél gyorsabban – lehetőleg épségben – hazavezetni a már megint szakadó esőben. Cloéval megbeszéltek egy következő randit a jövő hétre, mindig ugyanebben a cukrászdában találkoztak( Édes Titkok Cukrászda) és jól kitárgyaltak mindent és mindenkit, majd mindketten bú-csőt intve egymásnak, bepattantak saját kocsijukba.
Útban hazafelés Celista a KSH adatain gondolkozott, meg Cloé érvelésein, és szerelmének azon szavain rágódott, hogy hamarosan elválik, nem kell már sokat várnia, hogy – szerinte élete párjával – összekössék életüket. Celista minden a szerelme nélkül töltött időt elpazaroltnak érzett az életében.
Ahogy felkanyarodott az M0-ra, egyébként már nem először, de megint az egyik elhagyatott felüljáró alatt állt egy kocsi, bepárásodott üvegekkel, és vészvillogóval – hóha, gondolta – naívan – Celista, itt az idő a cselekvésre, mert valaki biztosan bajban van, ugyanis a kocsiba beszűrődő fényben egy! emberi fejet is meglátott. Autójából gyorsan kipattant.
Odaszaladt a kocsihoz.
Ahogy közeledett, látta,hogy a kocsi ide-oda billeg, a műszerfalon megpillantott egy fehér csipkés melltartót is, és az autó ablaküvegét valami eszméletlen hosszú körmű nő támasztotta….
-Mi a franc ez? – kérdezte hangosan. Káma szútra az autóban???????????
-Aha! – szóval ez lenne az – gondolta Celista, akkor már bőrig ázva,de továbbra sem tágított, csak ment a kocsihoz közelebb, és közelebb. Nem értette mit csinál ott, ahol semmi keresnivalója,de mintha magát látta volna abban az autóban. A bent lévők észre sem vették őt, sőt egyáltalán nem vettek tudomást a külvilágról, de Celista továbbra sem tágított elhatározásától, mely szerint most! jól kiosztja a pasit, és milyen igaza van Cloénak….Celista – mint egy thrillerben – elkezdte ütni a kocsi üvegét, – mire , a bent lévők a frászt kapták – és ami csak a torkán kifért, elkezdte:
-Na mi van kisapám! Anyuci otthon vár, Te meg itt dugaszolsz a kocsiban? Mi lesz ma a vacsora? Hm?
Celista ordított, ahogy csak bírt. Tudta, hogy ő is ugyanezt csinálja. Ugyanennek a helyzetnek teszi ki magát Maximilliemmel már két éve, aki nem mellesleg legjobb barátnőjének, Cloénak volt az Apja. Celista bokáig süllyedt a sárban, és már fogalma sem volt róla, hogy esőcseppek, vagy a könnyei oldják fel méregdrága, vízállónak ígért szempillaspirálját……
Feladva az értelmetlen küzdelmet, visszarohant kocsijához. Az ülésen fekvő telefonja sms-t jelzett.
Maximillien írt neki, ráadásul egy gyönyörűt. ” Apám azt súgta, tudván,mit érzek: harcoljak Érted. Ezen az oldalon van értelme. És azon? Ott Nálad:? Hosszú távon? …..Hiányzol: Max.”
-Hm – mosolyodott el Celista. Letörölte a vizet, ami még a nadrágjából is ömlött. Megint szép volt az élet, nyugodt ritmusban vert a szíve, és még egyszer, napjában többször is, újra kiszámolta még hármat kell aludnia,hogy találkozzanak.
Megszámlálhatatlan szívet küldött vissza Max-nek, és hihetetlen melegség öntötte el a szívét. Tudta, mindig is tudta,hogy az övék, igazi, az nem lehet hazugság. Van olyan, kell lennie második esélynek az életben…
Útközben hazafelé Sade CD-t nyomott be.( A kedvencét tette végtelenítésre, a :This is not Ordinary love)
A lágy zene elringatta. Elringatta a legutóbbi alkalomig , amikor utoljára volt Max karjaiban.
Igazából szégyellte magát.
Mindenért.
Sikolyok a szomszédból!
2016 február 23. | Szerző: Rácz Gabriella
Fülledt vasárnapi ebéd. Még a légy zümmögése is hallatszik, ahogy elrepől az ablak előtt a terasz mellett, ahol Cloé és családja , köztük testvére, Janpierre is az aranyló húslevest kanalazták a kerti asztalnál.
Cloé Krisszről ábrándozott, mert a fenének kellett tegnap az esti buliban bevodkáznia. Még jó, hogy Cristine tartotta a fejét, illetve a haját összefogta hányás közben a szórakozóhely illemhelyiségében. Cristine a legjobb barátnője volt. Emlékezett Cloé, korábban mennyit strigulázták egy szombati buli utáni összejövetelen, kinek, ki volt meg, és mennyit nevettek ezen,de Krissz, nos Ő más volt. Krissz olyan hideg, mondhatnánk hűvüs, tartozkodó srác volt a gimiben is. És az a fajta a pasi lett belőle, aki ugyanolyan hűvüs, és hideg, és tartózkodó maradt az egyetemen elvégzése után is. Csak ezekről a pasikról kezdünk el ábrándozni. Mivel semmit nem árul el verbális, és non-verbális magatartásuk szexuális viselkedésükről, ez indítja be a legtöbb nő fantáziáját, mert ettől lesznek ők olyan titokzatosak.
Cloé a legszexszibb ruhájában persze visszautasította Krissz közeledését, gondolta, még “nyújtja” egy kicsit a folyamatot, csak az a fránya vodka….persze senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy ezt most kisanyám meg kell innod, sőt Cristine még figyelmeztette is, hogy sok lesz a jóból….és amikor reggel felébredt abban a ruhában, abban a sminkben – persze teljesen összemaszatolva az arcán , Cristinéknél, a döbbenet, hogy elszúrta, és amint megtudta barátnőjétől, hogy Krissz Amandával ment el, megint hánynia kellett, így barátnőjük wc-jét is megtisztelete.
Cristine anyukája jófej, így egy csomag rágóval, és kávéval a kezében várta az ajtófélfának támaszkodva, hogy “ne aggódj már, mert a pasik ilyenek ám!” vígasztalta volna,de Cloé tudta: örökre elszúrta.
Ezért kanalazta savanyú, és az élet minden unalmát magán hordozó arccal olyan lassan azt az egyébként utánozhatatlanul finom húslevest, amit csak az Ő Édesanyja tudott főzni a világon….Cloé anyja aggódva nézte lányát, és próbált összekacsintani Cloé Apjával a zöldséges tál felett,de hiába, mert Cloé Apja, szokásához híven, megtisztelve a vasárnapi ebédet, az aznapi híreket lapozgatta, idegesítő – különösen egy másnapos fej számára idegesítő – hanggal evés közben. Próbált valahogy jelezni férjének, szedje már ki lányából, mi a fene baja van, de Cloé Apja nem volt vevő – sőt evő sem – erre, ennél a vasárnapi ebédnél.
Cloé elképzelte, hogy Krissz meg Amanda….” Űr Isten!” – sssssssziszegte. Még belegondolni is szőrnyű volt,hogy ezek ketten…Amanda olyan kövér, és buta is. Olyan kígyó természetű, egyáltalán nem kedves, és az a hastánc. Legalább lenne csinos,de ahogy a haspárnáit rezegtette a húsvéti bemutatón is .), hát az undorító volt. Cloé egyébként sem értette, mi a franc vonzó a férfiak számára a hastáncban, és azt már végképp nem tudta sohasem felfogni, hogyan lehet otthon egy madarat kalitkában tartani. pont a legfontosabbat veszi el tőle, a szabadságát.
És! Fújj! Most jutott eszébe,hogy a múltkor a matek utáni nagy szünetben épp a csajoknak az aktuális hüvelygombájáról tartott előadást, amit Vagina Doki mindig sikeresen kikezel, persze tegyük hozzá, Vele is mindig lefekszik.
Talán szólnia kellene Krissznek a csaj betegségéről,de nem ! Inkább csak kapja el – gondolta. Többet biztosan nem fekszik le vele, és miközben erről gondolkodott, fantáziált, arra lett figyelmes, hogy az asztalnál már mindenki vézgzett az ebéddel. Az anyja bentről kiabálta: ” Ki kér kávét?”
Cloé végignézte a gyönyörűen megterített asztalt, amire Anyja mindig olyan gondosan figyelt. A színek harmoniájára. A terítő, a tányérok, a szalvéta mintija mindig harmonizált még az asztal közepén elhelyezz virágkompozícióval is. Ma épp a szellőrózsa volt a fő motívum.
Milyen hülye vagyok – gondolta Cloé. Itt van a fantasztikus családom, igaz Apa már behorkolt, olyan jól lakott, és a hülye,de egyben jófej öcsém, akire mindig számíthatok, és a fantasztikus Anyukám…És akkor egy erősebb nyári szellő lebegtette meg a terítőt az asztalon, amit Cloé intő jelként fogadott.
Ez az! – gondolta. Nem érdekelnek a pasik, a szex, Krissz, és Amanda sem. Csináljanak amit akarnak.
Annyira undorodott még a vodka fogalmától is,hogy erős, hányingert keltő migrénjére Édesanyja hozott jeges pakolást a tarkújára, és Apja – anyja figyelmeztetésére – elkezdte masszirozni a vállait, a tarkóját, ami tegyük hozzá, megváltásként hat egy ilyen “áldásos” állapotban.
Szóval – gondolta Cloé. No szex, és pia, és no Krissz, és a többi pasi. Amikor szilárdan elkötelezet magát a szorgalmas jótanuló, pedáns csaj képe mellett, a szomszéd kertből hirtelen jajjongásra, kiabálásra lettek figyelmesek.
Női hang volt. Majd Istent szólongatta egyre gyorsabban, és mellé, egy kicsit haloványabban egy férfi hangja is betársult.
Cloé testvére hangosan nevetett. Egyre hangosabban,mire Cloé migrénje erősödni kezdett. Anyja a kiabálás hallatán felpattant, és megrátza az időközben horkolásba kezdett férje vállát: – Maximillien! Gyere gyorsan! – kiabálta urának. Gyere gyorsan, mert Alice a szomszédban rosszul lett! – kibálta egyre hangosabban.
Cloé, mintha magát hallotta volna, inkább a terítő alá bújt volna, de nagyon kedvesen elmosolyodva, halkan csak annyit mondott Anyjának: Pszt!!!!!! Anya mindig tudtam,hogy csak véletlen voltam, mert ezek konkrétan nem rosszul vannak, hanem kefélnek!
-Na-na-na-na! – szólalt fel mindenttudóan Maximillian. Azt akartad mondani kislányom, hogy : SZERETKEZNEK?????
Persze Apa….(Janpierre az asztal alá nevette magát)
Cloé azonnal tudta :egyetlen dologra vágyott az életben. Egy ilyen helyzetre. Egy ilyen fülledt, vasárnapi szeretkezésre Krisszel …… Sikoltozva. :), a kerti pázsiton….
Szenvedély: földöntúli szerelem, több, mint szex, vagy lepedőakrobatizmus
2016 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Voltál már olyan helyzetben, hogy nem érdekel, ki mit szól, ha megteszed, hogy ha a fene, fenét eszik is, történjék bármi, akkor is például megcsókolsz valakit…..mint a filmekben.
Nem szeretem a dögunalmas pasikat, akik – szóval érted – ha helyzet van, az istenért nem veszik a lapot. Nos az én estemben vette, sőt tépte, olyan szenvedéllyel, hogy azt hiszem én nem voltam felnőve ahhoz a pillanathoz.
Történetünk női hősnője Cloé, épp az anyját vitte egy esős, márciusi délelőttön felülvizsgálatra a pesti klinikára.
A dokit, anyja kezelőorvosát még az előző év decemberében pillantotta meg, amikor a pasi láttán – mert az volt a javából – szó szerint belecsapott a villám. korábban nem ismerte, csak hallomásból ezt az érzést.
Hm – gondolta is magában. Ez lenne az? Ez a bizonyos ” szerelem első látásra?” Akkor még nem sejtette, hogy élete, ami valljuk be addig sem volt unalmas, gyökeres érzelmi fordulatot vesz… Pedig így történt. Olyan dolgok estek meg vele, ami korábban sohasem sem. kettős szivárvány alatt vezette át kocsiját, és egyszer reggeli futás közben arra lett figyelmes, hogy virágzó akáchíd alatt fut végig, amit nem is értett, hiszen korábban is arra futott, és még sohasem vette észre,hogy ilyen gyönyörű fák között rója a kilómátereket….
Na de ne vágjunk ennyire a fantázia világába, mert kedves olvasó biztosan azt hiszed, ez a csaj őrült, és ilyen sztorikat dob hozzánk, pedig nem-nem, bizton állíthatom, amióta tudom, hogy ezek a dolgok velem is megtörténtek, már semmiben sem kételkedem…..
Igen, Cloé azon a márciusi délelőttön azt hiszem nem fogta fel, mi is történik vele valójában. David, a doki már akkor decemberben megtettszett neki, de mindig elhessegette a gondolatot, hogy: biztosan csak ő érzi a levegő vibrálását, az nem lehet, hogy Ő egy ilyen pasinak, és biztosan minden nő körülrajongja, hiszen annyira kedves, okos, azok a meleg barna szemek…a gyönyörű kezei (igen nagyon fontos szerintem is egy pasinál a kéz (is) .), de azon a délelőttön, azon a viharos, esős napon – bár voltak jelek, mert reggel magára öntötte anyja perfümjét, és neccharisnyáját is kifordítva vette fel, amikor azt vette észre, hogy még a fehérneműt is elfelejtette, a fogkrém a tükrön landolt, megitta a bátyja kévéját, és a macsa kajáját – pedig külön , elzártan volt csomagolva a hűtőben-, szóval a macska kajáját rakta maga elé reggelinek ….
A kórház ambuláns rendelésén tömérdek ember, és amikor protekciósan gyorsan előrevették őket a sorban – már ez is gyanús volt – ás Édesanyját leültette, mert tudta,hogy be kell menni a vizsgálati eredményekért, és csakis ő akart egyedül bemenni, mert úgy volt vele, legalább kettesben lehetnek a dokival, aki majd – gondolta – ebből semmit sem vesz észre, mármint Cloé vibrálásából, és hogy mennyire vágyik csak egyetlen ölelésre, szóval totál nyugodtan sétált be a rendelőbe, amikor a savanyú citromra összeaszódott – biztosan a szomorúságtól – asszisztensnő szólította, bár még akkor sem tűnt fel neki, hogy szólításával egyidejűleg ahogy ő bement a vizsgálóba a papírokért, az asszisztensnő úgy eltűnt, mint a hajnali köd, a reggeli napsugarak melegére.
A rendelőben feszült csend várta, és azt vette észre, – bár nem szokott – , de piszkosul remeg a keze…A doki, David hellyel kínálta, szerencséjére, mert így el tudta az asztal alatt rejteni remegő kezeit. Tudta, hogy kint ezer ember várakozik, és bent a vizsgálóban, folyamatosan csengett a telefon. Csak csengett, és csengett, az istenért nem hagyta abba, pedig Cloé tudta, fontos papírokat kell aláírnia, beteg anyukája előrehaladott állapotáról.Kint süvített a szél, és csak úgy verték a ritmust az esőcseppek az ablakon. Minden úgy felerősödött: a kinti tömeg morajlása, a telefon szünni nem akaró csörgése, az esőcseppek kopogása, a szél süvítése….
Aztán váratlanul, amikor Cloé már aláírta a papírokat, David a doki kitépte a falból a telefon zsinórját a falból, és egyszerre síri csend lett.
Cloé felállt,hogy kezet fogjon az orvossal, akkor már nem remegett a keze, és lassan, nagyon lassan elindult kifelé. Mindketten tudták, hogy Cloé az anyukája halálos betegségének papírjai, amiket aláírt, még latinul is arról szóltak, hogy állapota nagyon súlyos…
És akkor valahogy az univerzum, vagy a szinkronicitás, szóval Cloé és David gondolatai találkoztak egymással.
Cloé hátrafordult, és David karjai már tárva voltak, amikor hadarva azt kérdezte: “Mit szólna ahhoz, ha valaki arra kérné, szorosan ölelje magához”…
Szóval ott álltak, mint borsó meg a héja, teljesen összezárt, szoros ölelés volt, véget nem érőnek tűnt akkor – ma már röpke pillanat – és Cloé minden egyes pillanatára emlékszik, pedig már hét év is eltelt. Ma is érzi David bőrének illatát, selymességét,, a haja puhaságát…ma is, bármikor fel tudja idézni ezt a pillanatot.
Majd mindketten visszatértek a jelenbe, és zavarban voltak. Hebegtek-habogtak lényegtelen szavakat, ami mindegy is, mert a lényeg, Cloé álma megtörtént.
És ma már tudja, ha akkor bátrabb lett volna, elmondhatott volna mindent. Az első pillantást, a megírt,de el nem küldött smseket, a gondolatait, hogy csak egyszer az életben, mindenféle kötelezettség nékül töltsenek együtt egy napot, vagy többet. Cloé számára az is elég lett volna, ha beszélgetnek, mert ez a “szerelem” földöntúli volt…
Több,mint a szex, vagy bármilyen lepedőakrobatizmus.
Cloé a Kecskemét, és Baja közötti szakaszon már nem bírta visszatartani pisilését,de se közel, se távol nem volt nyilvános illemhely, így megállt vészvillogóval az út mentén, kiszállt a kocsiból, és a mellette elrohanó forgalomban belopódzott az út melletti gyönyörú erdőbe. Nem is értette, hogy tudnak megállás nélkül ezen az útszakaszon az autók megállás nélkül elmenni.
Hirtelen egy hóvirág-mezőn találta magát a pihe-puha erdei avaron, mohával beborított fák susogtak neki a törzseikkel.
“Na nem! Itt azért mégsem pisilhetek!” – gondolta Cloé, és hogy visszarohant a kocsihoz, és még egyszer megfordult, hogy magába szívja a látványt, egy őzet pillantott meg. Csak nézték egymást hosszasan. Senki sem mert megmozdulni, nehogy elriassza a másikat. Az őz barna szemei, mint Davidé, olyan melegek, és őszinték voltak.
Cloé beült a kocsiba, majd amikor kinézett, az őz eltünt. Kiabálni akatr, megállítani a kocsikat, és mindenkinek elmondani: “Hé! Emberek! Gyeretek a hóvirág-mezőre, őzet, gyönyörű őzet nézni.!”
Gázt adott és elmosolyodott, mert már tudta, hogy ez is, ez a mesebeli történet, az ő szenvedélyéből fakadt,mint az az ölelés akkor, ott a kórházban.Attól félt a legjobban, hogy ez is úgy fog hiányozni neki – még hét év után is -, mint David doki, hogy amikor eszébe jut majd, üvölteni tudna a hiány fájdalmától, mint amikor a szivárvány-híd alatt vezetett vagy, a virágzó akácok között futott….
A szenvedély így válik Cloéban egész életében szenvedéssé. Pont azért fájdalmas érzés, mert egyszeri alkalomra szól. Csak akkor, és csak neki. A fájdalom nem a lélek önmagával való meghasonlottsága, hanem a lélek és a világ össze nem illése, az az állapot, amikor a társadalmi valóság kínálta formák nem felelnek meg a lélek tartalmainak. Egyfajta őrült hiány ez, a valóság és a világ közé beékelődő rés, tiszta űr: olyan létállapot, amikor kint, a világban nincsen többé menedék…
Megismételhetetlen.
Biztos? 🙂
Boldogság gyere haza!
2016 február 20. | Szerző: Rácz Gabriella
Szakadó esőben 130-cal teperek az autópályán – mégis a fenekembe villognak, tűnjek már az útból – amikor meghallom a rádióban – többek között – hogy Buthánon, és Japánon kívül az Egyesült Arab Emírségekben is fogják mérni az egy emberre jutó boldogságot (Boldogság GDP)
Haha- gondolom magamban, mert elképzeltem, hogy ott még okés a dolog, na de nálunk mi lenne ezzel a mutatóval.
A hír szerint két éve nyilvánította az ENSZ Közgyűlése március 20-át a boldogság világnapjának, azzal az indoklással, hogy az emberi lét értelme a boldogság keresése!!!!!!
Monodráma, statisztákkal!
2016 február 13. | Szerző: Rácz Gabriella
– Mi bajod van?
-Valóban tudni akarod?
– Nem szoktam szórakozni!
– Akkor itt van! Nesze!
– Fáj valami?
-Igen , nagyon
– Mi?
– Nem tudom megmondani. Fáj, és kész.
– Valami hiányféle?
– Igen, talán az. Az Apám, az Anyám. Nem tudom ki vagyok, mi vagyok.. Soroljam még?
– De mi? Az, hogy meghaltak? (tovább…)
“Tündérmese”, icipici szépséghibával!
2016 február 10. | Szerző: Rácz Gabriella
Nem értem, mi történt. a huszas éveim közepéig minden olyan flottul ment. Csak akkor ezt még nem tudtam.
Hogyan is tudhattam volna? Szerető család, elit suli, elit osztálya, – na ez annyira nem volt fáklyás menet – és nagyon-nagyon boldog gyerekkor. Törődő szülők, és nemcsak törődők, hanem nagyon kreatívak, értelmesek, intelligensek. (Jut eszembe. vajon hány ember mondja manapság azt, hogy a saját szülei a példaképei?)
Most,hogy mindenki – na jó, nem mindenki – , de sokan Valentin-napi “őrületben” szenvednek , amit megértek, mert korábban én is szerettem ezt a napot, a meglepik napját. Hogy hány sms csipog a telefonomon, és főleg kitől, most teljesen hidegen hagy. Illettve ez így nem igaz.
Egyszer tényleg szeretném kipróbálni egy lakatlan helyen, mekkorát tudok ordítani.
Eddig tartott a bevezető, a többi rész nem a pozitív gondolkodásról, a teremtő erőnkről, a Rubophen-napról, az én-időről szól, hanem egy igaz történet valós tragédiája, amit 7 éve nem tudok feldolgozni, és most,hogy az éjjel megnéztem – jelentem többször is – A szem tükrében című filmet, mégiscsak azt gondolom, van SORS, vannak egy végzetre teremtődött emberek, és amíg csak képes vagyok lélegezni, hinni fogok annak,illetve azoknak az embereknek a belátásában, akik rájönnek, mit tettek egy családdal, és csak annyit mondanak bele a szemembe: Bocsánat, vagy valami ilyesmit….
Heller Kata, volt szépségkirálynőnk történetéből szinte minden mondatban magamra ismertem, mert aki egy 5 áttétes, negyedik stádiumú rákból így kijön, megerősít abban, hogy minden agyban dől el, de mégsem, és hogy velem is pont ezt művelték az orvosok, amikor kiderúlt,hogy anyukám rákos.
És itt jön a lényeg: Valentin-napon műtötték.
Emlékszem, 6 óra 48 percet vártunk a testvéremmel egyetlen szó elhangzása nélkül – én imára kulcsolt kézzel -, mert tudtuk,hogy az intenzívre hozzák műtét után. Az az idő, végtelennek tűnt.
És azóta is ott állok a folyosón, szeretnék biztató, és nem rémísztő szavakat hallani, lehetőleg érthetően, nem mindent latinul, és csak a reményt hagyták volna meg, mert azt gondolom, azt senkitől nem lehet elvenni.
Szeretnék egyetlen éjszakát altató nélkül, vagy vasárnap délutánt nyálcsorgatásosan végaludni, úgy, mint régen, és nem Anya gyerekfej nagyságú , szétnyílt sebét látni a háta közepén álmaimban, még a sírjában is. Szeretném azt gondolni, hogy nemcsak azért nem zárták le azt az üreget, mert már az illető orvos szavaival élve: csak számokban gondolkodhatunk Gabriella. Szeretném, ha elmagyarázták volna, mert igazából, ha belegondolok, velünk nem közöltek semmit. Nem volt onkoteam, és ilyesmik, azt sem tudtam, milyen típúsú rákról beszélünk – ma már tudom – és a patológiai eredményt is csak a mintavétel után több hétre kaptam meg a barátnőm irodájába lefaxolva úgy, hogy az illető orvos asszisztensének némileg – abban az állapotban – még puncsolni is kellet. Szeretném, ha nem nekem kellett volna kinyomoznom a szövettant végző orvost és szeretném, ha nem emlékeznék arra a párbeszédre is Ja! valami ilyesmi volt: “Ígérje meg nekem,hogy befejezi az egyetemet!” Na itt már valami gyanús volt, és amikor a sugárkezelésről esett szó – amire nem került sor, mert anya hamarabb meghalt – szeretném, ha nem olyan jellegű mondatokat hallottam volna a telefonban: “Nézze. Ebben az esetben semmi esélye,mert a sugárkezeléstől a csontok feloldódnak!” – itt már rosszul voltam, de hülye nem, hogy levegyem, nagy a baj. Én csak tettem a dolgom.
Szeretném elfelejteni a fájdalom hörgéseit 5 morphium tapasz mellett is, és a könyörgést , hogy legyen már vége.
Injekcióztam, pelenkáztam, tápszereztem, hánytattam, és igen: lefürdettem, és felöltöztettem Anyát, amikor meghalt, és jöttek a halottas kocsival,hogy elvigyék a hűtőházba. Az én gyönyörű ÉDESANYÁMAT. Az egyetlent, a megismételhetetlent.
Nem tudom, honnan jött az energia,de az ember hatalmas erőket tud mozgúsítani magában, ha akar. Ma már tudom, fentről vigyáztak rám. Ebben biztos vagyok, de mielőtt ezt is részletezném, nem teszem, mert tartok tőle, valamelyik pszichiátriai kategóriába besorolnának – tehetetlenséből, és tudatlanságból – és azt nem akarom. Lehet? megengedett az nekem, hogy egy kicsit én lássam úgy a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek???
Sokan mondták, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. Miért vertem volna szét egy híres specialista prakxisát, életét, családját? Nem hozta volna vissza Anyát, bár többszőr üzent nekem álmomban arról a virágos mezőn lévő padról, hogy “tedd meg kislányom”
Azért felkerestem egy orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvédet, aki alsú hangon 60 milliós kártérítesről beszélt nekem,de nem igazán hallottam meg, mert mennyit ér egy emberi élet????? A gondatlanság? A leszaromság? Az orvosi eskü?
Mennyit ér az én félbe vágott életem? Az álmatlan éjszakák éveken át,, a félelem, a szorongás,és még sorolhatnám, de nem teszem, mert…..
Mindennek ellenére azt gondolom, e nélkül a tapasztalás nélkül nem lennék az, aki lettem,, teljesen máshogy állnék a világ dolgaihoz, és bármilyen meglepő az egész élhetetlen életem értelmét abban látom,hogy tudok másoknak segíteni. Sokan kapaszkodnak belém. nem mondom, hogy nem fáradok el időnként,de kell értelmet keresni a tragédiák túléléséhez, mert az ember megőrül. De tényleg.
És bár igen, az én hétköznapjaim másként telnek, mint az kívülről látszik, és a mai süvítő szél is halált dúdolt nekem, de közben ott van az a virágos mező, amit álmaiman látok, és a szüleimmel lehetek. Talán ezért szeretk újra aludni, és ösztönösen megtanultam ezt a tudatos álmodást, de ha az éjjel látott filmre gondolok, akkor is öröm tölti el a szívemet, ha elképzelem, valahol a világban talán már leszülettek, és újra gyerekek egy szerető családban.
Mindent! Mindent megtennék, ha megölelhetném Őket!
Bárhol legyenek is, velük vagyok. Valentin -napon is, csak nem úgy, plüssmacival a kezemben, hanem ott állok annak a bizonyos kórháznak a folyosólyán, és szeretek arra gondolni, hogy a mi történetünk is happy and-del végződik.
A legőrjítőbb az egészben, hogy nagyon kicsi híján, az is lehetett volna. Egy tündérmese, csak egy icipici szépséghibával. 🙁
Valentin – napi őrültségek
2016 február 9. | Szerző: Rácz Gabriella
Éppen azon tűnődöm a habos kávém felett, hogy vajon mennyi romantikus kapcsolatot bír el egy ilyen középszerű kisváros, amikor a szomszédos asztalnál ülő két tizenéves srác beszélgetésére leszek figyelmes.
- Most szerelmes vagy öregem?
- Ja! – feleli a másik.
- Na, és milyen a csaj?
- Itt van – veszi elő okos telóját, és mutat rá egy képre – jó sok likot kapott.
- De most tényleg szerelmes vagy?
- Hát azért az túlzás. Jól furulyázik a csaj – erre röhög a másik – szóval jól el vagyunk, meg minden. csak tudod, a műköröm, a mozi, a trendi ruhái, anyáméktól mindig pénzt kell kérnem, és már rohadtul k ivannak készülve.
- Hány éves?
- 18.
Vajon hová tűnt a szerelem, ha a mai y, és z generáció tagajai ilyen eszmefuttatásokat futtatnak le róla.
A másik asztalnál két tinilány cseveg arról, hogy a hétvégén milyen jót szexeltek négyesben – na itt félrenyeltem a habot – és hogy a barátnője épp időben szólt szombat éjjel, mert a város egyetlen éjjel-nappali boltjában, ami még nyitva tart, még tudott egyszer használatos borotvát venni, és mennyire izgalmas volt a főtéren – ahol, és amikor épp egyetlen lélek sem volt rajta kívül,- kibújva csipkés bugyijából ripsz-ropsz gyorsszőrtelenített!
Hurrá – gondolom magamban – amikor a felszolgáló csajszi sóhajára leszek figyelmes,majd elkerekedett szemmel belekezd.
- Ha tudnád, mi van itt Valentin- napkor?
- -Miért? Mi van? – kérdezem .
- Vannak a kirakatfeleségek, meg a kirakatbarátnők. Jönnek a pasijukkal, megisznak egy kávét, megesznek egy sütit. Elücsörögnek mellette másfél órát,de egyetlen szót sem váltanak egymással közben – szóval mondanivaló, az nuku, – és van a másik véglet. Na! Azok meg nyalják-falják egymást.
Gyors megittam a kávémat, és még mielőtt végleg kiábrándulnék a “szerelmből”, gyorsan elhagyom a helyiséget.
Tényleg mindenki akkor a telefonját nyomkodta, márpedig a szerelem online nem kivitelezhető.
Lerohanásomkor a lépcsőn, a földszinti kis ajándéküzlet promócíós szívpárnáiban landolok. Körülvesznek az “imádlak”, “szeretlek”, ésssatöbbi feliratok, ás bár a párnák nagyon pihe-puhák, és melegek voltak, mégis azt érzem, ezen a területen is pengeélen táncolunk.
Én speciál “cipő nélkül”, lemeztelenedve – mint Isidora Danken – csak nem párnákon,hanem üvegszilánkokon, mert ez az egész: FÁJ…
CSOK, avagy kicsit túltoltuk :)
2016 február 1. | Szerző: Rácz Gabriella
Andi, Miklós a hírekben halloták, hogy a CSOK program keretében – persze, ha 10 éven belül bevállalnak 3 gyereket – 100 milla üti a markukat, és újabb 10 milla landol a bankszámlán rendkívül kedvező kamattal.
Andrea három diplomával gereblyézte a faleveleket – közmunkásként – és a ragyogó téli napsütésben – munkatársnői gereblyzsés közben persze mit sem sejtve – arról ábrándoztt: mégiscsak meghallgattak imái. Családanya lehet, igazi otthonnal, és ha jól gazdálkodnak – vagy sáfárkodnak – a kerettel még tartalékuk is maradhat.
Épp peteérése volt, így gyorsan felhívta Miklóst, aki szintén diplomásan, mérnőkivel, dolgozott a helyi csontozóban, mert dolgozni ugye kell, és ennek a lehetőségnek is nagyon örült – persze tegyük hozzá vegetáriánusként, és önkéntes állatvédőként – kétévnyi munkanélküliség után. Nagy nehezen kilábalt mély depressziójából, mert, bár undorral, de mégiscsak volt már értelme felkelni, illetve csontozni a nap folyamán.
Miklós zsebében rezgett a teló, Andi üzent Sms-ben, hogy siessen haza, mert itt az idő, nem akar lemaradni a nagy lehetőségről. Lelkesedésében még egy cikázó spermium képét is csatolta smile jellel, és elküldte Mikinek mms-ben.
Illatos habfürdő, gyertyák, még a harisnyakötő is felkerült Andi combjára – bár tegyük hozzá fordítva csatolta fel, nem volt benne túl nagy gyakorlata -, de mindenképp meg akarta adni a módját az együttlétnek. Megvetette az ágyat, és a különleges alkalomra, a nászajándékba kapott selyem ágyneműt húzta fel a nagyobb siker érdekében.
Miki a félórás utat , most 10 perc alatt megtette, mert végre Ő is úgy érezte, van értelme életüknek. Végre családapa lehet. Útközben arról ábrándozott, vajon kislányt, vagy kisfiút szeretne-e jobban, vagy vajon kellő mértékben szaporák-e a hímivarsejtjei a mínusz tíz fokos hűtőkomrában eltöltött több órás munka után.
Belépett a lakásba, és amikor megpillantotta Andreát a bordó selyemágynemű habjai között, már nem volt kérdéses semmi. Csinálták éjjel-nappal – legalábbis 3 napig – az aktusok után Andrea gyertya ászanában támasztotta a falnak lábait, mert valamelyik újságban olvasta, ez a póz is hozzájárulhat a kis huncutok célbajutásához.
Folyamatosan hőmérőzött, és ameddig a higanyszál egy kisebb hőemelkedést mutatott, csak csináltá, és csinálták.
Mindketten fülig érő mosollyal vették fel a harcot, a napi munkával, a többiek persze mit sem sejtve azt gondolták: “hiszen fiatalok, nemrég végeztek az egyetemen, jött a házasság, és bár tudták, a szülők nehéz anyagi körülmények között élnek kis nyugdíjukból, de mégis öröm volt látni a két szerelmes lángolását”.
Eltelt 10 nap. Andrea folyamatos mellfeszülést érzett , és reggelente a korábban frissen főzött kávé illatától, amit korábban imádott, most mély hányinger kerülgette.
Idegesítette, illetve irritálta kolleganője vörös haja – korábban ez nem volt jellemző – és egyesegyedül a savanyú uborkát volt képes megenni. Abból aztán jó sokat. Napi 3 üveges savanyúságot evett meg szünet nélkül, levestől, kaprostól, csak az üveg maradt sértetlenűl, és gyűlt napról napra aggasztó mértékben a kamra alsó polcain.
Andi és Miki egyszerre jelent meg a kisváros nőgyógyászati osztályán előre leegyeztetett ultrahang vizsgálaton. A hideg zselén ide-oda csúszkáló ultrahangfej érdekes kis foltocskákat mutatott ki a monitoron, amire a vizsgálatot végző orvos örömmel kiáltotta: Gratula az Apukának, mert rögtön hármasikrek szívhangjait fedezte fel a képernyőn. Andi nevetve mondta férjének: ” Apa annyira lelkesek voltunk, hogy egy kicsit túltoltuk!”
Kézenfogva, hatalmas örömmámorban tértek haza. El sem akarták hinni, hogy sikerült!
A kovászos uborka rágcsálása közben Andi este mégiscsak bekapcsolta az esti híradót, hiszen gyerekgyártás közben nem volt idejük az új program részleteinek követésére.
A közkedvelt bemondónő épp arról az aktuális kormányhatározatról beszélt, mely szerint kimaradnak a CSOK programból a közmunkások. Andi kezéből kiesett az uborkásüveg, melynek zajára Miki gyorsan berohant a szobába, ahol még éppen hallota az elhangzott szigorítás utolsó szavait.
Már öten ültek az egyszobás albérlet kicsiny szobájának padlószőnyegén.
Andi a kezeibe temette arcát, és véget nem érő sírásba kezdett. Miki csak szótlanul bámult maga elé. Órák teltek el, egyetlen szó sem hangzott el a szobában.
Andi lassan, a hasát símogtva felállt, és a kampra felé vette az irányt. Fonott kosarában összegyűjtötte az utóbbi hetekben elfogyszatott üres uborkásüvegeket, és férje kezét megszorítva csak ennyit tudott mondani : ezeket holnap visszaváltom, A villanyszámlára talán elég lesz…
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
“Köszönöm, hogy létezel.”
2016 február 25. | Szerző: Rácz Gabriella
Egy kicsit fáradt ugyan, mert – hogy megmentse maguknak ezt a napot – egy kicsit rádolgozott az előző napon. Sokkal többet ment, magyarázott – egyébként is általában be nem állt a szája – hogy ezt a napot Max-nem szentelje.
Max-szel már két éve voltak együtt. Eleinte nagyon ritkán találkoztak, mert mindig volt valami nagyon fontos munka , vagyis bűntudat, amiért a megbeszélt találkozót az utolsó pillanatban vagy Celista, vagy Max lemondta. Hogy ki volt ilyenkor a szomorúbb? A fene tudja.
De most hagyjuk a negatív gondolatokat – gondolta a Celista, és teljes gőzerővel elkezdett készülődni. A randit egyik kedvenc városában, Szegeden beszélték meg. Max egyébként is ott tartott előadást, – Celista nagyon büszke volt, hogy az ő pasija egyetemi előadó is, és már korábban odatalálta GPS nélkül is a folyóparti épülethez, ahol közeledő randijuk idejét az épületből tömegesen kiáramló tanulók jelezték. Celista rögtön tudta, hogy vége lett az előadásnak.
Egy kicsit bánta, hogy nem ült be a nebulók közé, de félt, ha Max előadás közben felfedezi a hallgatók között – ami nem volt nehéz, mert hősnőnk minden csinját-binját megadta a feltűnésnek – Max zavarba jön, és abbahagyja az előadást, vagy elkezd dadogni, vagy nem tudta pontosan megmondani miért, talán túlzásnak, tolakodónak is érezte, ha hívatlanul csak úgy beül egy tudományos előadásra, és persze az is lehet, hogy az egészből egy kukkot sem értett volna, pedig a téma nagyon is érdekelte.
Akkor kezdődött minden. Max figyelmét akkor ébresztette fel ez a lány, amikor rájött, hogy van valaki a világban, aki egy kicsinyke kis bolygóért képes őt egyetemi előadásáról kirángatni, – mert ez a lány ezt is elérte – és egy órán keresztül hallgatni a ” hogy a fenébe jönnek ehhez-től kedve”, a “menjenek a fenébe, ehhez nincs joguk” érveléseket hallgatni . Több volt ez annál, hogy valaki naivan szexi, vagy kedves. Max számára szívbemarkoló érzés volt, hogy létezik a világban ez a fajta érzékeny lélek. Őszinte, mindenesetre. Celista az volt.
Celista kocsiját választották a szegedi randin. A folyóparti kis vendéglőben estebédeltek egyet, mert már délutánra járt az idő, folyamatosan beszélgettek, mindig és mindig volt egymás számára mondanivalójuk, egyszer annyira bele is feledkeztek a témába, hogy Celista a város főterén behajtott egy egyirányú utcába, hát persze,hogy szembe a forgalommal,de ezen is jót nevettek, – megúszták, mert se szembejövő, se rendőr nem volt a közelben – és hát persze, hogy egy forgalomtól szigorúan elzárt területen a kocsiban csókolták meg egymást. Max a csók elcsattanása után remegett, és hebegett-habogott, ami a lánynak rosszul esett,de amikor a férfi nagy nehezen kibökte, ne folytassák, mert attól fél, hogy nem megy haza többé, a lány mégis boldogabb volt, mint valaha.
Messze laktak egymástól, több, mint kétszáz kilométerre, de amikor mindketten elindultak saját autójukkal hazafelé, fel sem tűnt a távolság, mert az úton végig beszélgettek-nevetgéltek egymással.A férfi másnap 4 napra tudományos konferenciára Svájcba utazott, ahová elhívta volna Celistát is,de mindketten úgy érezték, korai lenne ez a közös kiruccanás.
Na, és itt jön el az a pont visszafelé nézve, hogy ezt is másképp kellett volna csinálni. Celista sokszor eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha belevág akkor a nagy útba,de egyrészt sajnálta,hogy nem tette meg, más részt félt is tőle, hogy a férfinak kellemetlen lett volna az ottani közös ismerősök miatt, na és mit mondott volna Cloénak, legjobb barátnőjének: “Csá! elmegyek az Apáddal 4 napra Zürichbe, és piszkosul jól fogjuk érzeni magunkat”????, mert egyébként egy ilyen szerelmi légyottnál nincs is kellemesebb, ha tudod, hogy járkálhatsz kézenfogva az imádott pasival, hiszen nem jöhet szembe a szomszéd Marika Néni , aki majd elmondja a sarki boltban, mit is látott, és röpke három napon belül egy kisebb város beszél arról, hogy a ő és a tanár úr mit is művelnek.
Max elmagyarázta Celistának, értse meg, ha ott, akkor a kocsiban tovább lépnek, talán soha többé nem megye haza, mert az eddig vele töltött idő – saját bevallása szerint – többet jelentett a férfinak, mint élete utolsó 14 éve ( Te jó Isten ! – gondolta Celista, hiszen 3 évvel korábban született meg Cloé, akivel nem mellesleg találkozni fog a megszokott cukiban!)
A telfonbeszélgetés leggyönyörűbb mondata, ami Max száját akkor, azon a randin a telefonban elhagyta , és Celista ezt a mondatott csak évekkel később értette meg, fogta fe, és őrült bele, de nagyon:
“KÖSZÖNÖM, HOGY LÉTEZEL ”
Most,hogy kocsival kanyarog a zalai dombságban megint hazafelé, és hulla fáradt, és semmi másra nem vágyott, mint hogy két napig ki se mozduljon az ágyból, és az esőt hallgatva belealudjon a múltba, tudta, hogy ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy az volt az a pillanat, amikor rá kellett volna jönnöd, amikor meg kellett volna tenned, amikor merni kellett volna…
Február 22-e volt, az év első tízmilliószoros napja, és egész nap Max-ra gondolt, és újra meg újra átélte az akkor történteket. És bár februárra egyáltalán nem jellemző, de mielőtt lehajtott volna a mélygarázsba még hulló csillagot is látott.
Azt mondják, ilyenkor teljesülnek a vágyak….
Tízmilliószorosan? 🙂
Oldal ajánlása emailben
X