Monodráma, statisztákkal!

2016 február 13. | Szerző: Rácz Gabriella |

– Mi bajod van?

-Valóban tudni akarod?

– Nem szoktam szórakozni!

– Akkor itt van! Nesze!

– Fáj valami?

-Igen , nagyon

– Mi?

– Nem tudom megmondani. Fáj, és kész.

–  Valami hiányféle?

– Igen, talán az. Az Apám, az Anyám. Nem tudom ki vagyok, mi vagyok.. Soroljam még?

– De mi? Az, hogy meghaltak?

– Na figyelj, akkor sorolom: igen, meghaltak. És aztán? Azt hiszed érdekel ez bárkit is? Hogy hiányoznak? Hogy  majd beledöglök? Hogy mibe? Méltatlanul haltak meg. Becsapott egy ember , akinek hittem. Azt gondoltam, tényleg van ilyen. Olyan mondatokkal hülyített, hogy: “köszönöm,hogy létezel!” meg azt is mondta: többet érek,mint élete elmúlt tizennégy éve összesen. Kérlelet, hogy ne tűnjek el az életéből.

– Mit csinált?

-Őszintén?

-Megölte az Anyámat. Orvosként.  (Persze lehet,hogy ölni is csak az képes, aki szeretni is tud, nem tudom.)

– Mit tett? Elfelejtette plasztikázni Anyám műtéti hegét a hátán, és a gyerekfej nagyságú üreget Nekem  kellett kötöznöm. Darab, darab!  Érted? A sebet, naponta háromszor kellett tisztítani. Anyám rákos volt.

– Becsapott?

– Egyik nap a asztal, asztal volt, aztán hirtelen szék lett. A tárt ablakból rácsot kovácsolt, a felesége zaklatott, hirtelen kurva lettem. Minden fekete-fehér lett . Közben Anyám haldoklott. Egyedül maradtam a halállal.  És nem a sajátommal. Talán ketten haltunk meg akkor… Nem tudtam mit tenni. Aztán Anya meghalt, és eltemettük, Ő eltűnt. Az öcsém úgy döntött nem akar élni, az utolsó pillanatban értem haza. Nem tudom, jól tettem-e, hogy megmentettem. Nem bírja ezt az elkurvult világot. A Ő döntése volt, nem tudom, volt-e jogom beleszólni?

– Aztán?

-Pszichiátria neki, nekem másfél év nem alvás.

– Mit csináltál?

– Megpróbáltam lélegezni. Túlélni. Filmeket néztem. Állandóan fájdalmas, szomorú, veszteségről szóló filmeket néztem. Mert meg akartam érteni.Azok a történetek érdekelnek, amelyekben mertek halálugrásokat csinálni, vagy nagyon mély gödörből álltak fel… De a hazugságot , nem lehet levezetni, ettől hazugság, mert van benne egy oda nem illő momentum, vagy mozaik, egyetlen szó, egy elkésett fax! Vagy a valóságon mit akarsz megérteni?

– Dolgoztál?

– Igen?

-Észrevették?

– Nem.

-Enyhül? Az idő segít. Azt mondják.

– Azok nem voltak még “skizofrén” állapotban.

– Hogy élted túl?

-Erősebb voltam, mint valaha. A hit? Nem. Csak magamban…

– Most mit csinál?

– Nem tudom. Talán a tökeit áztatja Mauritiuson.

-De ez, most asztal?

-Persze.

– Széken ülünk?

– Igen.

-És milyen a világ?

– Színesebb, mint valaha. Csak Hófehér.

– Akkor nem változott semmi?

– Ne hülyéskedj! Kell ennél jobb?

– Nem értem, minél?

– Szivárványban élni…