Tápoldat művirághoz

2013 január 29. | Szerző: Rácz Gabriella |

A lámpa pirosra váltott. Úgy kapaszkodott a kocsiajtó kilincsébe, ahogy az újszülött ragaszkodik anyja méhének biztonságához – talán – a világrajövetel előtt. Menekülni akart. Vissza a házhoz, a folyóhoz, a kertjéhez. Menekülni a nagyváros zajától, a jól ismert temető csendjéhez, ahol órákat sétált minden nap. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatta. Nem akart trendi lenni. Nem akart nagyvárosi lenni. Egyszerűen csak otthon akart lenni. Még mindig kapaszkodott. A lámpa hirtelen zöldre váltott, és tovább hömpölyögtek a szerkesztőség felé. A bejáratnál megtorpant. Egy beszélgetésre lett figyelmes. Leendő két munkatársa épp az egy napja 22 ezer forintért vásárolt cipőt dicsérte. Dicsérte?-Mi több, az egekbe magasztalta.
Soha nem értette, mi ebben a fontos. Huszonkét évesen sem volt az számára… Érezte, minden, amit ő tud, az ebben a világban nem értékelhető. Akkor mi a francot keres itt?? A bentről kiszivárgott beszélgetés már-már vihogásba csapott, amikor a szerkesztőség ajtajáról levette kezét, és elindult visszafelé. Vissza a kocsihoz. Benyomta kedvenc cd-jét, a the winner take is all-ot, beletaposott a gázba, és énekelt. Látta szemei előtt a régi ismerősöket, a sarki kisboltot, a parti ibolyát, ami a múlt héten kezdett nyiladozni, az árvácskákat a szülei sírján, és azt a két pillangót is, amit a rózsabokorra csíptetett, mielőtt eldöntötte, nagyvárosi csaj lesz. De nem megy. A szíve rendes ütemben kezdett verni, és a régen – két hete –áhított ritmusban kezdett lélegezni. Istenem! – sóhajtott, nem tudta, mi lesz, csak egyet érzett: végre újra él. Jobbra fordult és a GPS bemondta: Újratervezés.