Nem lustaságból, de ha nem pörög az elme, nem jön a gondolat, nincs felismerés, akkor nem koptatom a billentyűt.
Néhány napja – és ez tőlem, hidd el nagy dolog – elkezdtem imádkozni.
Istenhez fordultam végső kétségbeesésemben, mert nem értettem, mi ez a szürkeség? Mi ez a mozdulatlanság? Annyi csodát éltem már meg – még ha tragédiák árán is – nem értettem, mi van velem. Lecsökkent az enrgiaszintem, napokig aludtam, többnyire feketében jártam, majd egy nap felkelve és nagyot nyújtózva azt gondoltam: kész elég, vagyis elegem lett magamból. (hát még a körülöttem lévőknek?)
Sokáig nem értettem, miért vagyok rosszul, ha olyan helyen tartózkodom, ahol sok ember van együtt jelen. Sokáig azt hittem, velem van a hiba. Sok időnek – persze minden relatív – kellett eltelnie ahhoz,hogy megértsem, képes vagyok ráhangolódni a körülöttem lévő emberek energiaszintjére, és hidd el nem túlzok, az összes fájdalmukat, zavaros gondolatukat éreztem egyszerre. Ha a híreket hallom a kocsiban, vagy a TV-ben, vagy útközben egy baleset szemtanúja voltam, nehogy sírtam, de szabályosan rosszul lettem, mert annyira áthatott az a mélységes fájdalom, amit a balesetet szenvedők érezhettek, vagy a híradóban – kellően, és tudatosan lehúzó hírekkel szippantottam magamba, az egyetlen megoldás, a túlélés megoldása: a kikapcs. gomb megnyomása, és gyorsan, nagyon gyorsan másra kell fókuszálnom, majd egy-két perc és visszarázódom a saját (szerencse)kerék járásomba, vagyis egyszer fent, majd lent.
De mostanában ez a kerék csak áll.
Mozdulatlan. valószínűleg azért, mert én sem tettem semmi különöset. Najó, Festettem egy-két képet – ritka rosszak lettek – örökbe fogadtam, és helyre kupáltam a virágboltos által már kidobásra ítélt virágokat. próbáltam olvasni, nem ment.
Nem létezett az a gondolat, ami 5 percnél több időre magával ragadt volna. Nem mentek a szójátékok, mégha darabjaira is szaggattam a szavakat, üresek voltak.
És akkor , ezen a hétvégén, amikor egy meleg pléden a kutyám társaságában órákig feküdtem a folyóparton, és susogó szélben, ahogy néztem a fodrozodó vizet, egyszer csak megfogalmazódott bennem: bizonyára – és nem először – nincsen hitem. Először önző módon, konkrét dolgot kértem kívántam, majd hamar rájöttem, csak egyszerűen rábízom magam, és olyat tegyen velem, amivel a csodával határos, hiszen már annyiszor megkönyörűlt rajtam.
Igen, van az az állapt, amikor úgy érzed össze kell kulcsolnod a kezed, és este hálával megköszönnöd még azt is, ami eddig nagyon kemény, fájó, és rossz volt, mert nem lehetnél nélkülük az, aki ma vagy.
Döbbenetes számomra, amikor egy pasi nyolc év szenvedés után, aminek egyik okozója Ő maga, annyit tud kinyögni a vonal másik oldalán: Jobbulást! (Kinek?) (Minek?) megnyugtatom, estemben nem kell tartania az idegösszeropitól, hiszen már annyiszor túlléptem rajta, és nem kapott el a kórság, mert ha életem során egyszer engedtem volna a csábításának, a mai napig mástól várnám a megoldást, és mennyivel egyszerűbb lett volna összezuhanni, mint ökölbe szorított kézzel, farkasszemet nézni a Nappal, piros ruhában, és azt mondani:”bocsi,de nem veszek részt a játékodban, az alattomos játszmáidban”
“- Én nem beteg vagyok doktornő, hanem mélységesen szomorú” – hallom barátnőm mondatát, aki épp a szeretősdi játszóterén játssza, csak remélni tudom, utolsó felvonását. Épp a libikókát próbálgatja. Nekik sem könnyebb. Van aki a szerelmebe, és van, aki a a szerelemtől, vagy annak viszonzatlanságától haldoklik. Igen.
Most is, ezekben a percekben. Közben makulátlanul végezve a munkjukat, teljesítve anyai kötelezettségeiket, molyos-mosolyt erőltetve arcukra, mintha misem történt volna…
Szóval imádkozom.
És hazafelé tartva folyóparti napozásomból, sokáig a macskakövet számlálgatva lábaim alatt lehajtott fejjel, egyszercsak szembe jön Valaki.
Valaki, aki bearanyozza a délutánodat, aki megnevettet, aki nem hagy egyedül a magány tengerében….
A benned élő Isten
2016 április 19. | Szerző: Rácz Gabriella
Nem lustaságból, de ha nem pörög az elme, nem jön a gondolat, nincs felismerés, akkor nem koptatom a billentyűt.
Néhány napja – és ez tőlem, hidd el nagy dolog – elkezdtem imádkozni.
Istenhez fordultam végső kétségbeesésemben, mert nem értettem, mi ez a szürkeség? Mi ez a mozdulatlanság? Annyi csodát éltem már meg – még ha tragédiák árán is – nem értettem, mi van velem. Lecsökkent az enrgiaszintem, napokig aludtam, többnyire feketében jártam, majd egy nap felkelve és nagyot nyújtózva azt gondoltam: kész elég, vagyis elegem lett magamból. (hát még a körülöttem lévőknek?)
Sokáig nem értettem, miért vagyok rosszul, ha olyan helyen tartózkodom, ahol sok ember van együtt jelen. Sokáig azt hittem, velem van a hiba. Sok időnek – persze minden relatív – kellett eltelnie ahhoz,hogy megértsem, képes vagyok ráhangolódni a körülöttem lévő emberek energiaszintjére, és hidd el nem túlzok, az összes fájdalmukat, zavaros gondolatukat éreztem egyszerre. Ha a híreket hallom a kocsiban, vagy a TV-ben, vagy útközben egy baleset szemtanúja voltam, nehogy sírtam, de szabályosan rosszul lettem, mert annyira áthatott az a mélységes fájdalom, amit a balesetet szenvedők érezhettek, vagy a híradóban – kellően, és tudatosan lehúzó hírekkel szippantottam magamba, az egyetlen megoldás, a túlélés megoldása: a kikapcs. gomb megnyomása, és gyorsan, nagyon gyorsan másra kell fókuszálnom, majd egy-két perc és visszarázódom a saját (szerencse)kerék járásomba, vagyis egyszer fent, majd lent.
De mostanában ez a kerék csak áll.
Mozdulatlan. valószínűleg azért, mert én sem tettem semmi különöset. Najó, Festettem egy-két képet – ritka rosszak lettek – örökbe fogadtam, és helyre kupáltam a virágboltos által már kidobásra ítélt virágokat. próbáltam olvasni, nem ment.
Nem létezett az a gondolat, ami 5 percnél több időre magával ragadt volna. Nem mentek a szójátékok, mégha darabjaira is szaggattam a szavakat, üresek voltak.
És akkor , ezen a hétvégén, amikor egy meleg pléden a kutyám társaságában órákig feküdtem a folyóparton, és susogó szélben, ahogy néztem a fodrozodó vizet, egyszer csak megfogalmazódott bennem: bizonyára – és nem először – nincsen hitem. Először önző módon, konkrét dolgot kértem kívántam, majd hamar rájöttem, csak egyszerűen rábízom magam, és olyat tegyen velem, amivel a csodával határos, hiszen már annyiszor megkönyörűlt rajtam.
Igen, van az az állapt, amikor úgy érzed össze kell kulcsolnod a kezed, és este hálával megköszönnöd még azt is, ami eddig nagyon kemény, fájó, és rossz volt, mert nem lehetnél nélkülük az, aki ma vagy.
Döbbenetes számomra, amikor egy pasi nyolc év szenvedés után, aminek egyik okozója Ő maga, annyit tud kinyögni a vonal másik oldalán: Jobbulást! (Kinek?) (Minek?) megnyugtatom, estemben nem kell tartania az idegösszeropitól, hiszen már annyiszor túlléptem rajta, és nem kapott el a kórság, mert ha életem során egyszer engedtem volna a csábításának, a mai napig mástól várnám a megoldást, és mennyivel egyszerűbb lett volna összezuhanni, mint ökölbe szorított kézzel, farkasszemet nézni a Nappal, piros ruhában, és azt mondani:”bocsi,de nem veszek részt a játékodban, az alattomos játszmáidban”
“- Én nem beteg vagyok doktornő, hanem mélységesen szomorú” – hallom barátnőm mondatát, aki épp a szeretősdi játszóterén játssza, csak remélni tudom, utolsó felvonását. Épp a libikókát próbálgatja. Nekik sem könnyebb. Van aki a szerelmebe, és van, aki a a szerelemtől, vagy annak viszonzatlanságától haldoklik. Igen.
Most is, ezekben a percekben. Közben makulátlanul végezve a munkjukat, teljesítve anyai kötelezettségeiket, molyos-mosolyt erőltetve arcukra, mintha misem történt volna…
Szóval imádkozom.
És hazafelé tartva folyóparti napozásomból, sokáig a macskakövet számlálgatva lábaim alatt lehajtott fejjel, egyszercsak szembe jön Valaki.
Valaki, aki bearanyozza a délutánodat, aki megnevettet, aki nem hagy egyedül a magány tengerében….
Imáim meghallgatattak.
Az a velem szembejövő valaki: én voltam 🙂
Oldal ajánlása emailben
X