CSOK, avagy kicsit túltoltuk :)
2016 február 1. | Szerző: Rácz Gabriella
Andi, Miklós a hírekben halloták, hogy a CSOK program keretében – persze, ha 10 éven belül bevállalnak 3 gyereket – 100 milla üti a markukat, és újabb 10 milla landol a bankszámlán rendkívül kedvező kamattal.
Andrea három diplomával gereblyézte a faleveleket – közmunkásként – és a ragyogó téli napsütésben – munkatársnői gereblyzsés közben persze mit sem sejtve – arról ábrándoztt: mégiscsak meghallgattak imái. Családanya lehet, igazi otthonnal, és ha jól gazdálkodnak – vagy sáfárkodnak – a kerettel még tartalékuk is maradhat.
Épp peteérése volt, így gyorsan felhívta Miklóst, aki szintén diplomásan, mérnőkivel, dolgozott a helyi csontozóban, mert dolgozni ugye kell, és ennek a lehetőségnek is nagyon örült – persze tegyük hozzá vegetáriánusként, és önkéntes állatvédőként – kétévnyi munkanélküliség után. Nagy nehezen kilábalt mély depressziójából, mert, bár undorral, de mégiscsak volt már értelme felkelni, illetve csontozni a nap folyamán.
Miklós zsebében rezgett a teló, Andi üzent Sms-ben, hogy siessen haza, mert itt az idő, nem akar lemaradni a nagy lehetőségről. Lelkesedésében még egy cikázó spermium képét is csatolta smile jellel, és elküldte Mikinek mms-ben.
Illatos habfürdő, gyertyák, még a harisnyakötő is felkerült Andi combjára – bár tegyük hozzá fordítva csatolta fel, nem volt benne túl nagy gyakorlata -, de mindenképp meg akarta adni a módját az együttlétnek. Megvetette az ágyat, és a különleges alkalomra, a nászajándékba kapott selyem ágyneműt húzta fel a nagyobb siker érdekében.
Miki a félórás utat , most 10 perc alatt megtette, mert végre Ő is úgy érezte, van értelme életüknek. Végre családapa lehet. Útközben arról ábrándozott, vajon kislányt, vagy kisfiút szeretne-e jobban, vagy vajon kellő mértékben szaporák-e a hímivarsejtjei a mínusz tíz fokos hűtőkomrában eltöltött több órás munka után.
Belépett a lakásba, és amikor megpillantotta Andreát a bordó selyemágynemű habjai között, már nem volt kérdéses semmi. Csinálták éjjel-nappal – legalábbis 3 napig – az aktusok után Andrea gyertya ászanában támasztotta a falnak lábait, mert valamelyik újságban olvasta, ez a póz is hozzájárulhat a kis huncutok célbajutásához.
Folyamatosan hőmérőzött, és ameddig a higanyszál egy kisebb hőemelkedést mutatott, csak csináltá, és csinálták.
Mindketten fülig érő mosollyal vették fel a harcot, a napi munkával, a többiek persze mit sem sejtve azt gondolták: “hiszen fiatalok, nemrég végeztek az egyetemen, jött a házasság, és bár tudták, a szülők nehéz anyagi körülmények között élnek kis nyugdíjukból, de mégis öröm volt látni a két szerelmes lángolását”.
Eltelt 10 nap. Andrea folyamatos mellfeszülést érzett , és reggelente a korábban frissen főzött kávé illatától, amit korábban imádott, most mély hányinger kerülgette.
Idegesítette, illetve irritálta kolleganője vörös haja – korábban ez nem volt jellemző – és egyesegyedül a savanyú uborkát volt képes megenni. Abból aztán jó sokat. Napi 3 üveges savanyúságot evett meg szünet nélkül, levestől, kaprostól, csak az üveg maradt sértetlenűl, és gyűlt napról napra aggasztó mértékben a kamra alsó polcain.
Andi és Miki egyszerre jelent meg a kisváros nőgyógyászati osztályán előre leegyeztetett ultrahang vizsgálaton. A hideg zselén ide-oda csúszkáló ultrahangfej érdekes kis foltocskákat mutatott ki a monitoron, amire a vizsgálatot végző orvos örömmel kiáltotta: Gratula az Apukának, mert rögtön hármasikrek szívhangjait fedezte fel a képernyőn. Andi nevetve mondta férjének: ” Apa annyira lelkesek voltunk, hogy egy kicsit túltoltuk!”
Kézenfogva, hatalmas örömmámorban tértek haza. El sem akarták hinni, hogy sikerült!
A kovászos uborka rágcsálása közben Andi este mégiscsak bekapcsolta az esti híradót, hiszen gyerekgyártás közben nem volt idejük az új program részleteinek követésére.
A közkedvelt bemondónő épp arról az aktuális kormányhatározatról beszélt, mely szerint kimaradnak a CSOK programból a közmunkások. Andi kezéből kiesett az uborkásüveg, melynek zajára Miki gyorsan berohant a szobába, ahol még éppen hallota az elhangzott szigorítás utolsó szavait.
Már öten ültek az egyszobás albérlet kicsiny szobájának padlószőnyegén.
Andi a kezeibe temette arcát, és véget nem érő sírásba kezdett. Miki csak szótlanul bámult maga elé. Órák teltek el, egyetlen szó sem hangzott el a szobában.
Andi lassan, a hasát símogtva felállt, és a kampra felé vette az irányt. Fonott kosarában összegyűjtötte az utóbbi hetekben elfogyszatott üres uborkásüvegeket, és férje kezét megszorítva csak ennyit tudott mondani : ezeket holnap visszaváltom, A villanyszámlára talán elég lesz…
Me-Nő jogászdinasztia
2013 szeptember 13. | Szerző: Rácz Gabriella
Egyszer volt, hol nem volt….Nagyon régen volt,de még most is néha el-elgondolkozom azon, mi vezet ideáig, hogy ez megtörténjen.
Még nem voltam huszonöt – még kimondani is iszonyat, igen öregszünk – amikor újságíróként dolgoztam, úgy éreztem, azt csinálom, amit mindig is szerettem volna, mert nincs annál jobb érzés, ha az a hivatásod, amit szeretsz csinálni. Nem érzed kényszernek az esti ügyeleteket, a hétvégi munkákat. Az sem ciki, ha kezdőként egy galambász egyesület fennállásának 50. évfordulójáról kell írnod, mert mellette ott vannak az érdekesebbnél érdekesebb témák (tovább…)
Imprinting
2013 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Bokaficam, lábtörés, és gázolás nélkül próbálok átkelni a feltúrt belvárosi úttest egyik oldaláról a másikra, amikor mobilomon Z. , legjobb barátom hív: hazaérkezett Pestről, a “pihenő övezetbe”. Néhány napig “töltődik” a büdös, szmogos, fővárosi hajtásból, majd hamarosan visszatér.
Találkát beszélünk meg késő délutánra, a nem rég nyílt (egyenlőre még működő) belvárosi kv-zóba. Z. is, és MI is pontosan érkezünk. Zöld tea lerendel, fontos (lenne) az egészséges életmód, és belevágunk. Ki-ki a maga “életébe”. P., nemrég tért haza Külföldről, ahol Z. is dolgozott. Beszámolóikból kiderül, ott sincs kolbászból a kerítés, de a rabszolgaságot, legalább (az ittenihez képest) megfizetik! (a rabszolgaságot megfizetni?) (mennyit ér egy emberi élet?)
Z., a fővárosban rendezőasszisztensként dolgozik. A rendkívül helyes srác szemei karikásak, kialvatlanok, az ottani nehézségekről beszél, mert hol van munka, hol nincs, és ha van is persze, hogy nyolc bőrt húznak le az emberről, de az ott megkeresett lóvét – számítva az ínségesebb időszakokra – be kell osztani. Ott ülünk a kanapén, és arról tanakodunk, vajon mi lesz velünk! Valljuk be túlélő üzemmódban élni a hétköznapokat, minden egyes nap, minden egyes óráját, k…va kimerítő! (Csodálkozom, hogy bírjuk. Vagy mégsem?) Külföld, vagy itthon? Rabszolgaság – nuku lóvé, vagy rabszolgaság (just do it), de itthoni mércével, megélhetés? Mondhatnám, három generáció (életéveinket számítva) problémája ez most a kanapén, és engem ez, elborzaszt.
Te inkább adsz, vagy kapsz?
2013 február 18. | Szerző: Rácz Gabriella
A minap azt kaptam G-től, hogy az áldozati bárány szerepében tetszelgek.
Na bumm! Ez úgy betalált, hogy napokig bámultam a plafont (ohne blogbejegyzés). Három, négy napi rágódás után, nyálcsorgatós alvásomból felébredve, úgy döntöttem, többet nem gondolok rá.
De valahogy mégis bánt a dolog, mert habár nehezen bírom a kritikát, de azért bírom, ezt talán nem érdemeltem meg.
És ha már itt tartunk, gondoltam körüljárhatnánk a témát, ha más nem, legalább a wikipédián megnézed a fogalom jelentését. Én megtettem. Ezt is, igen, mint annyi mindent eddigi életem során.
Ha hétköznapi, és nem vallásos értelemben vetítem rá a fogalom jelentését mindennapjaimra, hoztam már áldozatott emberekért, másokért, és tettem ezt oly természetesen, hogy – talán – észre sem vettem. (Najó, ez így ilyen formában nem igaz, mert az utóbbi időben egyre többször teszem fel a kérdést: vajon Ő is megtenné értem?)
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
Günter, avagy a fagyasztott Gemüse
2016 július 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Írásom apropója, egy röpke történet, amikoris ajtómon bekopogtatott késő este hozzám Günter – Günter, a kertész, aki 5 nyelven beszél,, és mivel (mások szerint, de én egyáltalán nem így gondolom, szar ember vagyok, de ha az is, kit érdekel?) – szóval összefutottunk a helyi temetőben, mert a szálloda tulajdonosának férje éppen azon a napo halt meg két éve rákban, és mivel tudom, milyen érzés, tudom, hogy a lélek fájdalmánál nincs nagyobb, elviselhetetlenebb fájdalom, szóval kimentem a temetőbe, hogy megkeressem a férj sírhelyét, és gyertyát gyújtsak, ott kapirgált, vagyis gondozott egy sírt az én Günterem (a németet kevésbé ismerő munkatársam szerint Geműsém 🙂 ) , aki temetői látogatásomat Isteni adománynak tekintve, gondolatban már feleségül is vett, hiszen 3 éve -elmondása szerint szingli – és hát hol máshol találkozhatna élete párjával, (de írhatom így ki az a hülye, aki külföldön is temetőket látogat?), mint a helyi Friedhofban 🙂
És Günter jött, de nem győzött.
Egyik este, amikor barátnőmmel épp a der,die,das névelő ragozásán rágódtunk, mert közben nyelvleckéket is adok, első blickre ismeretlen, öltönyös ember állt az ajtómban, majd jobban szemügyre véve -(ez azt jelenti, gyorsan betettem kontaktlencsémet,de csak az egyiket ) felismertem: Güntert.
Értékelendő, megadta a módját, hogy elhívjon a közeli kastélyban tartandó koncertre, amire természetesen NEM-et mondtam, de amire a másik kontatklencsémet is be kellett tennem, mert femnemt bennem a pumpa, ugyanis nem szeretem, ha meg akar valaki téríteni. Günter szerint, ha Istent a fejemből (szerinte az nagy baj, ha ott van valami), leengedem a szívembe, sokkal szerencsésebb, könnyebb, életem lehetne. Hogy ezt honnan vette?
A homlokomra van írva?:”Hé! Emberek! Azért látogatom a temetőt, mert szerencsétlen vagyok!”
Günter elmondása szerint, őt különösen zavarja a szkepticizmusom (mert igen, én kérdezek, igaz, néha olyankor is, amikor talán nem kellen), a spirituális beállítottságom, mert higgyem el, ha Istent a szívembe engedem, olyan szerencsés leszek, mint Ő! Mint Ő? vagyis Ő, Ő, és igen Ő!
És akkor én visszakérdeztem: “kedves Günter! Azt akarod mondani, ha Istent leengedem a szívembe (sajnálom, hogy ezt feltételezi rólam, hogy nincs ott, pedig a rák, a szeretteim elvesztése elvezetett valahogy egy másik útra, talán az igazira,de még nincs meg bennem meg az a bizonyosság,ami másban ennek, mármint a velem történtek töredékének hatására megszületik), szóval azt akarod mondani, hogy akkor olyan szerencsés leszek, mint te, aki nem a külföldi munka hatására esik össze minden nap a fáradtságtól, aki nem ismeri a honvágy fogalmát, szívszorító hatását a lelkébn, csupán szerencsés, mert akár kertész is lehetek, mint Te, aki minden nap kb. 10-15 helyre megy kapálni, gyomlálni, ültetni, locsolni?????”
És a többi néma csend….
kedves Günter! Életem minden szarsága ellenére szerencsésnek érzem magam. Áldom az eget, Istent, vagy nevezd aminek akarod, az univerzumot, hogy olyan családban nőttem fel, amilyenben, hogy a Szüleim a példaképeim, hogy részem lehetett találkozni ebben a földi életben a másik felemmel, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, hogy vannak Barátaim – igaziak is, nemcsak úgy mutiba – , hogy vannak pillanatok az életemben, amikor boldog vagyok, hogy láttam, és még hányszor fogom? – a tengert, és még sorolhatnám…..
Günter,mint a laptopom például e sorok írása közben is, lefagyott (fagyasztott Gemüse lett.)
És nem adja fel. kollegám elmondása szerint kertészkedés közben rólam beszél, mint leendő feleségéről, és az ajtómon kiragasztott cetlin tegnap délután fél 5-kor (amit 6-kor olvastam el) hőlégballonozni hívott, csak még nem tudja, hogy az Ő Istene elől egy emelettel lejjebb költöztem.
Nem mentem el.
Oldal ajánlása emailben
X