“Tündérmese”, icipici szépséghibával!

2016 február 10. | Szerző:

 

426414_480316148701271_1736079643_nNem értem, mi történt. a huszas éveim közepéig minden olyan flottul ment. Csak akkor ezt még nem tudtam.

Hogyan is tudhattam volna? Szerető család, elit suli, elit osztálya, – na ez annyira nem volt fáklyás menet – és nagyon-nagyon boldog gyerekkor. Törődő szülők, és nemcsak törődők, hanem nagyon kreatívak, értelmesek, intelligensek. (Jut eszembe. vajon hány ember mondja manapság azt, hogy a saját szülei a példaképei?)

Most,hogy mindenki – na jó, nem mindenki – , de sokan Valentin-napi “őrületben” szenvednek , amit megértek, mert korábban én is szerettem ezt a napot, a meglepik napját. Hogy hány sms csipog a telefonomon, és főleg kitől, most teljesen hidegen hagy. Illettve ez így nem igaz.

Egyszer tényleg szeretném kipróbálni egy lakatlan helyen, mekkorát tudok ordítani.

Eddig tartott a bevezető, a többi rész nem a pozitív gondolkodásról, a teremtő erőnkről, a Rubophen-napról, az én-időről szól, hanem egy igaz történet valós tragédiája, amit 7 éve nem tudok feldolgozni, és most,hogy az éjjel megnéztem – jelentem többször is – A szem tükrében című filmet, mégiscsak azt gondolom, van SORS, vannak egy végzetre teremtődött emberek, és amíg csak képes vagyok lélegezni, hinni fogok annak,illetve azoknak az embereknek a belátásában, akik rájönnek, mit tettek egy családdal, és csak annyit mondanak bele a szemembe: Bocsánat, vagy valami ilyesmit….

Heller Kata, volt szépségkirálynőnk történetéből szinte minden mondatban magamra ismertem, mert aki egy 5 áttétes, negyedik stádiumú rákból így kijön, megerősít abban, hogy minden agyban dől el, de mégsem, és hogy velem is pont ezt művelték az orvosok, amikor kiderúlt,hogy anyukám rákos.

És itt jön a lényeg: Valentin-napon műtötték.

Emlékszem, 6 óra 48 percet vártunk a testvéremmel egyetlen szó elhangzása nélkül – én imára kulcsolt kézzel -, mert tudtuk,hogy az intenzívre hozzák műtét után. Az az idő, végtelennek tűnt.

És azóta is ott állok a folyosón, szeretnék biztató, és nem rémísztő szavakat hallani, lehetőleg érthetően, nem mindent latinul, és csak a reményt hagyták volna meg, mert azt gondolom, azt senkitől nem lehet elvenni.

Szeretnék egyetlen éjszakát altató nélkül, vagy vasárnap délutánt nyálcsorgatásosan végaludni, úgy, mint régen, és nem Anya gyerekfej nagyságú , szétnyílt sebét látni a háta közepén álmaimban, még a sírjában is. Szeretném azt gondolni, hogy nemcsak azért nem zárták le azt az üreget, mert már az illető orvos szavaival élve: csak számokban gondolkodhatunk Gabriella. Szeretném, ha elmagyarázták volna, mert igazából, ha belegondolok, velünk nem közöltek semmit. Nem volt onkoteam, és ilyesmik, azt sem tudtam, milyen típúsú rákról beszélünk – ma már tudom – és a patológiai eredményt is csak a mintavétel után több hétre kaptam meg a barátnőm irodájába lefaxolva úgy, hogy az illető orvos asszisztensének némileg – abban az állapotban – még puncsolni is kellet. Szeretném, ha nem nekem kellett volna kinyomoznom a szövettant végző orvost és szeretném, ha nem emlékeznék arra a párbeszédre is Ja! valami ilyesmi volt: “Ígérje meg nekem,hogy befejezi az egyetemet!” Na itt már valami gyanús volt, és amikor a sugárkezelésről esett szó – amire nem került sor, mert anya hamarabb meghalt – szeretném, ha nem olyan jellegű mondatokat hallottam volna a telefonban: “Nézze. Ebben az esetben semmi esélye,mert a sugárkezeléstől a csontok feloldódnak!” – itt már rosszul voltam, de hülye nem, hogy levegyem, nagy a baj. Én csak tettem a dolgom.

Szeretném elfelejteni a fájdalom hörgéseit 5 morphium tapasz mellett is, és a könyörgést , hogy legyen már vége.

Injekcióztam, pelenkáztam, tápszereztem, hánytattam, és igen: lefürdettem, és felöltöztettem Anyát, amikor meghalt, és jöttek a halottas kocsival,hogy elvigyék a hűtőházba. Az én gyönyörű ÉDESANYÁMAT. Az egyetlent, a megismételhetetlent.

 

Nem tudom, honnan jött az energia,de az ember hatalmas erőket tud mozgúsítani magában, ha akar. Ma már tudom, fentről vigyáztak rám. Ebben biztos vagyok, de mielőtt ezt is részletezném, nem teszem, mert tartok tőle, valamelyik pszichiátriai kategóriába besorolnának – tehetetlenséből, és tudatlanságból – és azt nem akarom. Lehet? megengedett az nekem, hogy egy kicsit én lássam úgy a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek???

Sokan mondták, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. Miért vertem volna szét egy híres specialista prakxisát, életét, családját? Nem hozta volna vissza Anyát, bár többszőr üzent nekem álmomban arról a virágos mezőn lévő padról, hogy “tedd meg kislányom”

Azért felkerestem egy orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvédet, aki alsú hangon 60 milliós kártérítesről beszélt nekem,de nem igazán hallottam meg, mert mennyit ér egy emberi élet????? A gondatlanság? A leszaromság? Az orvosi eskü?

Mennyit ér az én félbe vágott életem? Az álmatlan éjszakák éveken át,, a félelem, a szorongás,és még sorolhatnám, de nem teszem, mert…..

 

Mindennek ellenére azt gondolom, e nélkül a tapasztalás nélkül nem lennék az, aki lettem,, teljesen máshogy állnék a világ dolgaihoz, és bármilyen meglepő az egész élhetetlen életem értelmét abban látom,hogy tudok másoknak segíteni. Sokan kapaszkodnak belém. nem mondom, hogy nem fáradok el időnként,de kell értelmet keresni a tragédiák túléléséhez, mert az ember megőrül. De tényleg.

És bár igen, az én hétköznapjaim másként telnek, mint az kívülről látszik, és a mai süvítő szél is halált dúdolt nekem, de közben ott van az a virágos mező, amit álmaiman látok, és a szüleimmel lehetek. Talán ezért szeretk újra aludni, és ösztönösen megtanultam ezt a tudatos álmodást, de ha az éjjel látott filmre gondolok, akkor is öröm tölti el a szívemet, ha elképzelem, valahol a világban talán már leszülettek, és újra gyerekek egy szerető családban.

Mindent! Mindent megtennék, ha megölelhetném Őket!

 

Bárhol legyenek is, velük vagyok. Valentin -napon is, csak nem úgy, plüssmacival a kezemben, hanem ott állok annak a bizonyos kórháznak a folyosólyán, és szeretek arra gondolni, hogy a mi történetünk is happy and-del végződik.

A legőrjítőbb az egészben, hogy nagyon kicsi híján, az is lehetett volna. Egy tündérmese, csak egy icipici szépséghibával. 🙁

 

A “szerelem”, nem spermafüggő!

2013 október 25. | Szerző:

Kényes téma, még annál is több. Nem igazán találom rá a szavakat, de ilyesmik jutnak eszembe: bűn, megbocsáthatatlan – legalábbis számomra -, érthetetlen, ….képtelenség, de mégis létezik.

Sok olyan ismerősöm van, és az ismerőseim ismerősei között is “akad” olyan, aki nem a párjától (tovább…)

Nélkülük, Vele!

2013 március 19. | Szerző:

lakat az ajtón

Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.

Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az  Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!

Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?

Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.

(tovább…)

Nem vicc

2013 március 5. | Szerző:

hajléktalan

Nos! Ha már itt lassan mindent megosztunk,akkor hadd meséljek el valamit.Éppen egy jogvédő szervezet gyakornoki állását megpályázandó interjúról hazafelé menet, a színház előtt arra lettem figyelmes,hogy egy középkorú férfi feje koppant a betonon.Nagyot esett szegény, elcsúszott. Egy pillanatra azt hittem, meghalt. de eltelt néhány másodperc és szólongatásomra nehezen bár,de segítségemmel fel tudott állni a járdán.Egy arra jövő, kedves hölgy megállt és segített az urat felemelni, – hozzá teszem mindenki más tovább ment – és elkezdtük faggatni. Kiderült,hogy nincs senkije. Nincs otthona. Nincs munkahelye.Miközben erről beszélt elsírta magát, és úgy szorította a kezemet,hogy szinte fájt. Mintha én lettem volna neki az utolsó szalmaszál. Elmondása szerint, egész nap a vasútállomáson ücsörgött, mert ott nem fázott annyira. Nem akart mozdulni, ott akart maradni , talán néhány órát.. az sem érdekelte, ha megfagy. Hosszas kérlelésemre,miközben belém karolt elindultunk a taxiállomás felé, hogy elmenjünk a hajléktalan szállóra.

(tovább…)

Mottó / Tápoldat Művilághoz




„Légy önmagad, nem törődve a következményekkel! A színlelés, vagy a mások tanácsai szerint élt élet: elvesztegetett idő. „

Tápoldat Művi(l)ághoz? ››Bővebben a Szerzőről ››

Goldenblog 2013



Kommentek / Tápoldat Művilághoz

Nézettség

  • Blog nézettsége: 34411

Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!