Húsvét. Valami megmagyarázhatatlan, egyetemes szeretet lett úrrá rajtam a napokban.
Pont azt kérdeztem egyik maga elé bambuló, mélabús ismerősömtől:”-Te is átéled éppen Jézus szenvedéseit a kereszten?”
Meglehetősen furcsán nézett rám e kérdés feltétele után, mert nem vettem észre, hogy fülhallgatóval elszigetelődve a világtól egy “ki öl többet” típusú akciófilm kockái peregtek előtte a laptopján.
-Haggyá máá! – hangzott a válasz. – Leszarom Jézust!!
Abban a pillanatban mindez már láthatóvá vált számomra – de olyan hülye az ember nem? mindig magából indul ki -, de a közelgő szél-, majd esővihart megelőző nyomasztó csendben engem mégis átjárt valami különös érzés…valami megmagyarázhatatlan.
Talán a napok óta elhúzódó influenzám, a templomok közelsége, ahol, néhány napra megszűntek a harangok létezni, jobban utána is néztem a Húsvét jelentésének – persze ettől még nem lettem vallásos -, de évtizedek óta kételkedem abban, hogy valaki elküldi a Fiát, hogy a világ összes bűnét magára véve elvérezzen a Kereszten. Ma meg valahogy úgy érzetem,hogy igenis megtörtént. Hogy része vagyok az egész emberiségnek, ugyanúgy annak a Józsi Bácsinak is, vagy Csubesznek, akik tudom, épp bánatukban, vagy leszaromságukban gördítik le otthoni városom egyik kis kocsmájában az x-edik felest. Talán nem tudják mi az, hogy virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, az ilyenkor lezajló vallási liturgiák jelentését, de ha ez az ünnep, “csak” abban tud -érthetően – sokaknál megtestesülni, hogy emberek, családok összejönnek, beszélgetnek, régi fotókat nézegetve nevetgélnek, vagy éppen sírnak, törődnek egymással, csak egyszerűen rányitják a másikra az ajtót, akkor azt mondom megéri. Ha csak néhány órára is,de észreveszik a virágba borult természetet, élvezni tudják a sonka-tojás-torma fonott kalács kombináció ízét, nem gondolva a mindennapok gyötrelmeire, a pénztelenségre, arra, hogy be kell, vagy valakinek épp nincs hova mennie keddtől dolgozni, akkor azt mondom: érdemes! És azt is gondolom, ha már meghalt az az ember miattunk a kereszten, akkor minden napunknak ilyen önfeledt életörömben kellene telnie. Nem baj, ha sokak számára az ünnepek többsége “csak” az evésről, a nevetgélésről, a feloldódásról szól. Ha így gondolják tegyék, vagy inkább egyék, mert mélyen hiszem, hogy minden gyarlóságunk ellenére, mindenkiben ott legbelül, ott van a szeretetre való vágyakozás. Épp úgy adni, mint kapni.
Idegenbe szakadva is elképzelem egyik otthoni ismerősömet, ahogy kockás plédjében bebugyolálva, egy jó minőségű pohár vörösborral a kezében üldögél házának teraszán gyertyafénynél, a szakadó esőben, és a kert közepén álló, a legnagyobb pompájában virágzó cseresznyefát csodálva -talán – épp ilyesmin mélázik…
“Leszarom Jézust!”
2014 április 20. | Szerző: Rácz Gabriella
Pont azt kérdeztem egyik maga elé bambuló, mélabús ismerősömtől:”-Te is átéled éppen Jézus szenvedéseit a kereszten?”
Meglehetősen furcsán nézett rám e kérdés feltétele után, mert nem vettem észre, hogy fülhallgatóval elszigetelődve a világtól egy “ki öl többet” típusú akciófilm kockái peregtek előtte a laptopján.
-Haggyá máá! – hangzott a válasz. – Leszarom Jézust!!
Abban a pillanatban mindez már láthatóvá vált számomra – de olyan hülye az ember nem? mindig magából indul ki -, de a közelgő szél-, majd esővihart megelőző nyomasztó csendben engem mégis átjárt valami különös érzés…valami megmagyarázhatatlan.
Talán a napok óta elhúzódó influenzám, a templomok közelsége, ahol, néhány napra megszűntek a harangok létezni, jobban utána is néztem a Húsvét jelentésének – persze ettől még nem lettem vallásos -, de évtizedek óta kételkedem abban, hogy valaki elküldi a Fiát, hogy a világ összes bűnét magára véve elvérezzen a Kereszten. Ma meg valahogy úgy érzetem,hogy igenis megtörtént. Hogy része vagyok az egész emberiségnek, ugyanúgy annak a Józsi Bácsinak is, vagy Csubesznek, akik tudom, épp bánatukban, vagy leszaromságukban gördítik le otthoni városom egyik kis kocsmájában az x-edik felest. Talán nem tudják mi az, hogy virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, az ilyenkor lezajló vallási liturgiák jelentését, de ha ez az ünnep, “csak” abban tud -érthetően – sokaknál megtestesülni, hogy emberek, családok összejönnek, beszélgetnek, régi fotókat nézegetve nevetgélnek, vagy éppen sírnak, törődnek egymással, csak egyszerűen rányitják a másikra az ajtót, akkor azt mondom megéri. Ha csak néhány órára is,de észreveszik a virágba borult természetet, élvezni tudják a sonka-tojás-torma fonott kalács kombináció ízét, nem gondolva a mindennapok gyötrelmeire, a pénztelenségre, arra, hogy be kell, vagy valakinek épp nincs hova mennie keddtől dolgozni, akkor azt mondom: érdemes! És azt is gondolom, ha már meghalt az az ember miattunk a kereszten, akkor minden napunknak ilyen önfeledt életörömben kellene telnie. Nem baj, ha sokak számára az ünnepek többsége “csak” az evésről, a nevetgélésről, a feloldódásról szól. Ha így gondolják tegyék, vagy inkább egyék, mert mélyen hiszem, hogy minden gyarlóságunk ellenére, mindenkiben ott legbelül, ott van a szeretetre való vágyakozás. Épp úgy adni, mint kapni.
Idegenbe szakadva is elképzelem egyik otthoni ismerősömet, ahogy kockás plédjében bebugyolálva, egy jó minőségű pohár vörösborral a kezében üldögél házának teraszán gyertyafénynél, a szakadó esőben, és a kert közepén álló, a legnagyobb pompájában virágzó cseresznyefát csodálva -talán – épp ilyesmin mélázik…
Oldal ajánlása emailben
X