Elvettem a “Pasiját”!

2016 január 7. | Szerző: Rácz Gabriella

Hát  – tudom ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de én mégis – nem hittem volna, hogy van, bizonyítottan létezik szerelem az állatok között is.

Töpörtő – igen, tudom kicsit hülye név, de ez a kedvenc kajája – 3 évnyi osztrák kintlétem alatt egyetlen lovagjának hódolt be – szó szerint is –  Anton nevű szintén keverék kutyusnak, aki a közelünkben lakott.Hogy a kutyák évente kétszer tüzelnek? Na! Nálunk ez a törvény is bedőlt, mert csakúgy dúlt a szerelem, ha kell – láthatóan nekik kellett – , ha nem.

Annyira ciki volt,- pedig felelős gazdiként beszéltem Anton családjával is, mivel az én Töpim nincs ivatralanítva, és nem szerettem volna  kutyaszaporulatott 30 négyzetméteres garzonombam – szoval Anton gazdája megnyugtatott, az Ő hímjük képtelen a párzásra, vagyis az utódnemzésre, mert már nagyon öreg, és szervileg is alkalmatlan rá.

Megnyugodtam,de csak a következő találkozásig,mert a két kutya  – láthatóan párzani kezdett – zavaromban oda sem mertem nézni – de még mindig azt gondoltam, hogy ezek csak ösztönös mozdulatok, és hadd csinálják, úgysem lesz belőle kiskutya.

Igen ám!, de ezek a kutyusok, -azóta megtudtam, mások is- 2 perc élvezet után 30 percre összeragadtak, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha nem az osztrák kisváros főutcáján teszik mindezt, ahol nekem – hát igen, nem unalmas az élet – sikerült a forgalmat leállítanom. Az egyik kutya délre, a másik északnak fordult, és én hiába húztam-vontam őket, az Istenért nem akartak elszakadni egymástól. A hosszú kocsisor dudált, és mondanom sem kell mindenki az én erőlködésemen nevetett, amikor az első autó vezetője – szerintem megszánt – kiszállt az autóból és megkérdezte:- “Mi történt? Maga nem látott még életében “csuklós buszt”?”

Bevallom őszintén: ilyet, nem!

Még mindig nem gondoltam, hogy Töpi megtermékenyült, de az idő múlásával, bár tápadágját csökkentettem, mégis gömbölyödni kezdett. Á! Gondoltam: álterhesség, és a neten olvasottak alapján szintén megnyugodtam, ilyen bizony létezik. De ez, nem az volt. Pár hét után a teraszon Töpörtő 3 Antonra rendkívül hasonlító kiskutyát szorongatott magához, és mordult rám, amikor közeledni próbáltam….

Jesszusom, most mi a fenét fogok csinálni? – gondoltam magamban, majd a kicsinyeket pár hét után  – mitagadás nagyon szépek voltak,- a szoptatási idő alatt felmerült bonyodalmakat inkább nem sorolnám – nyakukban egy piros masnival, kis kosárkába pakolva őket, becsöngettem Antonék házába.

Nyílt az ajtó – figyelj filmbeli jelenet – és amikor Anton gazdija meglátott bennünket, rögtön, ugyanazzal a lendülettel, ahogy kinyitotta, be is csukta az orrom előtt, majd néhány sóhajtás belülről,- én töretlenül, kissé eltorzult arccal álltam ajtaja elütt – megint kinyílt az ajtó, és már bent voltunk a házban, majd mindketten – szintén nagyot sóhajtva – a nappali ülőgarniturájára roskadtunk.

• Akkor most felsorolnám a tényeket – mondtam, egyébként ehhez majdnem végzett jogászként nagyon értek, és általában be nem áll a szám,- szóval elmondtam: -Mivel Töpi csak és kizárólag Antonnal volt, – mert mellesleg más kutya nem is érdekli, de – próbáltam illedelmesen fogalmazni – kizártuk a megtermékenyítés lehetőségét, engedtem , hogy együtt legyenek, és csináljunk valamit, mert nálam ez a 3 kis dundi-nudli – Töpörtő nagyon jó anyuka, jó kövérre szoptatta őket, (engem meg hőlyére), nem maradhat.
• Továbbá feltételezem , Ő sem vágott át Anton terméketlenségét illetően,de úgy tűnik , a szerelem mindent felülír.

Hála Claudiának a 3 csöppség gazdira találta, de Anton csak jött, és jött, és  – mindig résen lévén – én felkaptam Töpit a karjaimaba, hogy még véletlenül sem történjen meg a “frigy.”

Ez így ment 3 évig, majd hazaköltöztünk Magyarországra. A csomagolás előtti sétánál Töpörtő már szomorú volt, és hiába nem akartam, Anton háza felé vette az irányt. Anton nem volt otthon, így búcsú nélkül jöttünk el.

Megérkezésünk óta – bár rendkívül boldog voltam, hogy végre itthon lehetünk – Töpörtő egyre szomorúbb lett, és amikor Antonról kérdeztem , mélyen a szemembe nézett könnyes – de tényleg – szemeivel, és azt a megvetést???? Negyedik hónapja vagyunk ittthon, a depresszió különböző fokozatait éltük át – igen én is! – ás hiába olvastam szét magam kutyapszichológiából, nem segít. Séta közben , ügyelve arra, hogy mégcsak Anton nevét ki se ejtsem, elmagyarázom Töpinek, hogy itt is vannak szép daliák, mintha a falnak beszélnék. Igen, tudom a könyvek után, tök midegy mit mondok, mert a kutyákkal (is) energiával kommunikálunk, de hátha az én magyarázkodásom – mert ez az – mentegetőzés a javából-, szóval hátha ez is felülírja a világhírű kutyapszichológus állítását.

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, és nemcsak azért, mert én okoztam bánatát, mert elvettem a pasiját, és nem tudom azt gondolni, “ne hülyéskedj, Ő csak egy kutya!”

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, mert tudom, ha elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt, az igazit, az egyetlent, utána egész életünkben sóvárgunk, őt keressük mindenütt…

Hiába. 🙁

Virágzó akác!

2015 május 18. | Szerző: Rácz Gabriella

Egy új, jobb élet reményében hagytam ott mindent.

Már három napja csak csomagoltam, annyira vártam a hazautazást. Az utolsó napokat a munkahelyemen- egy állandóan velem ordítozó főnökasszony kíséretében – csak ezzel a gondolattal tudtam túlélni: hazamegyünk.

Vártam a napsütést, a virágzó gyümólcsfákat, az Ismerősöket, és igen vártam a temetőt is, mert Anyák Napján is szétvetett a düh, hogy nem lehetek ott. Nem gondozhatom a sírt, nem gyújthatok ott  mécsest. Mondják, teljesen mindegy hol vagy, ott is megteheted, nem így érzem. És általában a nagy megmondóemberek, rájóttem, sohasem, vagy talán még a közelében sem voltak azoknak a szituációnak, amelyekben oly okos tanácsokat osztogatnak. Mert a másik élete mindig könnyebb. Sokáig ezt hittem én is.

De sokszor a látszat csal. Mert hiába a vezérigazgatói poszton ülő fiam, akire büszkék is lehetnénk akár, ha minden nap minden estéjén nem együtt innák le magukat az asszonnyal,a  nem is oly rég született csecsemőjüket gondosan lepasszolva a nemkívánatos, vidékől felutazó lelkes nagymamának és nagypapának, akik ebbe lelkileg majd belehalnak. Mert milyen embertelen dolog – kérdezem én – azzal sakk-mattban tartani a “kedvesem” szüleit, hogy akkor láthatják a rég várt unokát, ha a szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka már legalább az “igen! Vihetik!” szintjére leitalozta magát? de van itt más is.

Dr. ide, dr. oda azért most is beigazolódik az a közhely, mely szerint a diplomával nem jár együtt az intelligencia. Az intelligenciának az az alapvető szintje, hogy a szülinapomra küldött üdvözlő sms-t, legalább egy mondattal megköszönjem. A túlélő mondat ilyenkor, hogy biztosan nem hozzá tartozik már ez a szám, sem sokat segít , mert az a személy is bunkó, aki egy ilyet, ismeretlenül megkapva sem reagál le. Hát nevezzük már nevén a dolgokat!  Hogy az árfekvésében igen magas, de a kiszolgálás szintjén igen alacsony vendéglátó egység felszolgálója, kérdésemre, hogy milyen fagyit fogyaszthatok, flegma testartásban csendesen elküld, no nem melegebb éghajlatra, csak a hűtőpultig, ahol megnézhetem, mi is a kínálat, hozzátenném: aranyáron. Relaxálhattam is szabadon a szabadságom alatt, mert van az a csend a megyeszékhely sétálóutcáján, hogy a saját szívdobogásomat is hallom. Elkeseredett emberek. Mit is mondhatnék: Le a kalappal! Hogy ebben a szarban is lehet létezni. Hisz tudom én, amikor nyilvános helyen szükségét érzi az ember, és jön a bűz,de már nagyon kell, a hosszú sorban állás közben az ember megmegszokja a szagot. Annyira,hogy már észre sem veszi. ..

A szőlőfürtökben lógó,szemétdombokat beborító virágzó akác mindent überelt. Gyönyörű volt.

 

 

Kell egy társ (is)!

2013 szeptember 19. | Szerző: Rácz Gabriella

Egy kedves ismerősöm megkért, írjak valamit a depresszióról a blogjára. Köszönöm a megtisztelő felkérést. Az írás kritériumaiban – többek között – az is szerepelt, hogy ne szomorú, lehangoló történetet mondjak el, hanem valami olyat, ami pozitív, ami nekem is segített.

Lássuk csak.

Tudom, hogy a depressziónak számos fajtája létezik, de szerintem az enyém már az anyaméhben elkezdődött, és ezt ősbizalomhiánynak nevezik. Már kiskoromban fájt – és ezt nem tudom másképp megfogalmazni – a tavasz, amikor mindenki boldog, mert csicseregnek a madarak, előbújnak az első hagymás virágok, és ablakot lehet pucolni, ami a közeledő Húsvéthoz dukál, amihez tegyük hozzá, mindig olyan, mint a kocsimosás, vagy a fodrász. Amikor éppen elkészül, tuti, hogy elkezd esni az eső. (tovább…)

Nem lehetek angyalfüggő!

2013 szeptember 12. | Szerző: Rácz Gabriella

Szeptemberi esős délután Ausztriában is. Ma szabadnapos vagyok, és – nyilván a kimerültségtől, mert minden munkát elvállalsz – kora délutánig aludtam. Nem szeretem, amikor átalszom a fél napot, mert a szabadnapot itt „aranyárban” mérik, nagyon meg kell becsülni.

Amikor kijöttem, már tudtam, hogy nem akarok egy 4, vagy 5 csillagos menedzsmentes szálloda
luxusrabszolgája lenni, ezért nem is próbálkoztam, illetve próbálkoztam egy síparadicsomban,de visszajött a tavalyról jól ismert 8 az egyben érzés, és bevallom őszintén , nekem ez csak kávéban jön be reggelente. (tovább…)

Minden szex, +15mp

2013 június 9. | Szerző: Rácz Gabriella

 

“A legtöbben éppen most írjuk életünket, másoké tökéletes, akár egy kör.”

Nem tett jót nekem ez a folyton visszatérő, – úgy gondoltam – soha véget nem érő felhőszakadás, az elmúlt napokban. Amely valóban – soha véget nem érő – migrén formájában öltött testet bennem, és ez nem túl kellemes, már nemcsak nekem, de gondolom (bár udvariasságból, IQ-ból nem mondják ) a körülöttem lévőknek sem. Már én untam magam, hát még ők…Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, vajon közelgő menopauzás időszakom (nem! az még kizárt) tehet erről, vagy mi a fene van velem, hogy állandóan lüktet a fejem: a “kicsike”, mert el is neveztem, hol hátul, hol elöl, hol a fejem mindkét részén uralkodott el egyszerre (tovább…)