A Békéscsaba- Szolnok vonalon zötyögök, és nem írom, hogy hazafelé, mert ez a nap arra is ráébresztett, nekem már nincs olyan, de hogy a fenébe lehet így élni? A fülkében francia nyelvórát veszek, mert egy pasi franciául nyomja a mellette ülő magyar nőnek, ölében egy félvér kislánnyal. Aki gyönyörű, és aki szintén franciául gagyog, és nyújtja kicsiny kezét a cumis üveg felé. (De most komolyan: most kezdjek el félni? Talán a pasi lábai között a földön egy időzített bomba ketyeg, és majd bemondják megfélemlítésképpen a hírekben, hogy ezen a járaton vélhetően egy bevándorló robbantott, és mindannyian odavesztünk?) Annyira röhejes,de ha belegondolok inkább megrémülök, mit is tesz velem a média, amióta hazaugrottam néhány napra. Kezdek meghülyülni,de elhessegetem a gondolatot, és szilárd döntést hozok: többé nem hallgatok híreket. Nem érdekel,hogy meglőtték, kirabolták, belehalt…
A kislány az ölembe kéredzkedik, és a szülők(mindenfajta, ismétlem mindenfajta előítélet nélkül,) teljes bizalommal nyújtják át nekem királykisasszonyukat. meghatódom, és nagyon szégyenlem magam. A hercegnő álomba ringatózik a karjaimban, és beleszuszog a nyakamba. Kisbabaillatával teljesen elvarázsol, és két piciny kezével annyira, de annyira kapaszkodik a nyakamba, érzem én vagyok neki pillanatnyilag az egyetlen biztonság ezen a vonalon. Hm.
Közben az ismerőseimről hallott híreket próbálom feldolgozni, de nem nagyon megy, és a fránya szívritmusszabályzóm természetesen a táskám alján. megpróbálok lélegezni. Együtt a kislánnyal. A légzés mindig segít.
N. – nagyon jó barátnők voltunk – orvosit végzett, (természetesen szülői elvárásnak tett eleget, igen például így vágod tünkre a poronytyod életét), de önbizalomhiány, és anyai zsarnokság miatt az alkohol lett a legjobb barátja. A lánya talált rá lakásában teljes delíriumban, – csoda, hogy túlélté – leszázalékolták, nem praktizálhat, a pénzük elfogyott, és fogalmam sincs Ágival mi lesz? ( Ezek a történetek szoktak tragédiával végződni emlékeimben, és a legszörnyűbb mindenben, hogy nem segíthetek) Sz. M. , a város egyik menő vállalkozója közli velem az utcán, épp ezen a héten fog bedőlni az élete, pénzügyi dolgok miatt. Annyira belemászott, belesodródott a sűrűjébe, hogy innen már csak a menekülés, a külföld segíthet…(Most döbbenek rá, mennyire jól döntöttem akkor, amikor pár évvel ezelőtt én már így döntöttem) H.G-nek meghalt tavaly az Édesapja, és hát persze, hogy az rohadt rák, nem kell ecsetelnie barátnőmnek , hogy az maga a pokol,miközben a hír hallatán visszaköpöm a tányérra a számban gombócként forgolódó süteményt. F. J. is meghalt ,ő is rákban….utolsó emlékem róla, amikor nem is olyan régen a Ligeti temetőbe sietve virágot vittem a szüleim sírjára, és a sárguló falevelek között láttam őt, aranyló napsütésben Morzsi kutyusával sétálni. Elválaszthatatlanok voltak. Épp bíztatott, hogy,bár képtelenség elhinni, mi történt velünk,de legyek erős, és ezek nem azok az “engedd el”, “az élet megy tovább” üres frázisai voltak.
A kislány olyan mélyen alszik, hogy észre sem veszi (és még szerencse), hogy gondolataim lassan az őrületbe kergetnek…
Bámulok ki a vonat ablakán és szomoróan konstatálom, itt, 20 év alatt semmi nem változott, vagy mégis.
Volt régen egy szer, amit mindannyian ( a mi generációnk szerintem megtapasztalt).
Drogként fogyasztottuk a nap minden percében úgy, hogy észre sem vettük: függők lettünk.
Amikor kislányként beteg voltam, a szüleim szemében a bizonytalanságnak mégcsak a szikráját sem láttam, annyira biztosak voltak benne, hogy meggyógyulok. és én mindig elhittem. Tudtam,hogy sohasem érhet baj. Ő volt a SZER-ETET.
Szolnok főterén a csobogó kutakat bámulva elkapom egy idős hölgy szavait, amelyek arról szólnak, mennyire felháborítják a pápa szavai a menekültekkel kapcsolatban, és szilárdan az a véleménye, hogy akkor vegye Ő magához az összes menekültet. Elszakad a cérna, és kor ide, vagy oda, leordítom a fejét, hogy nincs igaza, hogy tájékozógjon, és ne birka módjára alkosson véleményt, hogy nézzen értelmes hírműsorokat, hogy ők is EMBEREK, hogy fogalma sincs, mi zajlik Szíriában, hogy azt sem tudja, hol van Szíria,de véleménye az kurvára van, és én ilyen emberek miatt dolgozom három diplomával külföldön, örök -idegenben. nemcsak én, hanem magyarok százezrei, megkockáztatom milliói.
Valahogy a könyvtárban találom magam, ahol a sorok között még mindig levegő után kapkodva elkapva egy mondat közepét,mégiscsak úgy érzem: univerzális magányommal nem vagyok egyedül. ” – Tudod Pityukám, őszintén mondom, ha választanom lehetne – és nem a pénz számít – a biztonságot választanám.”
És akkor hozok még egy döntést: dehogy megyek én “elvonóra.” 🙁 Kell nekem az a SZER-ETET!
Volt egy szer
2016 szeptember 27. | Szerző: Rácz Gabriella
A Békéscsaba- Szolnok vonalon zötyögök, és nem írom, hogy hazafelé, mert ez a nap arra is ráébresztett, nekem már nincs olyan, de hogy a fenébe lehet így élni? A fülkében francia nyelvórát veszek, mert egy pasi franciául nyomja a mellette ülő magyar nőnek, ölében egy félvér kislánnyal. Aki gyönyörű, és aki szintén franciául gagyog, és nyújtja kicsiny kezét a cumis üveg felé. (De most komolyan: most kezdjek el félni? Talán a pasi lábai között a földön egy időzített bomba ketyeg, és majd bemondják megfélemlítésképpen a hírekben, hogy ezen a járaton vélhetően egy bevándorló robbantott, és mindannyian odavesztünk?) Annyira röhejes,de ha belegondolok inkább megrémülök, mit is tesz velem a média, amióta hazaugrottam néhány napra. Kezdek meghülyülni,de elhessegetem a gondolatot, és szilárd döntést hozok: többé nem hallgatok híreket. Nem érdekel,hogy meglőtték, kirabolták, belehalt…
A kislány az ölembe kéredzkedik, és a szülők(mindenfajta, ismétlem mindenfajta előítélet nélkül,) teljes bizalommal nyújtják át nekem királykisasszonyukat. meghatódom, és nagyon szégyenlem magam. A hercegnő álomba ringatózik a karjaimban, és beleszuszog a nyakamba. Kisbabaillatával teljesen elvarázsol, és két piciny kezével annyira, de annyira kapaszkodik a nyakamba, érzem én vagyok neki pillanatnyilag az egyetlen biztonság ezen a vonalon. Hm.
Közben az ismerőseimről hallott híreket próbálom feldolgozni, de nem nagyon megy, és a fránya szívritmusszabályzóm természetesen a táskám alján. megpróbálok lélegezni. Együtt a kislánnyal. A légzés mindig segít.
N. – nagyon jó barátnők voltunk – orvosit végzett, (természetesen szülői elvárásnak tett eleget, igen például így vágod tünkre a poronytyod életét), de önbizalomhiány, és anyai zsarnokság miatt az alkohol lett a legjobb barátja. A lánya talált rá lakásában teljes delíriumban, – csoda, hogy túlélté – leszázalékolták, nem praktizálhat, a pénzük elfogyott, és fogalmam sincs Ágival mi lesz? ( Ezek a történetek szoktak tragédiával végződni emlékeimben, és a legszörnyűbb mindenben, hogy nem segíthetek) Sz. M. , a város egyik menő vállalkozója közli velem az utcán, épp ezen a héten fog bedőlni az élete, pénzügyi dolgok miatt. Annyira belemászott, belesodródott a sűrűjébe, hogy innen már csak a menekülés, a külföld segíthet…(Most döbbenek rá, mennyire jól döntöttem akkor, amikor pár évvel ezelőtt én már így döntöttem) H.G-nek meghalt tavaly az Édesapja, és hát persze, hogy az rohadt rák, nem kell ecsetelnie barátnőmnek , hogy az maga a pokol,miközben a hír hallatán visszaköpöm a tányérra a számban gombócként forgolódó süteményt. F. J. is meghalt ,ő is rákban….utolsó emlékem róla, amikor nem is olyan régen a Ligeti temetőbe sietve virágot vittem a szüleim sírjára, és a sárguló falevelek között láttam őt, aranyló napsütésben Morzsi kutyusával sétálni. Elválaszthatatlanok voltak. Épp bíztatott, hogy,bár képtelenség elhinni, mi történt velünk,de legyek erős, és ezek nem azok az “engedd el”, “az élet megy tovább” üres frázisai voltak.
A kislány olyan mélyen alszik, hogy észre sem veszi (és még szerencse), hogy gondolataim lassan az őrületbe kergetnek…
Bámulok ki a vonat ablakán és szomoróan konstatálom, itt, 20 év alatt semmi nem változott, vagy mégis.
Volt régen egy szer, amit mindannyian ( a mi generációnk szerintem megtapasztalt).
Drogként fogyasztottuk a nap minden percében úgy, hogy észre sem vettük: függők lettünk.
Amikor kislányként beteg voltam, a szüleim szemében a bizonytalanságnak mégcsak a szikráját sem láttam, annyira biztosak voltak benne, hogy meggyógyulok. és én mindig elhittem. Tudtam,hogy sohasem érhet baj. Ő volt a SZER-ETET.
Szolnok főterén a csobogó kutakat bámulva elkapom egy idős hölgy szavait, amelyek arról szólnak, mennyire felháborítják a pápa szavai a menekültekkel kapcsolatban, és szilárdan az a véleménye, hogy akkor vegye Ő magához az összes menekültet. Elszakad a cérna, és kor ide, vagy oda, leordítom a fejét, hogy nincs igaza, hogy tájékozógjon, és ne birka módjára alkosson véleményt, hogy nézzen értelmes hírműsorokat, hogy ők is EMBEREK, hogy fogalma sincs, mi zajlik Szíriában, hogy azt sem tudja, hol van Szíria,de véleménye az kurvára van, és én ilyen emberek miatt dolgozom három diplomával külföldön, örök -idegenben. nemcsak én, hanem magyarok százezrei, megkockáztatom milliói.
Valahogy a könyvtárban találom magam, ahol a sorok között még mindig levegő után kapkodva elkapva egy mondat közepét,mégiscsak úgy érzem: univerzális magányommal nem vagyok egyedül. ” – Tudod Pityukám, őszintén mondom, ha választanom lehetne – és nem a pénz számít – a biztonságot választanám.”
És akkor hozok még egy döntést: dehogy megyek én “elvonóra.” 🙁 Kell nekem az a SZER-ETET!
Oldal ajánlása emailben
X