Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.
Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!
Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?
Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.
Nélkülük, Vele!
2013 március 19. | Szerző: Rácz Gabriella
Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.
Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!
Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?
Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.
(tovább…)
Oldal ajánlása emailben
X