Már most tudom, nem leszek túl népszerű (vagy mégis?) mai bejegyzésemmel.
Nem tudom, hol ülsz Kedves Olvasó(m) – nem, nem akarok birtokolni, félre ne értsd – de nálam odakint szakad az eső, és süvít a szél. Olyan erővel söpör végig a városon, hogy időnként a kísérteties hangok mellett, a redőnyt is megrezegteti, és a fuvallat a függönyt is megmozgatja. ( szar a szigetelés, tudom, de nincs pénzem, most megjavíttatni.) (vajon hányan lehetünk még így ezen az estén?)
Egy szó, mint száz, mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. (talán nem vagyok egyedül), mert ma – padig no híradó, pusztán emberi beszélgetések – nagyon mélyen elgondolkoztattak azon, vajon van-e értelme, ebben az országban tovább küzdeni…
– Nekem még o.k. – szólít meg a könyvtári bejáratnál egy hetven év körüli ember – de mi lesz magukkal? Meg az unokámmal? És jönnek a vagyonos és nem vagyonos emberek helyzetének összehasonlításai, a belátása szerinti még 50 évig tartó kegyetlenül nehéz időszak(még ennél is nehezebb?) (basszus, lehet, hogy meg sem élem!) – majd felkarikázik biciklijére és otthagy.
Tepertőt (kiskutyánk) sétáltatom, (bár itt már felmerül a kérdés, ki is viszi a másikat), és betérünk a sarki antikváriumba, ahol kincsekre akadok ( a nap egyik fénypontja, az ott keresgélő emberek értelmes mondataival megspékelve), majd megint egy párbeszéd tanúja leszek (akaratomon kívül).
– Tegnap vitte el a mentő, 49 éves, és szívrohamot kapott, mert ott a két gyerek, a hitel, és kidobták a munkahelyéről. – kapom el a mondatot.
Az antikvárium pozitív energiái és a sarokban meghúzódó kisszék megment abban a pillanatban. Két talált “kincs” (húgyért-szarért kifizetve, bár lelkem másik fele szerint eléggé befordítós, de mit tegyek “ezeket szeretem a “take it easy” helyett – sohasem volt elég) táskába be, és nagyot sóhajtva levegőért lépek ki az ajtón. (tovább…)
Menni, vagy maradni?
2013 március 25. | Szerző: Rácz Gabriella
Már most tudom, nem leszek túl népszerű (vagy mégis?) mai bejegyzésemmel.
Nem tudom, hol ülsz Kedves Olvasó(m) – nem, nem akarok birtokolni, félre ne értsd – de nálam odakint szakad az eső, és süvít a szél. Olyan erővel söpör végig a városon, hogy időnként a kísérteties hangok mellett, a redőnyt is megrezegteti, és a fuvallat a függönyt is megmozgatja. ( szar a szigetelés, tudom, de nincs pénzem, most megjavíttatni.) (vajon hányan lehetünk még így ezen az estén?)
Egy szó, mint száz, mélységes szomorúság lett úrrá rajtam. (talán nem vagyok egyedül), mert ma – padig no híradó, pusztán emberi beszélgetések – nagyon mélyen elgondolkoztattak azon, vajon van-e értelme, ebben az országban tovább küzdeni…
– Nekem még o.k. – szólít meg a könyvtári bejáratnál egy hetven év körüli ember – de mi lesz magukkal? Meg az unokámmal? És jönnek a vagyonos és nem vagyonos emberek helyzetének összehasonlításai, a belátása szerinti még 50 évig tartó kegyetlenül nehéz időszak(még ennél is nehezebb?) (basszus, lehet, hogy meg sem élem!) – majd felkarikázik biciklijére és otthagy.
Tepertőt (kiskutyánk) sétáltatom, (bár itt már felmerül a kérdés, ki is viszi a másikat), és betérünk a sarki antikváriumba, ahol kincsekre akadok ( a nap egyik fénypontja, az ott keresgélő emberek értelmes mondataival megspékelve), majd megint egy párbeszéd tanúja leszek (akaratomon kívül).
– Tegnap vitte el a mentő, 49 éves, és szívrohamot kapott, mert ott a két gyerek, a hitel, és kidobták a munkahelyéről. – kapom el a mondatot.
Az antikvárium pozitív energiái és a sarokban meghúzódó kisszék megment abban a pillanatban. Két talált “kincs” (húgyért-szarért kifizetve, bár lelkem másik fele szerint eléggé befordítós, de mit tegyek “ezeket szeretem a “take it easy” helyett – sohasem volt elég) táskába be, és nagyot sóhajtva levegőért lépek ki az ajtón. (tovább…)
Oldal ajánlása emailben
X