A “szerelem”, nem spermafüggő!

2013 október 25. | Szerző: Rácz Gabriella

Kényes téma, még annál is több. Nem igazán találom rá a szavakat, de ilyesmik jutnak eszembe: bűn, megbocsáthatatlan – legalábbis számomra -, érthetetlen, ….képtelenség, de mégis létezik.

Sok olyan ismerősöm van, és az ismerőseim ismerősei között is “akad” olyan, aki nem a párjától (tovább…)

Kérdőjelek nélkül

2013 március 4. | Szerző: Rácz Gabriella

 

Már baromira unom, hogy minden nap, egyre sűrűbben teszik fel nekem a kérdést: ” És baba? Az mikor lesz?”

Mintha ez lenne egy nő társadalmi fokmérője. Vannak emberek, akik annyira pofátlanok.   Nem akarok szembesülni többet ezzel a kérdéssel. (Ez egy dolog, tudom, hogy még fogok, és nem is egyszer)

Bunkóságnak is tartom a kérdés állandó felvetését, mert egy bizonyos idő után feltűnhetne az illetőnek, vagy illetőknek, hogy nem azért nincs gyereked, mert nem vágysz rá évek óta, a nap minden egyes órájában.

Sokszor csak nézem, hogy van ez az élet összetéve. És nem értem, csak azt érzem, elég szarul.

Ha mások elhibázott, de gyerek szempontjából kipipált életüket, csak azért érzik kevésbé elcseszettnek mert másé – látszólag – nehezebb, vagy több tragédiát kellett átélnie. Sohasem vigasztalt, hogy ekkor meg akkor sokkal nehezebb volt az embereknek, mert például éheztek. Vagy sohasem vigasztal, ha másnak szarabb, mert az érdekel, hogy én hol tartok. (persze sokszor úgy érzem, sehol,de gondolom, vannak rajtam kívül mások is így….)

 

Nincs kedvem elmagyarázni, elmesélni. Nem akarom hogy sajnálatot, vagy szánalmat váltsak ki azokból, akik azon kívül hogy “teljesítették” a társadalmi elvárásokat ugyan, mert szültek két-három gyereket,de nyugodtan bevallhatjuk sok közöttük  a szar anya, semmi mást nem tudnak felmutatni. Nem beszélnek  nyelveket. Nem vezetnek autót! (Minek az?) Megjegyzem ezzel a gondolkodásmóddal sohasem lesz, és mindig lesz hely a női táskában annak a kis buszmenetrendnek, amitől folyamatosan írtózom. (tovább…)

Imprinting

2013 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella

Bokaficam, lábtörés, és gázolás nélkül próbálok átkelni a feltúrt belvárosi úttest egyik oldaláról a másikra, amikor mobilomon Z. , legjobb barátom hív: hazaérkezett Pestről, a “pihenő övezetbe”. Néhány napig “töltődik” a büdös, szmogos, fővárosi hajtásból, majd hamarosan visszatér.

Találkát beszélünk meg késő délutánra, a nem rég nyílt (egyenlőre még működő) belvárosi kv-zóba. Z. is, és MI is pontosan érkezünk. Zöld tea lerendel, fontos (lenne) az egészséges életmód, és belevágunk. Ki-ki a maga “életébe”. P., nemrég tért haza Külföldről, ahol Z. is dolgozott. Beszámolóikból kiderül, ott sincs kolbászból a kerítés, de a rabszolgaságot, legalább (az ittenihez képest) megfizetik! (a rabszolgaságot megfizetni?) (mennyit ér egy emberi élet?)

Z., a fővárosban rendezőasszisztensként dolgozik. A rendkívül helyes srác szemei karikásak, kialvatlanok, az ottani nehézségekről beszél, mert hol van munka, hol nincs, és ha van is persze, hogy nyolc bőrt húznak le az emberről, de az ott megkeresett  lóvét – számítva az ínségesebb időszakokra – be kell osztani. Ott ülünk a kanapén, és arról tanakodunk, vajon mi lesz velünk! Valljuk be túlélő üzemmódban élni a hétköznapokat, minden egyes nap, minden egyes óráját, k…va kimerítő! (Csodálkozom, hogy bírjuk. Vagy mégsem?) Külföld, vagy itthon? Rabszolgaság – nuku lóvé, vagy rabszolgaság (just do it), de itthoni mércével, megélhetés? Mondhatnám, három generáció (életéveinket számítva) problémája ez most a kanapén, és engem ez, elborzaszt.

(tovább…)