Hosszasan nézegetem egy mára már darabokra hullott család fényképeit.
Királynői menyasszonyi ruha, a hozzáillő virágzuhataggal csokor gyanánt. Tökéletes képek, egy akkor még boldognak induló házasság pillanatai. Hozzáteszem, ez az esküvő akkoriban – hacsak a ruhákat, a “kellékeket”, a műtermi fotókat nézegetem még mai szemmel is egy vagyon lehetett, és akkor eszembe jut a szüleim házassága, ahol nem volt fidri-fodri ruha, csak anyakönyvezető, két jegygyűrű, két tanúval, aztán uccu neki, bele az életbe, szeretettel, odafigyeléssel, boldog gyerekkorral, és hiszem, ha élnének, ma sem telne úgy el nap, hogy ne beszélnénk, vagy találkoznánk egymással, teljesen mindegy, ki hány éves, a szülő, az SZÜLŐ, a gyerek, az GYEREK marad, amíg a anya és apa még élnek, és jó esetben tiszta szívvel kívánom, tartson ez a lehető leghosszabb ideig.
Azt gondolom, “normáliséknál” ez így megy, de vannak – saját tapasztalatból beszélek – sajnos olyan ,- és most vegyük csak az egyik felet-, Anyák, aki egyszercsak megfeledkezek gyermekeiről, mert mondjuk szétesett a házasság,és önző módon csak és kizárólag a saját életével van elfoglalva. Azt hiszi,miközben imádott jelenlegi párjával turbékol, hogy nem halnak bele gyermekei a nemtörődömségbe? Ha ANYA lennék, egyetlen falat sem csúszna le a torkomon, ha tudnám, hogy a fiam egy fűtetlen lakásban, napi szintű megélhetési gondokkal küzd,mondjuk tegyük fel – most épp aktuális, hiszen Karácsony nem volt olyan rég – az ünnepeket száraz májas kenyér társaságában tölti. Nincs feldíszített fenyő, beilgli, töltött káposzta, hal, és egytlen jó szó sem. Ajándék sincs.
Csak felszólítások vannak: “Fiam! A gázszámlát, és a közös költséget ne felejtsd el befizetni!” kérdezem én: ez szeretet? Ez anyai szeretet?
Ja!-hogy őt sem szerették a szülei! Ez kérem jelentős ok arra,hogy a fiam, vagy a lányom huszonévesen beleőszüljön a zuhanásba. A talajvesztettségbe. Nem én, hanem szakemberek mondják, az nem legitimizálja szülői ganéságaidat, mert Téged a szüleid nem szerettek. Nem veszed észre? Ugyanazt adod tovább! Amibe Te i smajdnem belehaltál, amitől a mai napig krónikus módon szorongsz, amitől a mai napig – azt hiszed – Fatime keze, vagy a rosseb tudja miféle spirituális jelkép ad vélt, vagy valós védelmet!
Rendben van, ha gyerekként -állításod szerint- MINDENT megtettél, vagy megadtál nekik, de ne feledd, még mindig a gyermekeid, és ha gyermekkorukban agyonra símogattad őket – ami olyan, mint a drog, hozzászokik az ember, és törődésnek érzi – akkor most miért engeded el a kezüket? Hadd zuhanjanak! Nekem sem volt könnyebb? Vagy esetleg úgy gondolod: már felnőttek! Mihez? – kérdezem én. Ehhez a kegyetlen, kőkemény kapitalista világhoz, ahol mindennél nagyobb szüksége van egy gyermeknek arra a tudatra, hogy egy valakire mindig számíthat: a CSALÁDJÁRA!
Megyőződésem – ha lehullna szemeid elöl a lila köd – Te sem ismernél arra az emberre, akivé az utóbbi időben váltál.
És meggyőződésem,hogy bánni fogod, mert meggyőződésem, hogy már késő lesz… Túl Késő.
Nem nekik, hanem a SZÜLŐNEK kell felmelni azt a rohadt telefont, és különösen, ha megteheti, tenni fel a kérdést: “Kisfiam! Miben segíthetek? Minden rendben van?” Nálunk ez természetes volt. Mentálisan mindig számíthattam a szüleimre, és ez kérem szépen nem a pénzről szól.
Néha azt gondolom könnyebb a gyerkek párjára ráterhelni a felelősséget:” Majd ő megoldja!”
Csak szeretném közölni: nem tudja megoldani. Nem tudja cipelni a családi szarságokat, nem az ő dolga, és főként nem az anyja a Te fiadnak, vagy lányodnak. Az Te vagy.
“Gyilkos” szülő, avagy az a bizonyos anya-fia szerelem
2016 január 26. | Szerző: Rácz Gabriella
Hosszasan nézegetem egy mára már darabokra hullott család fényképeit.
Királynői menyasszonyi ruha, a hozzáillő virágzuhataggal csokor gyanánt. Tökéletes képek, egy akkor még boldognak induló házasság pillanatai. Hozzáteszem, ez az esküvő akkoriban – hacsak a ruhákat, a “kellékeket”, a műtermi fotókat nézegetem még mai szemmel is egy vagyon lehetett, és akkor eszembe jut a szüleim házassága, ahol nem volt fidri-fodri ruha, csak anyakönyvezető, két jegygyűrű, két tanúval, aztán uccu neki, bele az életbe, szeretettel, odafigyeléssel, boldog gyerekkorral, és hiszem, ha élnének, ma sem telne úgy el nap, hogy ne beszélnénk, vagy találkoznánk egymással, teljesen mindegy, ki hány éves, a szülő, az SZÜLŐ, a gyerek, az GYEREK marad, amíg a anya és apa még élnek, és jó esetben tiszta szívvel kívánom, tartson ez a lehető leghosszabb ideig.
Azt gondolom, “normáliséknál” ez így megy, de vannak – saját tapasztalatból beszélek – sajnos olyan ,- és most vegyük csak az egyik felet-, Anyák, aki egyszercsak megfeledkezek gyermekeiről, mert mondjuk szétesett a házasság,és önző módon csak és kizárólag a saját életével van elfoglalva. Azt hiszi,miközben imádott jelenlegi párjával turbékol, hogy nem halnak bele gyermekei a nemtörődömségbe? Ha ANYA lennék, egyetlen falat sem csúszna le a torkomon, ha tudnám, hogy a fiam egy fűtetlen lakásban, napi szintű megélhetési gondokkal küzd,mondjuk tegyük fel – most épp aktuális, hiszen Karácsony nem volt olyan rég – az ünnepeket száraz májas kenyér társaságában tölti. Nincs feldíszített fenyő, beilgli, töltött káposzta, hal, és egytlen jó szó sem. Ajándék sincs.
Csak felszólítások vannak: “Fiam! A gázszámlát, és a közös költséget ne felejtsd el befizetni!” kérdezem én: ez szeretet? Ez anyai szeretet?
Ja!-hogy őt sem szerették a szülei! Ez kérem jelentős ok arra,hogy a fiam, vagy a lányom huszonévesen beleőszüljön a zuhanásba. A talajvesztettségbe. Nem én, hanem szakemberek mondják, az nem legitimizálja szülői ganéságaidat, mert Téged a szüleid nem szerettek. Nem veszed észre? Ugyanazt adod tovább! Amibe Te i smajdnem belehaltál, amitől a mai napig krónikus módon szorongsz, amitől a mai napig – azt hiszed – Fatime keze, vagy a rosseb tudja miféle spirituális jelkép ad vélt, vagy valós védelmet!
Rendben van, ha gyerekként -állításod szerint- MINDENT megtettél, vagy megadtál nekik, de ne feledd, még mindig a gyermekeid, és ha gyermekkorukban agyonra símogattad őket – ami olyan, mint a drog, hozzászokik az ember, és törődésnek érzi – akkor most miért engeded el a kezüket? Hadd zuhanjanak! Nekem sem volt könnyebb? Vagy esetleg úgy gondolod: már felnőttek! Mihez? – kérdezem én. Ehhez a kegyetlen, kőkemény kapitalista világhoz, ahol mindennél nagyobb szüksége van egy gyermeknek arra a tudatra, hogy egy valakire mindig számíthat: a CSALÁDJÁRA!
Megyőződésem – ha lehullna szemeid elöl a lila köd – Te sem ismernél arra az emberre, akivé az utóbbi időben váltál.
És meggyőződésem,hogy bánni fogod, mert meggyőződésem, hogy már késő lesz… Túl Késő.
Nem nekik, hanem a SZÜLŐNEK kell felmelni azt a rohadt telefont, és különösen, ha megteheti, tenni fel a kérdést: “Kisfiam! Miben segíthetek? Minden rendben van?” Nálunk ez természetes volt. Mentálisan mindig számíthattam a szüleimre, és ez kérem szépen nem a pénzről szól.
Néha azt gondolom könnyebb a gyerkek párjára ráterhelni a felelősséget:” Majd ő megoldja!”
Csak szeretném közölni: nem tudja megoldani. Nem tudja cipelni a családi szarságokat, nem az ő dolga, és főként nem az anyja a Te fiadnak, vagy lányodnak. Az Te vagy.
Oldal ajánlása emailben
X