Szorongok, tehát vagyok!

2020 június 5. | Szerző: Rácz Gabriella

Igen! Heuréka(megtaláltam, persze nem, mint Árkhimédesz az ókor egyik legnagyobb matekosa), de mégiscsak megtaláltam életem legnagyobb”szerelmét”, mely szerint a szorongással már több, mint 40 éve élek színbiózisban. No persze ez az együttélés számomra, mintha kimerítőbb lenne, mint számára, szóval együttélésünk batyujában az arány nem éppen 50-50 százalék. Nézzük csak! Mikor is voltam boldog? Hááát…mondjuk ,X-generációsként, amikor offlin-ban éltem.

Minden olyan egyszerű volt. Lógtunk a szomszéd gyümölcsfáján, nyakunkba a lakáskulccsal, és nem szorongtam hogy tudok-e hashtagelni, egyszerűen megbeszéltük kinek mi az érdeklődési köre, nem féltem a feedbacktől sem, mert offline-on kaptam én elég visszajelzését. Jót is még rosszat is különösebb csücsörítés nélkül.

Tudod mi jelentette számomra a legtöbb like-ot? Amikor a megyei hírlap első oldalán szerepeltem szépségkirálynőként. Imádok egyedül lenni, magamban. Nem félek a magánytól, mert szükségem van a nevetésre, vagy a bőgésre, hogy hol, mikor mennyire csesztem el az életem. Szóval a nagy ,,Ő“ itt van velem több, mint 40 éve, de az online rohamos (6másodpercen belüli) fejlődésével, a Mami-motelek létezésével az a bizonyos nagy ,,Ő” meg nem jön. Y-Z és alfagenerációs pasik ülnek otthon a maminál felnőttként még mindig gyerekszerepben. Szorongva az egyedülléttől, sőt félve attól, mert el kellene számolni olyan offline kifejezések nemlétezésével, mint az érzékenység, az empátia, a felelősségvállalás, a bátorság és a végtelenségig sorolhatnám… Minek bármire is gyűjteni? Tőkét felhalmozni? Takarékoskodni? Carpe di em! Élj a mának! A többit megoldod cheten, pornóoldallal, és a pókerarcoddal, amit még a tükör előtt sem kellett gyakorolnod, mert egyszerűen egy betűvel hátrébb születtél, mint nekem a csókolózást a bizonyos nagy randi előtt, mert a gyakorlást a tükörrel kissé túlzásba véve a 10 dioptriás szemüvegem bepárásodott, így gyakorlatilag mission impossiblenek számított annak a csóknak az elcsattanása, és az is maradt, mert szemüveget eldobva, úgyis jó csaj voltam, még ha vak is,ezért sikerült első pasim szája helyett az orrát beszippantanom, aki ezt a szokatlan csókolózási módot nem ismerve, 120 km/h-ás sebességre kapcsolt a saját házuk felé, és fogalmam sincs vaksiként hogyan találtam haza, szerencsémre teljesen sértetlenül.

Tudtad,hogy a mai alfák, na nem hím – kén, hanem óvodásként! 29 százaléka használja az okostelefont? Persze a szülőket megkérdezve, hogy Önök adták oda, vagy egyszerűen csak a gyerek mászott rá a szíriusuról, hát persze, hogy a második variációt választják, mert elég ciki bevallási, nincs se kedvem, se időm a gyerekkel foglalkozni, mert két diplomával lemaradok a “barátok köztről”! Hogy az a fránya Kinder tojás!

Mert nagyanyámék még igazit festettek és pirosat Húsvétra jelezvén a legénynek kölcsönös szimpátiájukat, de ezek a kasztráltak már locsolkodni sem járnak.

Az 50 éves attól szorong, hogy nem tud miről beszélgetni tokáig érő zsabós blúzban 30 éves felettesével. És persze, hogy nem tud, mert miről is? Meg még meg sem próbálja. A 30 éves a 20 évestől szorong, mert sohasem tudhatja, hogy az az alfás néz-e vele farkasszemet, aki épp feltalálja a Google 2 másodperces keresőprogramjának algoritmusát, mert a 3 már sok.Vagy éppen megelőzi azt a menő YouTube-os oldalt, ahol csak a 6 másodperces filmek feltöltése a menő. Igen! Kimondani is hosszabb. Hat másodperc! Itt tartunk.

Tehát szorongunk. Valakinek süti jut, valakinek habos tortaszelet jár már, és valakinek cukrászdája is van. Szorongásból!

“Leszarom Jézust!”

2014 április 20. | Szerző: Rácz Gabriella

Húsvét. Valami megmagyarázhatatlan, egyetemes szeretet lett úrrá rajtam a napokban.
Pont azt kérdeztem egyik maga elé bambuló, mélabús ismerősömtől:”-Te is átéled éppen Jézus szenvedéseit a kereszten?”
Meglehetősen furcsán nézett rám e kérdés feltétele után, mert nem vettem észre, hogy fülhallgatóval elszigetelődve a világtól egy “ki öl többet” típusú akciófilm kockái peregtek előtte a laptopján.
-Haggyá máá! – hangzott a válasz. – Leszarom Jézust!!

Abban a pillanatban mindez már láthatóvá vált számomra – de olyan hülye az ember nem? mindig magából indul ki -, de a közelgő szél-, majd esővihart megelőző nyomasztó csendben engem mégis átjárt valami különös érzés…valami megmagyarázhatatlan.

Talán a napok óta elhúzódó influenzám, a templomok közelsége, ahol, néhány napra megszűntek a harangok létezni, jobban utána is néztem a Húsvét jelentésének – persze ettől még nem lettem vallásos -, de évtizedek óta kételkedem abban, hogy valaki elküldi a Fiát, hogy a világ összes bűnét magára véve elvérezzen a Kereszten. Ma meg valahogy úgy érzetem,hogy igenis megtörtént. Hogy része vagyok az egész emberiségnek, ugyanúgy annak a Józsi Bácsinak is, vagy Csubesznek, akik tudom, épp bánatukban, vagy leszaromságukban gördítik le otthoni városom egyik kis kocsmájában az x-edik felest. Talán nem tudják mi az, hogy virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, az ilyenkor lezajló vallási liturgiák jelentését, de ha ez az ünnep, “csak” abban tud -érthetően – sokaknál megtestesülni, hogy emberek, családok összejönnek, beszélgetnek, régi fotókat nézegetve nevetgélnek, vagy éppen sírnak, törődnek egymással, csak egyszerűen rányitják a másikra az ajtót, akkor azt mondom megéri. Ha csak néhány órára is,de észreveszik a virágba borult természetet, élvezni tudják a sonka-tojás-torma fonott kalács kombináció ízét, nem gondolva a mindennapok gyötrelmeire, a pénztelenségre, arra, hogy be kell, vagy valakinek épp nincs hova mennie keddtől dolgozni, akkor azt mondom: érdemes! És azt is gondolom, ha már meghalt az az ember miattunk a kereszten, akkor minden napunknak ilyen önfeledt életörömben kellene telnie. Nem baj, ha sokak számára az ünnepek többsége “csak” az evésről, a nevetgélésről, a feloldódásról szól. Ha így gondolják tegyék, vagy inkább egyék, mert mélyen hiszem, hogy minden gyarlóságunk ellenére, mindenkiben ott  legbelül, ott van a szeretetre való vágyakozás. Épp úgy adni, mint kapni.
Idegenbe szakadva is elképzelem egyik otthoni ismerősömet, ahogy kockás plédjében bebugyolálva, egy jó minőségű pohár vörösborral a kezében üldögél házának teraszán gyertyafénynél, a szakadó esőben, és a kert közepén álló, a legnagyobb pompájában virágzó cseresznyefát csodálva -talán – épp ilyesmin mélázik…

Kell egy társ (is)!

2013 szeptember 19. | Szerző: Rácz Gabriella

Egy kedves ismerősöm megkért, írjak valamit a depresszióról a blogjára. Köszönöm a megtisztelő felkérést. Az írás kritériumaiban – többek között – az is szerepelt, hogy ne szomorú, lehangoló történetet mondjak el, hanem valami olyat, ami pozitív, ami nekem is segített.

Lássuk csak.

Tudom, hogy a depressziónak számos fajtája létezik, de szerintem az enyém már az anyaméhben elkezdődött, és ezt ősbizalomhiánynak nevezik. Már kiskoromban fájt – és ezt nem tudom másképp megfogalmazni – a tavasz, amikor mindenki boldog, mert csicseregnek a madarak, előbújnak az első hagymás virágok, és ablakot lehet pucolni, ami a közeledő Húsvéthoz dukál, amihez tegyük hozzá, mindig olyan, mint a kocsimosás, vagy a fodrász. Amikor éppen elkészül, tuti, hogy elkezd esni az eső. (tovább…)

Pánikban

2013 április 2. | Szerző: Rácz Gabriella

 Tudom, ma Húsvét van, (vettem észre ezt többek között abból is, milyen sokan lettek olyan nagyon vallásosak az utóbbi időben) – igen, döbbenet számomra, mer a „múlt rendszerben” még mást „vallottak”, szóval ma Húsvét van, és nem a feltámadásról, vagy Isten szeretetéről szeretnék álszent szöveget pötyögtetni.

A mai nap több szempontból is tanulságos volt.

Mondják, fejlődés abban (tovább…)