Géza

2015 május 21. | Szerző: Rácz Gabriella

Na nem a Mézga, de alapjaiban gézásithatom – talán egy picit mézgásíthatom is – azokat a pasikat, akik tipikus egyedei a hímnemű populációnak.
Több Gézám is volt nekem: mind-mind plátói szerelmek, amikor még tojáshéjas kisiskolásként az volt a menő, ha meghúzták szünetben a copfomat, vagy hógolyóval dobáltak meg , ami éppen nem az arcomat – hanem, mint védőfelszerelés – a 6 dioptriás szeművegemet  érte.
Aztán ott volt a gimi…

És sohasem gondoltam volna, hogy az a srác, aki egykoron – mert szerinte működött a kémia – kissé pocakos kinézetével,de mégis végtelen humorával egy osztálytalálkozón a csuklásig megnevettetett, nemrégiben a megrögzött balos jelzővel illetett.
Azt gondolom, ebben mindketten hibásak vagyunk. Mert az évek teltek-múltak, és a lényegről elfelejtkeztem.
Csak magamról tudok írni – de talán ezzel mások is tudnak azonosulni – időközben elfelejtettem vele tudatni, mi történt a családommal, mi történt velem, és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban vele sem vagyok tisztában.

Megrögzött balosok!

Sokat gondolkoztam azon, vajon Ő hogyan érezhette magát akkoriban, amikor Romániából jöttek át a családjával…Idegen ország, más szokásokkal, a barátok, ismerősök otthagyása. Belecsöppenni egy mégiscsak idegen világba, még ha a nyelv ismerős is, nem lehetett könnyű. Nem hiszem,- és nem vagyok rá büszke – hogy erre olyan nagy figyelmet fordított volna az ország egyik legelitebb gimnáziumának, legsznobabb osztálya, azaz a miénk. Ez az írás, régóta nyomta már az egyik mappám tárhelyét, és pont a napokban akadtam rá – szerintem nincsenek véletlenek – amikor hazalátogatásom során összefutottam volt matek tanárnőnkkel,  – jobban néz ki, mint 15 évvel ezelőtt – és a “hogy is vagyunk”, “de rég is volt” mondatok közé belekeveredett részéről egy kérdés: “Nagyon meggyomorgattalak Benneteket?” És hát persze, hogy az ember , ha így is volt, nem mond igazat, mert az a meggyomorgatás, talán csak nekem volt az, mert meggyőzödésem, életem legnagyobb hibája volt abba a gimibe mennem. De mégcsak a szüleimet sem hibáztathatom, mert nem ők kényszerítettek, egyszerűen hoztam a tőlem megszokott “jókislány” figurát, és megtörtént. Emlékszem, amikor az általános iskolás oszifőnk a nappalinkban könyörgött az Édesanyáméknak: “Gabinak művészeti suliba kell mennie!” Nem hallottuk meg, nem vettük komolyan, pedig, és akkor, ha, de másképp lett volna. Nincs csapó kettő, ebből kell-ene még kihozni a legjobbat.

És akárhogy is nézem, és emlékezem, és tiltakozom ott mélyen, legbelül be kell látnom azoknak a Gézáknak, az én elérhetetlen Mézgáimnak sikerült.

De ha jobban belegondolok, talán nemcsak azért, mert nem lopták a napot 🙂

 

Lépcső nélküli korlát

2013 július 7. | Szerző: Rácz Gabriella

Az utolsó írásom, kiütötte a biztosítékot. Nem gondoltam volna, hogy a valóság, ennyire érdekli az embereket. Rosszabbra számítottam, bevallom, azt hittem, sokkal érzéketlenebb világban élünk. Tévedtem.

Sokan mondogatják (úgy általában): “Mással is megesett már!” Igen, tudom. Jönnek az árvák, a gyerekgyilkosok, az alkoholista szülők, és az afrikai éhezők, de sajna ez sohasem vigasztalt, mert ez, mindez (hű! és ha még a részletekre is kitértem volna) Velem történt meg.

Minden “csoda” három napig tart, és én pontosan addig nem tértem magamhoz mély depressziómból, mert végig gyötört a kétség: vajon jól tettem-e? Van-e jogom, hiszen ez a történet sok embert érint, (tovább…)