Belehaltak a szerelembe!

2016 január 12. | Szerző: Rácz Gabriella

Nomesn est omen – mondja a latin, mely szerint a név kötelez…ez jutott eszembe, amikor a napokban fekcsendült a közelemben a közismert Zorán szám: a Szép Júlia .

Rengeteg emlékkép jelent meg előttem a dal hallatán, hát persze,hogy a múltból – és hozzátenném, amikor ott kotorászok, valami nem stimmel a jelenben, márpedig az ünnepek alatt is visszajártam, és kerestem az okokat. Mindig könnyebb megélnem a jelent Anya nélkül, ha tudom, hogy: Miért?

Nem kell visszamennem a 18. századi Shakespeare korába, hogy megértsem: a Júliák az én életemben is , szerelmük után haltak. Furcsa nem? Sokszor hallok házastársakról, ahol az egyik fél hamarabb eltávozik az élők sorából, de csak ritkán hallottam – vagy lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a hírek -, hogy “meghalt  a férfi, és utána ment a nő is, annyira szerették egymást”. Amikor kisebb voltam és ezt hallottam, mindig azt gondoltam: milyen szép, hogy ennyire szereti egymást két ember, és abszolút nem volt érthetetlen számomra az egész, sőt! Inkább azokra nézek furcsán, inkább kérdőjelekkel a szememben, akik hosszú házasság után az egyik fél elvesztése után – mert láttam már ilyet is – kivirágoznak, új hobbiknak hódolnak, mintha megkönnyebbülnének házastársuk elvesztése után, mintha mázsányi súly szakadna le a vállukról, és élvezik az özvegyi egyedüllét, inkább szabadság határtalan tereit.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden egyes házasságban az egyik fél eltávozása után az élők sorából, rövid időn belül meg kellene halnia a másik félnek is, de ha igazi, kozmikus összetartozás volt férj, és feleség között, hitem szerint ez így történik.

hagyjuk Shakespeare Rómeó és Júliá-ját, maradjunk az én családomnál.

Apám sokszor hallgatta, és énekelte is a Szép Júliát Zorántól – akkor még nem értettem,miért – tényleg gyönyörű a szöveg,de már kiskoromban leesett, hogy ez nem a happy dalok közé tartozik. Nem a beteljesedett szerelem dalbeli megtestesülése, és az Istennek nem értettem, mert az Anyukám is Júlia volt…Gyönyörű meg minden , ahogy a dalban szól, és mégsem értettem. A trabi hátsó ülésén kapaszkodva, megpillantva Apám szemeit, miközben kaziról üvöltött a dal, és mi gyerekek  – a tesómmal együtt – is vele énekeltük, szóval Apám szemei sokszor voltak könnyesek, és még akkor sem értettem.

De évekkel később, egy péntek délutánon hazajött Apám, és összeültetett bennünket az étkezőasztalnál, és világosan elmagyarázta Anyának és nekünk gyerekeknek, hogy el kell mennie, mert szerelmes lett!

Itt hagy nekünk mindent a házat, pénzt, kocsit, bármiben számíthatunk rá, de nem tud tovább hazugságban élni. Nem tud egyszerre két helyen lenni. (hát igen, ha két életem volna….)

Még életemben olyan boldog nem voltam, mert életemben még olyan boldognak nem láttam őt korábban. Azt gondoltam, és gondolom a mai napi, hogy tisztességgel felneveltek bennünket, suli, meg a csillagos ég lehozatala, és nem monogámiára vagyunk bekódolva, és még mindig felnézek – nemcsak ezért- az Apámra, mert volt bátorsága felvállalni, és nem suttyomban csinálni a dolgokat, ahogy nagyon sok házaspár esetében ezt látom.  Apa elment. Boldog volt.

Anya kiborult, és az öcsém, mivel szimbiózisban élt anyámmal szintén. Hozzám sem szóltak kb 3 hónapig, mert nem értettem, miért kell a rosszhoz továbbra is ragaszkodni, nem értettem, miért kell egy emberben lelkiismeret furdalást kelteni azért, mert őszintén elmondta,hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Egy másik Júliába!

És akkor leesett minden. Akkor jöttem rá, hogy már évekkel ezelőtt is azért volt könnyes a szeme miközben az ismert dal szólt, mert nem Édesanyámnak, hanem másvalakinek szólt. (Igen tudom a házasság szentsége, meg lópikula) Mi a francot erőlködnek emberek, ha már nem működik? Miért nem lehet felvállalni nyíltan az érzelmeinket, mert megjegyzem, ha egy Édesapa ilyenre szánja el magát, hogy őszintén elmond mindent, nagy bátorság, és egyenes gerinc kell hozzá.

Sokan kisgyerekkel, és mindenféle női praktikák bevetésével próbálkoznak, hogy maradjon az “imádott” férj, sokan még az öngyilkosságot is bevetik, persze korántsem gondolják komolyan, csak ne kelljen szembesülniük azzal, hogy valamiben elbuktak. Hogy valami elmúlt. Szerintem ez szánalmas. És persze abban is biztos vagyok, hogy az éremnek mindig két oldala van.

A szokásos szereotípia, vagyis a hazazsarolás nálunk is bejött. Emlékszem mennyire gyengének láttam akkor az Anyámat), és Apa visszaköltözött,de ezt követően már soha, soha többé nem láttam őt olyan boldognak, mint , mikor elment.

Teltek az évek, mindenki – látszólag- tette a dolgát, a szerelemről nem beszéltünk. Tabu volt.

Még több év telt el, amikor én vettem fel azt a telefonhívást,melyben közölte a szegedi kör-intenzív főorvosnője: meghalt az Apám szívinfarktusban, bár azt is mondhatná ketté szakadt a szíve – ilyet még nem látott – , nagyon sajnálja.

És elindult a lavina. Az Apámat imádtam, ő volt a mindenem, mert sohasem csak a templom tornyáig, hanem mindig is a csillagokig nézett, és látott is. A következő évben Anyánál rákot diagnosztizáltak, menthetetlent. És a hab a tortán az volt, hogy mindent,de mindent megálmodott előre. (Az egy másik írás témája, hogy minden pontosan az álom szerint történt)

Anya a következő évben meghalt. Elvitte a szomorúság, mert nem tudta megbocsátani magának, hogy nem engedte el Apámat.  Miután eltemettük őt, hallottam,hogy az a másik Júlia, Apa szerelme is beteg, ugyanabba a betegségben, Anya gyógyíthatatlan rákjában halt meg ő is. (Ezek után próbáld meg nekem elmagyarázni a véletlenek létezését. nem lesz könnyű dolgod)

Belehaltak a szerelembe.

Időnként figyelmeztetem is magam: veszélyes dolog. (Nem is lettem Júlia. A Gabriella jelentése: Isten gyermeke, Isten bajnoka)