Elvettem a “Pasiját”!

2016 január 7. | Szerző: Rácz Gabriella

Hát  – tudom ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de én mégis – nem hittem volna, hogy van, bizonyítottan létezik szerelem az állatok között is.

Töpörtő – igen, tudom kicsit hülye név, de ez a kedvenc kajája – 3 évnyi osztrák kintlétem alatt egyetlen lovagjának hódolt be – szó szerint is –  Anton nevű szintén keverék kutyusnak, aki a közelünkben lakott.Hogy a kutyák évente kétszer tüzelnek? Na! Nálunk ez a törvény is bedőlt, mert csakúgy dúlt a szerelem, ha kell – láthatóan nekik kellett – , ha nem.

Annyira ciki volt,- pedig felelős gazdiként beszéltem Anton családjával is, mivel az én Töpim nincs ivatralanítva, és nem szerettem volna  kutyaszaporulatott 30 négyzetméteres garzonombam – szoval Anton gazdája megnyugtatott, az Ő hímjük képtelen a párzásra, vagyis az utódnemzésre, mert már nagyon öreg, és szervileg is alkalmatlan rá.

Megnyugodtam,de csak a következő találkozásig,mert a két kutya  – láthatóan párzani kezdett – zavaromban oda sem mertem nézni – de még mindig azt gondoltam, hogy ezek csak ösztönös mozdulatok, és hadd csinálják, úgysem lesz belőle kiskutya.

Igen ám!, de ezek a kutyusok, -azóta megtudtam, mások is- 2 perc élvezet után 30 percre összeragadtak, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha nem az osztrák kisváros főutcáján teszik mindezt, ahol nekem – hát igen, nem unalmas az élet – sikerült a forgalmat leállítanom. Az egyik kutya délre, a másik északnak fordult, és én hiába húztam-vontam őket, az Istenért nem akartak elszakadni egymástól. A hosszú kocsisor dudált, és mondanom sem kell mindenki az én erőlködésemen nevetett, amikor az első autó vezetője – szerintem megszánt – kiszállt az autóból és megkérdezte:- “Mi történt? Maga nem látott még életében “csuklós buszt”?”

Bevallom őszintén: ilyet, nem!

Még mindig nem gondoltam, hogy Töpi megtermékenyült, de az idő múlásával, bár tápadágját csökkentettem, mégis gömbölyödni kezdett. Á! Gondoltam: álterhesség, és a neten olvasottak alapján szintén megnyugodtam, ilyen bizony létezik. De ez, nem az volt. Pár hét után a teraszon Töpörtő 3 Antonra rendkívül hasonlító kiskutyát szorongatott magához, és mordult rám, amikor közeledni próbáltam….

Jesszusom, most mi a fenét fogok csinálni? – gondoltam magamban, majd a kicsinyeket pár hét után  – mitagadás nagyon szépek voltak,- a szoptatási idő alatt felmerült bonyodalmakat inkább nem sorolnám – nyakukban egy piros masnival, kis kosárkába pakolva őket, becsöngettem Antonék házába.

Nyílt az ajtó – figyelj filmbeli jelenet – és amikor Anton gazdija meglátott bennünket, rögtön, ugyanazzal a lendülettel, ahogy kinyitotta, be is csukta az orrom előtt, majd néhány sóhajtás belülről,- én töretlenül, kissé eltorzult arccal álltam ajtaja elütt – megint kinyílt az ajtó, és már bent voltunk a házban, majd mindketten – szintén nagyot sóhajtva – a nappali ülőgarniturájára roskadtunk.

• Akkor most felsorolnám a tényeket – mondtam, egyébként ehhez majdnem végzett jogászként nagyon értek, és általában be nem áll a szám,- szóval elmondtam: -Mivel Töpi csak és kizárólag Antonnal volt, – mert mellesleg más kutya nem is érdekli, de – próbáltam illedelmesen fogalmazni – kizártuk a megtermékenyítés lehetőségét, engedtem , hogy együtt legyenek, és csináljunk valamit, mert nálam ez a 3 kis dundi-nudli – Töpörtő nagyon jó anyuka, jó kövérre szoptatta őket, (engem meg hőlyére), nem maradhat.
• Továbbá feltételezem , Ő sem vágott át Anton terméketlenségét illetően,de úgy tűnik , a szerelem mindent felülír.

Hála Claudiának a 3 csöppség gazdira találta, de Anton csak jött, és jött, és  – mindig résen lévén – én felkaptam Töpit a karjaimaba, hogy még véletlenül sem történjen meg a “frigy.”

Ez így ment 3 évig, majd hazaköltöztünk Magyarországra. A csomagolás előtti sétánál Töpörtő már szomorú volt, és hiába nem akartam, Anton háza felé vette az irányt. Anton nem volt otthon, így búcsú nélkül jöttünk el.

Megérkezésünk óta – bár rendkívül boldog voltam, hogy végre itthon lehetünk – Töpörtő egyre szomorúbb lett, és amikor Antonról kérdeztem , mélyen a szemembe nézett könnyes – de tényleg – szemeivel, és azt a megvetést???? Negyedik hónapja vagyunk ittthon, a depresszió különböző fokozatait éltük át – igen én is! – ás hiába olvastam szét magam kutyapszichológiából, nem segít. Séta közben , ügyelve arra, hogy mégcsak Anton nevét ki se ejtsem, elmagyarázom Töpinek, hogy itt is vannak szép daliák, mintha a falnak beszélnék. Igen, tudom a könyvek után, tök midegy mit mondok, mert a kutyákkal (is) energiával kommunikálunk, de hátha az én magyarázkodásom – mert ez az – mentegetőzés a javából-, szóval hátha ez is felülírja a világhírű kutyapszichológus állítását.

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, és nemcsak azért, mert én okoztam bánatát, mert elvettem a pasiját, és nem tudom azt gondolni, “ne hülyéskedj, Ő csak egy kutya!”

Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, mert tudom, ha elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt, az igazit, az egyetlent, utána egész életünkben sóvárgunk, őt keressük mindenütt…

Hiába. 🙁