Monodráma, statisztákkal!

2016 február 13. | Szerző: Rácz Gabriella

– Mi bajod van?

-Valóban tudni akarod?

– Nem szoktam szórakozni!

– Akkor itt van! Nesze!

– Fáj valami?

-Igen , nagyon

– Mi?

– Nem tudom megmondani. Fáj, és kész.

–  Valami hiányféle?

– Igen, talán az. Az Apám, az Anyám. Nem tudom ki vagyok, mi vagyok.. Soroljam még?

– De mi? Az, hogy meghaltak? (tovább…)

“Tündérmese”, icipici szépséghibával!

2016 február 10. | Szerző: Rácz Gabriella

 

Nem értem, mi történt. a huszas éveim közepéig minden olyan flottul ment. Csak akkor ezt még nem tudtam.

Hogyan is tudhattam volna? Szerető család, elit suli, elit osztálya, – na ez annyira nem volt fáklyás menet – és nagyon-nagyon boldog gyerekkor. Törődő szülők, és nemcsak törődők, hanem nagyon kreatívak, értelmesek, intelligensek. (Jut eszembe. vajon hány ember mondja manapság azt, hogy a saját szülei a példaképei?)

Most,hogy mindenki – na jó, nem mindenki – , de sokan Valentin-napi “őrületben” szenvednek , amit megértek, mert korábban én is szerettem ezt a napot, a meglepik napját. Hogy hány sms csipog a telefonomon, és főleg kitől, most teljesen hidegen hagy. Illettve ez így nem igaz.

Egyszer tényleg szeretném kipróbálni egy lakatlan helyen, mekkorát tudok ordítani.

Eddig tartott a bevezető, a többi rész nem a pozitív gondolkodásról, a teremtő erőnkről, a Rubophen-napról, az én-időről szól, hanem egy igaz történet valós tragédiája, amit 7 éve nem tudok feldolgozni, és most,hogy az éjjel megnéztem – jelentem többször is – A szem tükrében című filmet, mégiscsak azt gondolom, van SORS, vannak egy végzetre teremtődött emberek, és amíg csak képes vagyok lélegezni, hinni fogok annak,illetve azoknak az embereknek a belátásában, akik rájönnek, mit tettek egy családdal, és csak annyit mondanak bele a szemembe: Bocsánat, vagy valami ilyesmit….

Heller Kata, volt szépségkirálynőnk történetéből szinte minden mondatban magamra ismertem, mert aki egy 5 áttétes, negyedik stádiumú rákból így kijön, megerősít abban, hogy minden agyban dől el, de mégsem, és hogy velem is pont ezt művelték az orvosok, amikor kiderúlt,hogy anyukám rákos.

És itt jön a lényeg: Valentin-napon műtötték.

Emlékszem, 6 óra 48 percet vártunk a testvéremmel egyetlen szó elhangzása nélkül – én imára kulcsolt kézzel -, mert tudtuk,hogy az intenzívre hozzák műtét után. Az az idő, végtelennek tűnt.

És azóta is ott állok a folyosón, szeretnék biztató, és nem rémísztő szavakat hallani, lehetőleg érthetően, nem mindent latinul, és csak a reményt hagyták volna meg, mert azt gondolom, azt senkitől nem lehet elvenni.

Szeretnék egyetlen éjszakát altató nélkül, vagy vasárnap délutánt nyálcsorgatásosan végaludni, úgy, mint régen, és nem Anya gyerekfej nagyságú , szétnyílt sebét látni a háta közepén álmaimban, még a sírjában is. Szeretném azt gondolni, hogy nemcsak azért nem zárták le azt az üreget, mert már az illető orvos szavaival élve: csak számokban gondolkodhatunk Gabriella. Szeretném, ha elmagyarázták volna, mert igazából, ha belegondolok, velünk nem közöltek semmit. Nem volt onkoteam, és ilyesmik, azt sem tudtam, milyen típúsú rákról beszélünk – ma már tudom – és a patológiai eredményt is csak a mintavétel után több hétre kaptam meg a barátnőm irodájába lefaxolva úgy, hogy az illető orvos asszisztensének némileg – abban az állapotban – még puncsolni is kellet. Szeretném, ha nem nekem kellett volna kinyomoznom a szövettant végző orvost és szeretném, ha nem emlékeznék arra a párbeszédre is Ja! valami ilyesmi volt: “Ígérje meg nekem,hogy befejezi az egyetemet!” Na itt már valami gyanús volt, és amikor a sugárkezelésről esett szó – amire nem került sor, mert anya hamarabb meghalt – szeretném, ha nem olyan jellegű mondatokat hallottam volna a telefonban: “Nézze. Ebben az esetben semmi esélye,mert a sugárkezeléstől a csontok feloldódnak!” – itt már rosszul voltam, de hülye nem, hogy levegyem, nagy a baj. Én csak tettem a dolgom.

Szeretném elfelejteni a fájdalom hörgéseit 5 morphium tapasz mellett is, és a könyörgést , hogy legyen már vége.

Injekcióztam, pelenkáztam, tápszereztem, hánytattam, és igen: lefürdettem, és felöltöztettem Anyát, amikor meghalt, és jöttek a halottas kocsival,hogy elvigyék a hűtőházba. Az én gyönyörű ÉDESANYÁMAT. Az egyetlent, a megismételhetetlent.

 

Nem tudom, honnan jött az energia,de az ember hatalmas erőket tud mozgúsítani magában, ha akar. Ma már tudom, fentről vigyáztak rám. Ebben biztos vagyok, de mielőtt ezt is részletezném, nem teszem, mert tartok tőle, valamelyik pszichiátriai kategóriába besorolnának – tehetetlenséből, és tudatlanságból – és azt nem akarom. Lehet? megengedett az nekem, hogy egy kicsit én lássam úgy a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek???

Sokan mondták, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. Miért vertem volna szét egy híres specialista prakxisát, életét, családját? Nem hozta volna vissza Anyát, bár többszőr üzent nekem álmomban arról a virágos mezőn lévő padról, hogy “tedd meg kislányom”

Azért felkerestem egy orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvédet, aki alsú hangon 60 milliós kártérítesről beszélt nekem,de nem igazán hallottam meg, mert mennyit ér egy emberi élet????? A gondatlanság? A leszaromság? Az orvosi eskü?

Mennyit ér az én félbe vágott életem? Az álmatlan éjszakák éveken át,, a félelem, a szorongás,és még sorolhatnám, de nem teszem, mert…..

 

Mindennek ellenére azt gondolom, e nélkül a tapasztalás nélkül nem lennék az, aki lettem,, teljesen máshogy állnék a világ dolgaihoz, és bármilyen meglepő az egész élhetetlen életem értelmét abban látom,hogy tudok másoknak segíteni. Sokan kapaszkodnak belém. nem mondom, hogy nem fáradok el időnként,de kell értelmet keresni a tragédiák túléléséhez, mert az ember megőrül. De tényleg.

És bár igen, az én hétköznapjaim másként telnek, mint az kívülről látszik, és a mai süvítő szél is halált dúdolt nekem, de közben ott van az a virágos mező, amit álmaiman látok, és a szüleimmel lehetek. Talán ezért szeretk újra aludni, és ösztönösen megtanultam ezt a tudatos álmodást, de ha az éjjel látott filmre gondolok, akkor is öröm tölti el a szívemet, ha elképzelem, valahol a világban talán már leszülettek, és újra gyerekek egy szerető családban.

Mindent! Mindent megtennék, ha megölelhetném Őket!

 

Bárhol legyenek is, velük vagyok. Valentin -napon is, csak nem úgy, plüssmacival a kezemben, hanem ott állok annak a bizonyos kórháznak a folyosólyán, és szeretek arra gondolni, hogy a mi történetünk is happy and-del végződik.

A legőrjítőbb az egészben, hogy nagyon kicsi híján, az is lehetett volna. Egy tündérmese, csak egy icipici szépséghibával. 🙁

 

Belehaltak a szerelembe!

2016 január 12. | Szerző: Rácz Gabriella

Nomesn est omen – mondja a latin, mely szerint a név kötelez…ez jutott eszembe, amikor a napokban fekcsendült a közelemben a közismert Zorán szám: a Szép Júlia .

Rengeteg emlékkép jelent meg előttem a dal hallatán, hát persze,hogy a múltból – és hozzátenném, amikor ott kotorászok, valami nem stimmel a jelenben, márpedig az ünnepek alatt is visszajártam, és kerestem az okokat. Mindig könnyebb megélnem a jelent Anya nélkül, ha tudom, hogy: Miért?

Nem kell visszamennem a 18. századi Shakespeare korába, hogy megértsem: a Júliák az én életemben is , szerelmük után haltak. Furcsa nem? Sokszor hallok házastársakról, ahol az egyik fél hamarabb eltávozik az élők sorából, de csak ritkán hallottam – vagy lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a hírek -, hogy “meghalt  a férfi, és utána ment a nő is, annyira szerették egymást”. Amikor kisebb voltam és ezt hallottam, mindig azt gondoltam: milyen szép, hogy ennyire szereti egymást két ember, és abszolút nem volt érthetetlen számomra az egész, sőt! Inkább azokra nézek furcsán, inkább kérdőjelekkel a szememben, akik hosszú házasság után az egyik fél elvesztése után – mert láttam már ilyet is – kivirágoznak, új hobbiknak hódolnak, mintha megkönnyebbülnének házastársuk elvesztése után, mintha mázsányi súly szakadna le a vállukról, és élvezik az özvegyi egyedüllét, inkább szabadság határtalan tereit.

Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden egyes házasságban az egyik fél eltávozása után az élők sorából, rövid időn belül meg kellene halnia a másik félnek is, de ha igazi, kozmikus összetartozás volt férj, és feleség között, hitem szerint ez így történik.

hagyjuk Shakespeare Rómeó és Júliá-ját, maradjunk az én családomnál.

Apám sokszor hallgatta, és énekelte is a Szép Júliát Zorántól – akkor még nem értettem,miért – tényleg gyönyörű a szöveg,de már kiskoromban leesett, hogy ez nem a happy dalok közé tartozik. Nem a beteljesedett szerelem dalbeli megtestesülése, és az Istennek nem értettem, mert az Anyukám is Júlia volt…Gyönyörű meg minden , ahogy a dalban szól, és mégsem értettem. A trabi hátsó ülésén kapaszkodva, megpillantva Apám szemeit, miközben kaziról üvöltött a dal, és mi gyerekek  – a tesómmal együtt – is vele énekeltük, szóval Apám szemei sokszor voltak könnyesek, és még akkor sem értettem.

De évekkel később, egy péntek délutánon hazajött Apám, és összeültetett bennünket az étkezőasztalnál, és világosan elmagyarázta Anyának és nekünk gyerekeknek, hogy el kell mennie, mert szerelmes lett!

Itt hagy nekünk mindent a házat, pénzt, kocsit, bármiben számíthatunk rá, de nem tud tovább hazugságban élni. Nem tud egyszerre két helyen lenni. (hát igen, ha két életem volna….)

Még életemben olyan boldog nem voltam, mert életemben még olyan boldognak nem láttam őt korábban. Azt gondoltam, és gondolom a mai napi, hogy tisztességgel felneveltek bennünket, suli, meg a csillagos ég lehozatala, és nem monogámiára vagyunk bekódolva, és még mindig felnézek – nemcsak ezért- az Apámra, mert volt bátorsága felvállalni, és nem suttyomban csinálni a dolgokat, ahogy nagyon sok házaspár esetében ezt látom.  Apa elment. Boldog volt.

Anya kiborult, és az öcsém, mivel szimbiózisban élt anyámmal szintén. Hozzám sem szóltak kb 3 hónapig, mert nem értettem, miért kell a rosszhoz továbbra is ragaszkodni, nem értettem, miért kell egy emberben lelkiismeret furdalást kelteni azért, mert őszintén elmondta,hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Egy másik Júliába!

És akkor leesett minden. Akkor jöttem rá, hogy már évekkel ezelőtt is azért volt könnyes a szeme miközben az ismert dal szólt, mert nem Édesanyámnak, hanem másvalakinek szólt. (Igen tudom a házasság szentsége, meg lópikula) Mi a francot erőlködnek emberek, ha már nem működik? Miért nem lehet felvállalni nyíltan az érzelmeinket, mert megjegyzem, ha egy Édesapa ilyenre szánja el magát, hogy őszintén elmond mindent, nagy bátorság, és egyenes gerinc kell hozzá.

Sokan kisgyerekkel, és mindenféle női praktikák bevetésével próbálkoznak, hogy maradjon az “imádott” férj, sokan még az öngyilkosságot is bevetik, persze korántsem gondolják komolyan, csak ne kelljen szembesülniük azzal, hogy valamiben elbuktak. Hogy valami elmúlt. Szerintem ez szánalmas. És persze abban is biztos vagyok, hogy az éremnek mindig két oldala van.

A szokásos szereotípia, vagyis a hazazsarolás nálunk is bejött. Emlékszem mennyire gyengének láttam akkor az Anyámat), és Apa visszaköltözött,de ezt követően már soha, soha többé nem láttam őt olyan boldognak, mint , mikor elment.

Teltek az évek, mindenki – látszólag- tette a dolgát, a szerelemről nem beszéltünk. Tabu volt.

Még több év telt el, amikor én vettem fel azt a telefonhívást,melyben közölte a szegedi kör-intenzív főorvosnője: meghalt az Apám szívinfarktusban, bár azt is mondhatná ketté szakadt a szíve – ilyet még nem látott – , nagyon sajnálja.

És elindult a lavina. Az Apámat imádtam, ő volt a mindenem, mert sohasem csak a templom tornyáig, hanem mindig is a csillagokig nézett, és látott is. A következő évben Anyánál rákot diagnosztizáltak, menthetetlent. És a hab a tortán az volt, hogy mindent,de mindent megálmodott előre. (Az egy másik írás témája, hogy minden pontosan az álom szerint történt)

Anya a következő évben meghalt. Elvitte a szomorúság, mert nem tudta megbocsátani magának, hogy nem engedte el Apámat.  Miután eltemettük őt, hallottam,hogy az a másik Júlia, Apa szerelme is beteg, ugyanabba a betegségben, Anya gyógyíthatatlan rákjában halt meg ő is. (Ezek után próbáld meg nekem elmagyarázni a véletlenek létezését. nem lesz könnyű dolgod)

Belehaltak a szerelembe.

Időnként figyelmeztetem is magam: veszélyes dolog. (Nem is lettem Júlia. A Gabriella jelentése: Isten gyermeke, Isten bajnoka)

Beszélgetés Istennel!

2014 május 1. | Szerző: Rácz Gabriella

– Jó napot Isten!

– Szervusz fiam! Mi járatban? Úgy tudom, még nem jött el a Te időd.

– Bocsi, ha zavarlak, de odalenn a Földön, még a focimeccseknél is jár a fél időben szünet, amikor a vesztes fél stratégiát vált. (tovább…)

Minden szex, +15mp

2013 június 9. | Szerző: Rácz Gabriella

 

“A legtöbben éppen most írjuk életünket, másoké tökéletes, akár egy kör.”

Nem tett jót nekem ez a folyton visszatérő, – úgy gondoltam – soha véget nem érő felhőszakadás, az elmúlt napokban. Amely valóban – soha véget nem érő – migrén formájában öltött testet bennem, és ez nem túl kellemes, már nemcsak nekem, de gondolom (bár udvariasságból, IQ-ból nem mondják ) a körülöttem lévőknek sem. Már én untam magam, hát még ők…Sokat gondolkoztam az elmúlt napokban, vajon közelgő menopauzás időszakom (nem! az még kizárt) tehet erről, vagy mi a fene van velem, hogy állandóan lüktet a fejem: a “kicsike”, mert el is neveztem, hol hátul, hol elöl, hol a fejem mindkét részén uralkodott el egyszerre (tovább…)

Nélkülük, Vele!

2013 március 19. | Szerző: Rácz Gabriella

Már olyan régóta készültem rá. De mindig csak halogattam, pedig tudtam, hogy rajtam kívül senki nem fogja megcsinálni. Tulajdonképpen nem nagy dolog. Egy tároló rendberakásáról volt szó. Valahogy utálok a múlt-ban kotorászni, mert fénysebességgel jönnek elő az emlékek, amelyek marcangolják a lelkemet, és olyan nehéz úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Pedig megtörtént. Pedig nagyon is létezett az a múlt, a családom múltja. Valójában nem is akarok úgy tenni, mintha nem lettek volna, ezért folyton (mások idegeire menve) beszélek róluk, mert ha nem tenném, úgy érzem, nem is lettek volna.

Az évek óta ott porosodó zsákok kibontásánál (bizton állíthatom, hogy amit 4 éve nem keresel, arra nincs szükséged), hirtelen megcsap anya ruhájának illata, és igen most is, mint mindig rádöbbenek, mennyire tündéri ízlése volt, és elkezdesz filózni: Kidobjam? Ne dobjam? Aztán kinyitsz egy másik zsákot, és az  Édesapád sáljába temeted az arcodat. Hogy a fenébe kell ezt csinálni? Hogy a fenébe kell ezt úgy csinálni, hogy MOST ne őrüljek bele? Aztán mérhetetlen erőt gyűjtesz, és kidobálsz MINDENT!

Aztán jön a megkönnyebbülés érzése, aztán a megkönnyebbülés bűntudatot szül. Ismerős?

Biztosan sokaknak nem, de egyet bizton állíthatok: az ” Á! Az csak a testük volt!” mondatoktól már lassan az idegösszeropi tüneteit produkálom. Mi az, hogy CSAK?! Az a test adott nekem életet, az a test simogatott, ringatott engem, és igen azok a szempárok voltak nekem a világ összes biztonságát jelentő kapaszkodók. Mert nem keltek ábrándokat, rohadt egy érzés rádöbbenni: most már óriások között játszol.

(tovább…)