“Köszönöm, hogy létezel.”

2016 február 25. | Szerző: Rácz Gabriella

 

Akkor reggel, Celista csörgőóra nélkül is kipattant korán az ágyból, hiszen tudta, ma van a nagy nap. Az a bizonyos nap, amikor találkozik Maximilliennel. A három nappal ezelőtti, és az azt megelőző végtelennek tűnő szakadó esőben olyan messzinek érezte ezt a napot.

Egy kicsit fáradt ugyan, mert  – hogy megmentse maguknak ezt a napot – egy kicsit rádolgozott az előző napon. Sokkal többet ment, magyarázott – egyébként is általában be nem állt a szája – hogy ezt a napot Max-nem szentelje.

• Na nézzük csak – gondolta. – Mit kell még tennem, a tökéletes nő képéhez.
• tegnap este gyanta – pipa
• gyönyörű fehérneműk kiválogatva az ágyon – ezt a rituálét minden egyes alkalommal elvégezte, és minden egyes alkalommal az utolsó pillanatban, amikor még le tudta húzni úgy a ruháját, hogy ne kenődjön végig a 24 órás deo krémje a visszafefé, vagyis felfelé húzott ruhán, a szekrény legalján megbúvó valamelyiket választotta. De tegyük hozzá Celista nemcsak a fehérneműk terén állt így a dolgokkal. A hosszú pénztári sor kivárása után, amikor már épp ő következett volna, mindig volt egy olyan gondolata, hogy csak visszamegy egy, vagy két dologért a hatalmas bevásárlóközpontban, így mindig és mindig  – majdnem mindig – kétszer kellett végigvárnia a sort. Amikor ruhát vásárolt, vagy könyvet, az eladóval hosszas tanakodás után megbeszéltek után, mégsem azt tette bevásárló kosarába, ami mellett látszólag véglegesen döntött, hanem egy hirtelen mozdulattal. egyetlen pillanat alatt kicserélte egy korábban felpróbált,de valamilyen oknál fogva elvetett ruhát, vagy egy korábban  a polcról leemelt könyvet. ezekről úgy gondolta, nem kihívás, de volt az a pillanat, az a bizonyos pillanat, amikor mégis úgy érzete neki az a másik kell. Másik fogkrém, másik cipő, de nem másik pasi. 🙂

Max-szel már két éve voltak együtt. Eleinte nagyon ritkán találkoztak, mert mindig volt valami nagyon fontos munka , vagyis bűntudat, amiért a megbeszélt találkozót az utolsó pillanatban vagy Celista, vagy Max lemondta. Hogy ki volt ilyenkor a szomorúbb? A fene tudja.

De most hagyjuk a negatív gondolatokat – gondolta a Celista, és teljes gőzerővel elkezdett készülődni. A randit egyik kedvenc városában, Szegeden beszélték meg. Max egyébként is ott tartott előadást,  – Celista nagyon büszke volt, hogy az ő pasija egyetemi előadó is, és már korábban odatalálta GPS nélkül is a folyóparti épülethez, ahol közeledő randijuk idejét az épületből tömegesen kiáramló tanulók jelezték.  Celista rögtön tudta, hogy vége lett az előadásnak.

 

Egy kicsit bánta, hogy nem ült be a nebulók közé, de félt, ha Max előadás közben felfedezi a hallgatók között – ami nem volt nehéz, mert hősnőnk minden csinját-binját megadta a feltűnésnek – Max zavarba jön, és abbahagyja az előadást, vagy elkezd dadogni, vagy nem tudta pontosan megmondani miért, talán túlzásnak, tolakodónak is érezte, ha hívatlanul csak úgy beül egy tudományos előadásra, és persze az is lehet, hogy az egészből egy kukkot sem értett volna, pedig a téma nagyon is érdekelte.

 

Max csillagász volt. Celista élt- halt az univerzumért, a szó szoros értelmében is, és amikor a Plutót visszaminősítették a törpebolygók csoportjába – emlékszik – órákon át sírt Max-nek a telefonba, amikor ő még celista számára “csak” a legjobb barátnője apja volt, aki csillagász.

Akkor kezdődött minden. Max figyelmét akkor ébresztette fel ez a lány, amikor rájött, hogy van valaki a világban, aki egy kicsinyke kis bolygóért képes őt egyetemi előadásáról kirángatni,  – mert ez a lány ezt is elérte – és egy órán keresztül hallgatni a ” hogy a fenébe jönnek ehhez-től kedve”, a “menjenek a fenébe, ehhez nincs joguk” érveléseket hallgatni . Több volt ez annál, hogy valaki naivan szexi, vagy kedves. Max számára szívbemarkoló érzés volt, hogy létezik a világban ez a fajta érzékeny lélek. Őszinte, mindenesetre. Celista az volt.

 

Celista kocsiját választották a szegedi randin. A folyóparti kis vendéglőben estebédeltek egyet, mert már délutánra járt az idő, folyamatosan beszélgettek, mindig és mindig volt egymás számára mondanivalójuk, egyszer annyira bele is feledkeztek a témába, hogy Celista a város főterén behajtott egy egyirányú utcába, hát persze,hogy szembe a forgalommal,de ezen is jót nevettek,  – megúszták, mert se szembejövő, se rendőr nem volt a közelben – és hát persze, hogy egy forgalomtól szigorúan elzárt területen a kocsiban csókolták meg egymást. Max a csók elcsattanása után remegett, és hebegett-habogott, ami a lánynak rosszul esett,de amikor a férfi nagy nehezen kibökte, ne folytassák, mert attól fél, hogy nem megy haza többé, a lány mégis boldogabb volt, mint valaha.

Messze laktak egymástól, több, mint kétszáz kilométerre, de amikor mindketten elindultak saját autójukkal hazafelé, fel sem tűnt a távolság, mert az úton végig beszélgettek-nevetgéltek egymással.A férfi másnap 4 napra tudományos konferenciára Svájcba utazott, ahová elhívta volna Celistát is,de mindketten úgy érezték, korai lenne ez a közös kiruccanás.

Na, és itt jön el az a pont visszafelé nézve, hogy ezt is másképp kellett volna csinálni. Celista sokszor eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha belevág akkor a nagy útba,de egyrészt sajnálta,hogy nem tette meg, más részt félt is tőle, hogy a férfinak kellemetlen lett volna az ottani közös ismerősök miatt, na és mit mondott volna Cloénak, legjobb barátnőjének: “Csá! elmegyek az Apáddal 4 napra Zürichbe, és piszkosul jól fogjuk érzeni magunkat”????, mert egyébként egy ilyen szerelmi légyottnál nincs is kellemesebb, ha tudod, hogy járkálhatsz kézenfogva az imádott pasival, hiszen nem jöhet szembe a szomszéd Marika Néni , aki majd elmondja a sarki boltban, mit is látott, és röpke három napon belül egy kisebb város beszél arról, hogy a ő és a tanár úr mit  is művelnek.

Max elmagyarázta Celistának, értse meg, ha ott, akkor a kocsiban tovább lépnek, talán soha többé nem megye haza, mert az eddig vele töltött idő  – saját bevallása szerint – többet jelentett a férfinak, mint élete utolsó 14 éve ( Te jó Isten ! – gondolta Celista, hiszen 3 évvel korábban született meg Cloé, akivel nem mellesleg találkozni fog a megszokott cukiban!)

A telfonbeszélgetés leggyönyörűbb mondata, ami Max száját akkor, azon a randin a telefonban elhagyta , és Celista ezt a mondatott csak évekkel később értette meg, fogta fe, és őrült bele, de nagyon:

“KÖSZÖNÖM, HOGY LÉTEZEL ”

Most,hogy kocsival kanyarog a  zalai dombságban megint hazafelé, és hulla fáradt, és semmi másra nem vágyott, mint hogy két napig ki se mozduljon az ágyból, és az esőt hallgatva belealudjon a  múltba, tudta, hogy ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy az volt az a pillanat, amikor rá kellett volna jönnöd, amikor meg kellett volna tenned, amikor merni kellett volna…

 

Február 22-e volt, az év első tízmilliószoros napja, és egész nap Max-ra gondolt, és újra meg újra átélte az akkor történteket. És bár februárra egyáltalán nem jellemző, de mielőtt lehajtott volna a mélygarázsba még hulló csillagot is látott.

 

Azt mondják, ilyenkor teljesülnek a vágyak….

Tízmilliószorosan? 🙂

 

9 és 1/2

2013 január 31. | Szerző: Rácz Gabriella

Condictio indebiti, condictio data-causa non secuta, condictio ob turpem ve causam… – magolom a jogalap nélküli gazdagodás eseteit, miközben a tegnapelőtti megsemmisítő együttlétre gondolok.

Nincs már több vaníliás krémtúró a hűtőben, a replay-t fontolgatom. A lelkem nyugodt, mert 5 háznyi 4 emeletet megmászva kinyomoztam, hol lakik Anyukád, hogy a fa alá tegye a csomagomat. És a lelkem nyugtalan, mert addig még 4 nap, és lehet, hogy megszívattál.

(tovább…)