Már három napja csak csomagoltam, annyira vártam a hazautazást. Az utolsó napokat a munkahelyemen- egy állandóan velem ordítozó főnökasszony kíséretében – csak ezzel a gondolattal tudtam túlélni: hazamegyünk.
Vártam a napsütést, a virágzó gyümólcsfákat, az Ismerősöket, és igen vártam a temetőt is, mert Anyák Napján is szétvetett a düh, hogy nem lehetek ott. Nem gondozhatom a sírt, nem gyújthatok ott mécsest. Mondják, teljesen mindegy hol vagy, ott is megteheted, nem így érzem. És általában a nagy megmondóemberek, rájóttem, sohasem, vagy talán még a közelében sem voltak azoknak a szituációnak, amelyekben oly okos tanácsokat osztogatnak. Mert a másik élete mindig könnyebb. Sokáig ezt hittem én is.
De sokszor a látszat csal. Mert hiába a vezérigazgatói poszton ülő fiam, akire büszkék is lehetnénk akár, ha minden nap minden estéjén nem együtt innák le magukat az asszonnyal,a nem is oly rég született csecsemőjüket gondosan lepasszolva a nemkívánatos, vidékől felutazó lelkes nagymamának és nagypapának, akik ebbe lelkileg majd belehalnak. Mert milyen embertelen dolog – kérdezem én – azzal sakk-mattban tartani a “kedvesem” szüleit, hogy akkor láthatják a rég várt unokát, ha a szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka már legalább az “igen! Vihetik!” szintjére leitalozta magát? de van itt más is.
Dr. ide, dr. oda azért most is beigazolódik az a közhely, mely szerint a diplomával nem jár együtt az intelligencia. Az intelligenciának az az alapvető szintje, hogy a szülinapomra küldött üdvözlő sms-t, legalább egy mondattal megköszönjem. A túlélő mondat ilyenkor, hogy biztosan nem hozzá tartozik már ez a szám, sem sokat segít , mert az a személy is bunkó, aki egy ilyet, ismeretlenül megkapva sem reagál le. Hát nevezzük már nevén a dolgokat! Hogy az árfekvésében igen magas, de a kiszolgálás szintjén igen alacsony vendéglátó egység felszolgálója, kérdésemre, hogy milyen fagyit fogyaszthatok, flegma testartásban csendesen elküld, no nem melegebb éghajlatra, csak a hűtőpultig, ahol megnézhetem, mi is a kínálat, hozzátenném: aranyáron. Relaxálhattam is szabadon a szabadságom alatt, mert van az a csend a megyeszékhely sétálóutcáján, hogy a saját szívdobogásomat is hallom. Elkeseredett emberek. Mit is mondhatnék: Le a kalappal! Hogy ebben a szarban is lehet létezni. Hisz tudom én, amikor nyilvános helyen szükségét érzi az ember, és jön a bűz,de már nagyon kell, a hosszú sorban állás közben az ember megmegszokja a szagot. Annyira,hogy már észre sem veszi. ..
A szőlőfürtökben lógó,szemétdombokat beborító virágzó akác mindent überelt. Gyönyörű volt.
Virágzó akác!
2015 május 18. | Szerző: Rácz Gabriella
Egy új, jobb élet reményében hagytam ott mindent.
Már három napja csak csomagoltam, annyira vártam a hazautazást. Az utolsó napokat a munkahelyemen- egy állandóan velem ordítozó főnökasszony kíséretében – csak ezzel a gondolattal tudtam túlélni: hazamegyünk.
Vártam a napsütést, a virágzó gyümólcsfákat, az Ismerősöket, és igen vártam a temetőt is, mert Anyák Napján is szétvetett a düh, hogy nem lehetek ott. Nem gondozhatom a sírt, nem gyújthatok ott mécsest. Mondják, teljesen mindegy hol vagy, ott is megteheted, nem így érzem. És általában a nagy megmondóemberek, rájóttem, sohasem, vagy talán még a közelében sem voltak azoknak a szituációnak, amelyekben oly okos tanácsokat osztogatnak. Mert a másik élete mindig könnyebb. Sokáig ezt hittem én is.
De sokszor a látszat csal. Mert hiába a vezérigazgatói poszton ülő fiam, akire büszkék is lehetnénk akár, ha minden nap minden estéjén nem együtt innák le magukat az asszonnyal,a nem is oly rég született csecsemőjüket gondosan lepasszolva a nemkívánatos, vidékől felutazó lelkes nagymamának és nagypapának, akik ebbe lelkileg majd belehalnak. Mert milyen embertelen dolog – kérdezem én – azzal sakk-mattban tartani a “kedvesem” szüleit, hogy akkor láthatják a rég várt unokát, ha a szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka már legalább az “igen! Vihetik!” szintjére leitalozta magát? de van itt más is.
Dr. ide, dr. oda azért most is beigazolódik az a közhely, mely szerint a diplomával nem jár együtt az intelligencia. Az intelligenciának az az alapvető szintje, hogy a szülinapomra küldött üdvözlő sms-t, legalább egy mondattal megköszönjem. A túlélő mondat ilyenkor, hogy biztosan nem hozzá tartozik már ez a szám, sem sokat segít , mert az a személy is bunkó, aki egy ilyet, ismeretlenül megkapva sem reagál le. Hát nevezzük már nevén a dolgokat! Hogy az árfekvésében igen magas, de a kiszolgálás szintjén igen alacsony vendéglátó egység felszolgálója, kérdésemre, hogy milyen fagyit fogyaszthatok, flegma testartásban csendesen elküld, no nem melegebb éghajlatra, csak a hűtőpultig, ahol megnézhetem, mi is a kínálat, hozzátenném: aranyáron. Relaxálhattam is szabadon a szabadságom alatt, mert van az a csend a megyeszékhely sétálóutcáján, hogy a saját szívdobogásomat is hallom. Elkeseredett emberek. Mit is mondhatnék: Le a kalappal! Hogy ebben a szarban is lehet létezni. Hisz tudom én, amikor nyilvános helyen szükségét érzi az ember, és jön a bűz,de már nagyon kell, a hosszú sorban állás közben az ember megmegszokja a szagot. Annyira,hogy már észre sem veszi. ..
A szőlőfürtökben lógó,szemétdombokat beborító virágzó akác mindent überelt. Gyönyörű volt.
Oldal ajánlása emailben
X