Amióta hazajöttem – igaz csak néhány napra – sodródom az árral.
Nem tudom azt mondani, hogy végre itthon, és ez annyira rohadtul elkeserítő. Ott nem vagyok otthon, és itt sem vagyok itthon. Fasza nem?
Biztosan elkeserít néhány dolog: elkeserít az a rohadt népszavazás, – bevallom, pezsgőt bontottam, amikor kiderült, nem lett érvényes. És hiába próbálom beengedni a jót, a pozitívat, a kulturát, a körülöttem lévő emberek szenvedését látni, kiborít. (Mondhatod: nem az én dolgom, de van egy határ, ami már szerintem a közönnyel, vagy közöny-nyel???? egyenlő) És itt van ez is. Ez a kurva helyesírás. Valóban megváltoztatják? Mert nem lesz gond újra megtanulni, elsajátítani,de mégiscsak valahol úgy érzem, mintha ezzel is a generációnkat írnák le, vagyis át 🙂
A nemzetközi jegypénztárban ácsorogva azon kapom magam, hogy ez a vasútállomás 20 év alatt semmit nem változott, és az angyalhívós (de nem jön), bizsus, órás ajándékbolt zárva felirattal érdekes látványt nyújt a tavalyról kirakatban felejtett karácsonyi díszekkel 🙂 Végülis, hamarosan újra itt van, minek kirakatot rendezni 🙂 Már 20 perce magyarázom a jegypénztárban ülő hölgynek, hogy mikor, honnan, hová szeretnék eljutni, és látom, hogy feladom a leckét, mert mikrofonját kikapcsolva, telefonos segítséget kér (nem-nem a 3 milliós kérdésért, hanem az én biztonságos odajutásom érdekében). Amíg szorgosan telefonál, és jegyzetel, feleszmélek, van itt haladás kérem szépen, na nem a sorban, a mögöttem lévők egyre türelmetlenebbek, hanem az orrom előtt kirakott tájékoztatásban, mely szerint akár euroban is fizethetek 🙂
Háromnegyed óra, és hurrá megvan az útvonal, kisebb vagyonért – pedig állítása szerint a legolcsóbbat kereste, és én jóhiszemúen elhiszem – de mégiscsak azt ajnlja: – talán repőlüvel egyszerűbb lenne. (Hát neki biztos)
Na fussunk neki még egyszer, mert erőteljesebben megmondom, hogy szerintem Ő azért van itt, hogy vonatot találjunk, és railjet-tel akarok menni, a lehető legkevesebb átszállással, ás újrakezdi. A mögöttem lévők feladják (én is ezt tettem volna) Újra és újra megfogadom, soha töbet kocsi nélkül,de hidd el van az a fáradtsági szint, amikor a 2000 méteres hegyek között elfog a félelem, és úgy érzed, nem tudod megcsinálni. Majd felteszi a végzetes kérdést, amire nem tudok másképp reagálni, elfog a röhögőgörcs: – Returt is kér? -Nem – válaszolom – isten őríz (Ő még nem tudja, megint menekülőre fogom, úgy hét hónapra, mert reménykedem a változásban. Ennyi.) És nem lesz karácsonyom, hát istenem, úgyis csak bőgnék, és szilveszterem se, amit egyébként is utálok, és álmaimban a legközelebbit egy norvég faházban tölteném, süvítő szélben,viharos tengerparton, kandallóval, és egy üveg rizlinggel, átbeszélgetve az éjszakát.)Ja, és húsvétom sem lesz, és névnapi buli sem,de ne sajnálj, mert sok pénzt fogok keresni, és most ezt akarom, rohadt kemény munkával. A legjobb terápia,mielőtt elhatalmasodna rajtam a reggeli “inkább nem kelek fel az ágyból” érzése ellen. Már így is túl sokszor érzem ezt, és nem akarom!
Biztonságos helyre dugva jövőm zálogát ( a jegyet, mert végre megszületett), elindulok a kolduló emberek között, és kifelé menet, egy hegedülő bácsi ( aki a szívemig hasítóan húzza) kalapjába beledobok pár százast.
Hazafelé menet betérek egy közértbe, és szomoróan konstatálom,( táplálkozási olvasmányaimnak köszönhetően), gyakorlatilag “gyilkos”, lassan ölő áruk között válogathatok, viszont kisebb vagyonért, amikor egy nagyon kedves hölgy barátságosan ajánlja nekem a retro-mogyorós csokit, kóstoljam meg, isteni finom, mindig visz az unokáinak. (Nem baj, jobb, ha nem tudja, mit művel a cukor, és mi egymás, mi benne van, a lényeg,hogy finom, és én is megkockáztatok egyet, dopamin,oxitocin, szerotomin, és noradrenalin szintem növelése reményében )
A polcok között bóklászva, az egyetlen dolog, amit úgy érzem, meg tudnék enni, a zöldséges pultnál rám mosolygó narancsok. ( Idénygyümölcs :), de ha nincs szőlő, körte, vagy alma, nem tudsz mást tenni, ha gyümölcsre éhezel) .
A pénztárnál előre közlöm a hölggyel (hölgy-gyel?) kártyával szeretnék fizetni, és elakadunk, mert most nem telefonos segítség, hanem Erzsike érkezik a hátsó rektárból, annak hallatán, hogy fizető eszközöm:érintős. (mentegetőzöm én,hogy csináljuk a régi módszerrel, haladni szeretnék,de ez mégiscsak valahol nekem már olyan,mintha valaki a szexben csak a misszionárius pózt ismerné, és kész 🙂 )
Odakint elered, és hurrá, mert esernyő híján mégiscsak nekivágok az útnak, de mintha imáim meghallgatnának odafent ( mert tényleg már az angyalok segÍtségét kérem), kapok egy jelet, ami bármilyen furcsán hangzik,de nekem erőteljes jelentése van, különösen az itthon történtek ismeretében:
A narancsok!!!! Három kiló narancs gurul szét lábaim előtt, a szélrózsa minden irányában. Az őket egyben tartó tasak gyengének bizonyul 🙂
És én bőrig ázva, égnek tartott arccal csak nevetek, amit láthatóan a körülöttem lévő emberek egyike sem ért…
De sebaj!
A remény hal meg utoljára :), átbukdácsolva a lábaim előtt heverő narancsokon,rendkívül bizakodó lettem 🙂
Szétgurult narancsok
2016 október 8. | Szerző: Rácz Gabriella
Nem tudom azt mondani, hogy végre itthon, és ez annyira rohadtul elkeserítő. Ott nem vagyok otthon, és itt sem vagyok itthon. Fasza nem?
Biztosan elkeserít néhány dolog: elkeserít az a rohadt népszavazás, – bevallom, pezsgőt bontottam, amikor kiderült, nem lett érvényes. És hiába próbálom beengedni a jót, a pozitívat, a kulturát, a körülöttem lévő emberek szenvedését látni, kiborít. (Mondhatod: nem az én dolgom, de van egy határ, ami már szerintem a közönnyel, vagy közöny-nyel???? egyenlő) És itt van ez is. Ez a kurva helyesírás. Valóban megváltoztatják? Mert nem lesz gond újra megtanulni, elsajátítani,de mégiscsak valahol úgy érzem, mintha ezzel is a generációnkat írnák le, vagyis át 🙂
A nemzetközi jegypénztárban ácsorogva azon kapom magam, hogy ez a vasútállomás 20 év alatt semmit nem változott, és az angyalhívós (de nem jön), bizsus, órás ajándékbolt zárva felirattal érdekes látványt nyújt a tavalyról kirakatban felejtett karácsonyi díszekkel 🙂 Végülis, hamarosan újra itt van, minek kirakatot rendezni 🙂 Már 20 perce magyarázom a jegypénztárban ülő hölgynek, hogy mikor, honnan, hová szeretnék eljutni, és látom, hogy feladom a leckét, mert mikrofonját kikapcsolva, telefonos segítséget kér (nem-nem a 3 milliós kérdésért, hanem az én biztonságos odajutásom érdekében). Amíg szorgosan telefonál, és jegyzetel, feleszmélek, van itt haladás kérem szépen, na nem a sorban, a mögöttem lévők egyre türelmetlenebbek, hanem az orrom előtt kirakott tájékoztatásban, mely szerint akár euroban is fizethetek 🙂
Háromnegyed óra, és hurrá megvan az útvonal, kisebb vagyonért – pedig állítása szerint a legolcsóbbat kereste, és én jóhiszemúen elhiszem – de mégiscsak azt ajnlja: – talán repőlüvel egyszerűbb lenne. (Hát neki biztos)
Na fussunk neki még egyszer, mert erőteljesebben megmondom, hogy szerintem Ő azért van itt, hogy vonatot találjunk, és railjet-tel akarok menni, a lehető legkevesebb átszállással, ás újrakezdi. A mögöttem lévők feladják (én is ezt tettem volna) Újra és újra megfogadom, soha töbet kocsi nélkül,de hidd el van az a fáradtsági szint, amikor a 2000 méteres hegyek között elfog a félelem, és úgy érzed, nem tudod megcsinálni. Majd felteszi a végzetes kérdést, amire nem tudok másképp reagálni, elfog a röhögőgörcs: – Returt is kér? -Nem – válaszolom – isten őríz (Ő még nem tudja, megint menekülőre fogom, úgy hét hónapra, mert reménykedem a változásban. Ennyi.) És nem lesz karácsonyom, hát istenem, úgyis csak bőgnék, és szilveszterem se, amit egyébként is utálok, és álmaimban a legközelebbit egy norvég faházban tölteném, süvítő szélben,viharos tengerparton, kandallóval, és egy üveg rizlinggel, átbeszélgetve az éjszakát.)Ja, és húsvétom sem lesz, és névnapi buli sem,de ne sajnálj, mert sok pénzt fogok keresni, és most ezt akarom, rohadt kemény munkával. A legjobb terápia,mielőtt elhatalmasodna rajtam a reggeli “inkább nem kelek fel az ágyból” érzése ellen. Már így is túl sokszor érzem ezt, és nem akarom!
Biztonságos helyre dugva jövőm zálogát ( a jegyet, mert végre megszületett), elindulok a kolduló emberek között, és kifelé menet, egy hegedülő bácsi ( aki a szívemig hasítóan húzza) kalapjába beledobok pár százast.
Hazafelé menet betérek egy közértbe, és szomoróan konstatálom,( táplálkozási olvasmányaimnak köszönhetően), gyakorlatilag “gyilkos”, lassan ölő áruk között válogathatok, viszont kisebb vagyonért, amikor egy nagyon kedves hölgy barátságosan ajánlja nekem a retro-mogyorós csokit, kóstoljam meg, isteni finom, mindig visz az unokáinak. (Nem baj, jobb, ha nem tudja, mit művel a cukor, és mi egymás, mi benne van, a lényeg,hogy finom, és én is megkockáztatok egyet, dopamin,oxitocin, szerotomin, és noradrenalin szintem növelése reményében )
A polcok között bóklászva, az egyetlen dolog, amit úgy érzem, meg tudnék enni, a zöldséges pultnál rám mosolygó narancsok. ( Idénygyümölcs :), de ha nincs szőlő, körte, vagy alma, nem tudsz mást tenni, ha gyümölcsre éhezel) .
A pénztárnál előre közlöm a hölggyel (hölgy-gyel?) kártyával szeretnék fizetni, és elakadunk, mert most nem telefonos segítség, hanem Erzsike érkezik a hátsó rektárból, annak hallatán, hogy fizető eszközöm:érintős. (mentegetőzöm én,hogy csináljuk a régi módszerrel, haladni szeretnék,de ez mégiscsak valahol nekem már olyan,mintha valaki a szexben csak a misszionárius pózt ismerné, és kész 🙂 )
Odakint elered, és hurrá, mert esernyő híján mégiscsak nekivágok az útnak, de mintha imáim meghallgatnának odafent ( mert tényleg már az angyalok segÍtségét kérem), kapok egy jelet, ami bármilyen furcsán hangzik,de nekem erőteljes jelentése van, különösen az itthon történtek ismeretében:
A narancsok!!!! Három kiló narancs gurul szét lábaim előtt, a szélrózsa minden irányában. Az őket egyben tartó tasak gyengének bizonyul 🙂
És én bőrig ázva, égnek tartott arccal csak nevetek, amit láthatóan a körülöttem lévő emberek egyike sem ért…
De sebaj!
A remény hal meg utoljára :), átbukdácsolva a lábaim előtt heverő narancsokon,rendkívül bizakodó lettem 🙂
Oldal ajánlása emailben
X