Nem vicc

2013 március 5. | Szerző: Rácz Gabriella

Nos! Ha már itt lassan mindent megosztunk,akkor hadd meséljek el valamit.Éppen egy jogvédő szervezet gyakornoki állását megpályázandó interjúról hazafelé menet, a színház előtt arra lettem figyelmes,hogy egy középkorú férfi feje koppant a betonon.Nagyot esett szegény, elcsúszott. Egy pillanatra azt hittem, meghalt. de eltelt néhány másodperc és szólongatásomra nehezen bár,de segítségemmel fel tudott állni a járdán.Egy arra jövő, kedves hölgy megállt és segített az urat felemelni, – hozzá teszem mindenki más tovább ment – és elkezdtük faggatni. Kiderült,hogy nincs senkije. Nincs otthona. Nincs munkahelye.Miközben erről beszélt elsírta magát, és úgy szorította a kezemet,hogy szinte fájt. Mintha én lettem volna neki az utolsó szalmaszál. Elmondása szerint, egész nap a vasútállomáson ücsörgött, mert ott nem fázott annyira. Nem akart mozdulni, ott akart maradni , talán néhány órát.. az sem érdekelte, ha megfagy. Hosszas kérlelésemre,miközben belém karolt elindultunk a taxiállomás felé, hogy elmenjünk a hajléktalan szállóra.

(tovább…)

Imprinting

2013 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella

Bokaficam, lábtörés, és gázolás nélkül próbálok átkelni a feltúrt belvárosi úttest egyik oldaláról a másikra, amikor mobilomon Z. , legjobb barátom hív: hazaérkezett Pestről, a “pihenő övezetbe”. Néhány napig “töltődik” a büdös, szmogos, fővárosi hajtásból, majd hamarosan visszatér.

Találkát beszélünk meg késő délutánra, a nem rég nyílt (egyenlőre még működő) belvárosi kv-zóba. Z. is, és MI is pontosan érkezünk. Zöld tea lerendel, fontos (lenne) az egészséges életmód, és belevágunk. Ki-ki a maga “életébe”. P., nemrég tért haza Külföldről, ahol Z. is dolgozott. Beszámolóikból kiderül, ott sincs kolbászból a kerítés, de a rabszolgaságot, legalább (az ittenihez képest) megfizetik! (a rabszolgaságot megfizetni?) (mennyit ér egy emberi élet?)

Z., a fővárosban rendezőasszisztensként dolgozik. A rendkívül helyes srác szemei karikásak, kialvatlanok, az ottani nehézségekről beszél, mert hol van munka, hol nincs, és ha van is persze, hogy nyolc bőrt húznak le az emberről, de az ott megkeresett  lóvét – számítva az ínségesebb időszakokra – be kell osztani. Ott ülünk a kanapén, és arról tanakodunk, vajon mi lesz velünk! Valljuk be túlélő üzemmódban élni a hétköznapokat, minden egyes nap, minden egyes óráját, k…va kimerítő! (Csodálkozom, hogy bírjuk. Vagy mégsem?) Külföld, vagy itthon? Rabszolgaság – nuku lóvé, vagy rabszolgaság (just do it), de itthoni mércével, megélhetés? Mondhatnám, három generáció (életéveinket számítva) problémája ez most a kanapén, és engem ez, elborzaszt.

(tovább…)