A végtelennek támaszkodva

2013 augusztus 1. | Szerző: Rácz Gabriella

Nem tudom, mi ez a honvágy, de éjjel már annyira fájt tőle a szívem, hogy ki kellett mennem a levegőre, és nézni a csillagokat, miközben arról nyugtatgattam magam: hiába is mennél haza, úgysem lesz munka, úgysem lesz belőle pénz, úgysem tudsz abból előre lépni, úgyis megbánnád…..úgysem, úgysem, úgysem. És még így sem sikerült, mert visszabújva az ágyba, és álomba merülve mégiscsak otthon voltam.

„ Korábban is megtehettem volna.”

Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét.

Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. (tovább…)

A lélek, operálhatatlan!

2013 március 6. | Szerző: Rácz Gabriella

– Felakasztotta magát! – kapom el a sarki közértben a sorban álló egyik hölgy mondatát.
Döbbenetemre semmi reakció. Mintha csak azt közölte volna a bolton végig kiabáló ismeretlen hölgy: „ A párizsi akciós” (megkockáztatom: tévedtem, mert lehet, hogy erre a mondatra már néhányan rámozdultak volna)
A kilátástalan helyzetek miatt – egyre többször hallom, hogy- közeli, vagy távoli ismerőseim önkezűleg vetnek véget életüknek.
És nem értem, miért?
Voltam már én is padlón, (mint szerintem sokan) ültem, és nem álltam a gödör mélyén, és senki nem volt, aki mellém ült volna, hogy segítő kezet nyújtson a fény irányából.
Életünk 80 százaléka látványközpontú. Ennek nem szabadna így lennie, mert kell egy „hely”, ami csak a mienk, ahová nap mint nap visszavonulhatunk erőt gyűjteni, hogy utána újra ki tudjunk menni a fényre.
De aki állandó sötétségben  létezik, – azt gondolom – onnan nehéz a visszaút. Abban a sötétségben ezekben az emberekben valami mélyen összezsugorodik, és már hiába szórják el a fák magjait-már ha még egyáltalán akarják-sohasem kelnek ki… Felakasztotta magát???? – gondolom, amikor benyitok a belvárosi gyógyszertárba. Az előttem álló fiatal lány – önkéntelenül is hallom -, az antidepresszánsokról érdeklődik, no meg a feszültségoldókról.

(tovább…)

A “bácsi” már nem szeret!

2013 február 16. | Szerző: Rácz Gabriella

A hat éves Dóra göndör fürtjei az arcomba zúdulnak. A nappali puha szőnyegén birkózunk, ki tudja leteperni a másikat.

– Győztem! – ül a hasamon kipirosodott arccal, két lábával a földhöz szorítja kezeimet és én természetesen engedek.

Aztán rám borul, miközben finom kis praclijával átöleli a nyakamat.

– Elárulok egy titkot, de ne mondd senkinek! – súgja fülembe. – Anyáéknak se! – Kérlek…

– Szerelmes vagyok a Daniba. A Fanni és a Gréti is szerelmesek belé, de a Dani csak az én táskámat viszi át óra után a másik terembe. Mindig ad az uzsonnájából és ha érte jön az anyukája a sulihoz, hazavisznek engem is az autójukkal. Holnap lesz a névnapja! Rajzoljunk neki valamit! Légyszi! Légyszi! Légyszi!

Érzem, hogy komolyan kell vennem a feladatot. Hatalmas titok birtokába kerültem, ezt nem szúrhatom el. Ránézek erre a kicsi lányra és teljesen átlényegülök. Hallom az osztály zaját. Magam előtt látom a barna szemű kisfiút, aki hosszasan néz Dóri kék szemeibe, miközben talán arról ábrándozik, milyen buli lesz meghúzogatni, a copfjait a szünetben a srácok előtt.

Oké! Rajzlap, zsírkréta elő. De mielőtt neki látunk, magam mellé teszem a telefonomat.

– Hívni fog valaki? – kérdezi Dóri nevetve.

(tovább…)