Némán koldulni

2018 június 9. | Szerző: Rácz Gabriella

Békéscsba belvárosában ülök a negyediken. Odakint tombol a vihar. Már a második a mai napon, és valljuk be őszintén, imádom a csapkodó mennydörgő eget. A leszakadó ég zuhanyában fürdőznek a fák, a balkonnövényeim, és egy egy  ilyen vihar után, a felfrissült levegőben, esőillatban sétálni felüdülés a közel 35 fokos meleg után.  Van valami megfejthetetlen titok, valami varázslat abban, ahogy a légörvények egymásnak feszülve viaskodnak. Basszus túl sok Apokaliptikus filmet néztem mostanában? Ahogy itt pötyögök,miközben a viharos szél meg-meglibbenti a függönyt, egészen az arcomig, a combomon érzem Töpi kutyám heves szívverését, mert Ő velem ellentétben, halálra rémül, miközben én “itt a piros-hol a pirosat”, azaz lesz-e vihar, vagy sem esélyeit latolgatom.  Ez van velem, és kicsi Töpörtővel. Hm. De mi lehet Sanyával, vagy Bálinttal, akik naphsszat koldulnak az utcán mindennapi betevőikért. csak állnak és várnak. Némán, mert azt a törvény – legalábbis  egyelőre – még nem bünteti. Mindkettőnek volt rendes munkája, svájci hitele, és csaldja is. Volt!-mondom. Könnyen lecsúszhat az ember, és védőháló nélkül ugrani. Mivel szociális hálónk ugye nincs, elég veszélyes, halálos is lehet. A hajléktalan szállón robotszrűen teszik fel a kérdést – empátia nulla, mintha nem emberből lenne – -Nappal szeretne itt tartózkodni- a melegedő szót nyilván nem használhatja a 35 fokos melegben – ,vagy éjjel is bejárna? -odabent árad a bűz, a reménytelenség szaga, és azon gondolkozom, vajon van-e innen visszaút. Szóval némán állnak az utcán, és a járókelők könyörületes pillantását elkapva egy százasban, vagy ötvenesban reménykednek. Van, ainek könyvesboltjai voltak, és némán koldul (hogy a szívem szakad meg), és egy rozzant ház kicsiny szobáját bérli havi ötezerért. Mennyit kell állni, hogy csak a beázó lakbérre teljen? mennyit kell állni, hogy egyen, folyadékhoz jusson? ha beteg kiváltsa a gyógyszereit? jajj! bocs, majdnem elfelejtettem TB-je sincs, szóval beteg sem lehet! Mondják, az ember mindent visszakap, amit élete során ad. Az univerzum dolgozik. mivel Sanya mindig is jólelkű, segítőkész emberként élte életét még nem a fosban, a szarban tengődik. De  vajon meddig? Másik emberünk három napja ül ugyanazon a helyen mozdulatlanul, összevert arccal. Segítenél neki egy kis pénzzel, hálózsákkal, élelemmel, de amikor belekezd történetébe, hogy volt börtönben is, mert lopott, és volt felesége is börtönben csücsül – mindezt röhögve előadva – valahogy, de mégis az éhes, éjjel fázó embert látva benne, a szívem megkeményedik. Emberünk azóta is egy belvárosi kis lyukban húzza meg magát éjszakánként, nappal szemével kéreget, és fogalma sincs, hogyan tovább. Éllettörténetéhez folyamtábra kellene, mert annnyira zűrzavaros, de lehet, hogy a mese összefüggéstelensége kezeletlen epilepsziájának köszönhető, mert ugye gyógyszer az nincs, és pénz sincs, és ami a legmegdöbbentőbb számomra: MEGBÁNÁS! sincs……. Éjjel 11-kor ( bassza meg a jó szívemnek köszönhetően), mégis egy hálózsákkal, némi pénzzel, kajával, és gyógyszerrel a kezemben kajtatok, hogy segítsek rajta.A büntetését leülte, de hiába a bűnhődés, nincs lépcső, ami legalább az emberhez méltó élet szintjére felhozná őt, bár nem tudom, ha lenne is kaptató, megtenné-e rajta az első lépéseket. munka (szerintem ilyenkor teljesen mindegy mi, csak fizessenek), papírok beszerzése, bankszámla nyitása, és így tovább…. Így függne össze? Ez lenne a bűn és bűnhődés lényege????? Miközben azon rágóom, hol húzhatja meg magát egy ilyen viharvert időben, az önkormányzati rendeletet próbálom kibogozni, amit a megmondó emberek alkottak meg még 2015-ben. A lényeg : némán még lehet. Azt a koldulást még nem büntetik, és ez ha úgy veszem, tökjó, mert utcán, vagy szobában, tető nélkül, vagy fedél alatt valahol mindannyian ezt tesszük. Némán koldulunk mások szeretetéért….

Günter, avagy a fagyasztott Gemüse

2016 július 21. | Szerző: Rácz Gabriella

Tudom,tudom. talán eleged van már a fájdalmas írásaimból,de mi a túrót csináljak, ha nem veszi be az agyam ezt a mézédes, negédes szirup – trubadúrlítár, mely szerint, csak “akarnod kell”, “csak vágyni rá”, de a legjobban azt hiszem attól kattan ki a szürkeállományom, amikor azt olvasom: ” csak kérd és megadatik!.

 

Írásom apropója, egy röpke történet, amikoris ajtómon bekopogtatott késő este hozzám Günter – Günter, a kertész, aki 5 nyelven beszél,, és mivel (mások szerint, de én egyáltalán nem így gondolom, szar ember vagyok, de ha az is, kit érdekel?) – szóval összefutottunk a helyi temetőben, mert a szálloda tulajdonosának férje éppen azon a napo halt meg két éve rákban, és mivel tudom, milyen érzés, tudom, hogy a lélek fájdalmánál nincs nagyobb, elviselhetetlenebb fájdalom, szóval kimentem a temetőbe, hogy megkeressem a férj sírhelyét, és gyertyát gyújtsak, ott kapirgált, vagyis gondozott egy sírt az én Günterem (a németet kevésbé ismerő munkatársam szerint Geműsém 🙂 ) , aki temetői látogatásomat Isteni adománynak tekintve, gondolatban már feleségül is vett, hiszen 3 éve -elmondása szerint szingli – és hát hol máshol találkozhatna élete párjával, (de írhatom így ki az a hülye, aki külföldön is temetőket látogat?), mint a helyi Friedhofban 🙂

És Günter jött, de nem győzött.

Egyik este, amikor barátnőmmel épp a der,die,das névelő ragozásán rágódtunk, mert közben nyelvleckéket is adok, első blickre ismeretlen, öltönyös ember állt az ajtómban, majd jobban szemügyre véve -(ez azt jelenti, gyorsan betettem kontaktlencsémet,de csak az egyiket ) felismertem: Güntert.

Értékelendő, megadta a módját, hogy elhívjon a közeli kastélyban tartandó koncertre, amire természetesen NEM-et mondtam, de amire a másik kontatklencsémet is be kellett tennem, mert femnemt bennem a pumpa, ugyanis nem szeretem, ha meg akar valaki téríteni. Günter szerint, ha Istent a fejemből (szerinte az nagy baj, ha ott van valami), leengedem a szívembe, sokkal szerencsésebb, könnyebb, életem lehetne. Hogy ezt honnan vette?

A homlokomra van írva?:”Hé! Emberek! Azért látogatom a temetőt, mert szerencsétlen vagyok!”

Günter elmondása szerint, őt különösen zavarja a szkepticizmusom (mert igen, én kérdezek, igaz, néha olyankor is, amikor talán nem kellen), a spirituális beállítottságom, mert higgyem el, ha Istent a szívembe engedem, olyan szerencsés leszek, mint Ő! Mint Ő? vagyis Ő, Ő, és igen Ő!

És akkor én visszakérdeztem: “kedves Günter! Azt akarod mondani, ha Istent leengedem a szívembe (sajnálom, hogy ezt feltételezi rólam, hogy nincs ott, pedig a rák, a szeretteim elvesztése elvezetett valahogy egy másik útra, talán az igazira,de még nincs meg bennem meg az a bizonyosság,ami másban ennek, mármint a velem történtek töredékének hatására megszületik), szóval azt akarod mondani, hogy akkor olyan szerencsés leszek, mint te, aki nem a külföldi munka hatására esik össze minden nap a fáradtságtól, aki nem ismeri a honvágy fogalmát, szívszorító hatását a lelkébn, csupán szerencsés, mert akár kertész is lehetek, mint Te, aki minden nap kb. 10-15 helyre megy kapálni, gyomlálni, ültetni, locsolni?????”

És a többi néma csend….

kedves Günter! Életem minden szarsága ellenére szerencsésnek érzem magam. Áldom az eget, Istent, vagy nevezd aminek akarod, az univerzumot, hogy olyan családban nőttem fel, amilyenben, hogy a Szüleim a példaképeim, hogy részem lehetett találkozni ebben a földi életben a másik felemmel, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, hogy vannak Barátaim – igaziak is, nemcsak úgy mutiba – , hogy vannak pillanatok az életemben, amikor boldog vagyok, hogy láttam, és még hányszor fogom? – a tengert, és még sorolhatnám…..

Günter,mint a laptopom például e sorok írása közben is, lefagyott (fagyasztott Gemüse lett.)

És nem adja fel. kollegám elmondása szerint kertészkedés közben rólam beszél, mint leendő feleségéről, és az ajtómon kiragasztott cetlin tegnap délután fél 5-kor (amit 6-kor olvastam el) hőlégballonozni hívott, csak még nem tudja, hogy az Ő Istene elől egy emelettel lejjebb költöztem.

 

Nem mentem el. 

 

Pünkösd

2015 május 24. | Szerző: Rácz Gabriella

Érdekes , hogy az ember visszafelé tekintve az életében, több szakaszra tudja felosztani. Legalábbis az enyémmel így vagyok. Azt vettem észre magamon,hogy van két nagyon meghatározó ünnep az évben, ami egészen mélyen, a lelkemig hatol.

Ilyen lett a Pünkösd is. Nem akarok Krisztusról, a Szent Lélekről, vallási elemzésekről írni, akit érdekel utána nézhet,mit is jelent pontosan ez az ünnep. Nem is szeretem az Isten szót sem használni, mert mindenki – a maga módján  nevezi el az ő mindenhatóját, de talán az idő, a tapasztalások, egyre inkább mélyebbre viszik bennem ezeket a napokat. Például nem tudok haragudni. Mert bármilyen hülyeséget is tapasztalok bárki részéről, az Embert próbálom látni benne. Érzem,hogy valahogy egyek vagyunk.

Mindeki életét determinálják a saját életének körülményei,de ezen belül szabadon dönthetünk. A körülöttem lévő emberek nagy része küzd, mint ahogy én is. És teljesen mindegy, hogy a macskába ma reggel belerúgó szomszédot nézem – na nem mondom,hogy nem ment fel bennem a pumpa -, vagy azok a tragédiákat átélő emberek, akik minden napban csak a mában, és az elkövetkező 10 perceben tudnak túlélni, vagy vannak körülöttem a gyilkos kórral, éppen a rákkal küzködők , azt látom, teljesen más szinteken éljük, tapasztaljuk, és cselekedjük, vagy nézzük tehetetlenül a dolgokat, miközben mindenki a szeretetért küzd. Az a jó, ha ez a kettő egyensúlyban van, vagyis szeretek – beleértve magamat is – és szeretve vagyok.

Egy kicsit, néha napján sajnálom azokat azembereket, akik a megszégyenítés eszközével, és a pénz hatalmával próbálják kifejezni mindenhatóságukat. Hagyom is. Hadd fürdőzzenek a győzelemittasságban, de általában az úgy van,hogy az óra körbe jár. Szóval tapasztalataim szerint nincs olyan élet, hogy mindig csak fent van a mérleg nyelve, ez csak arról a fiatal huszonéves lénynak a közösségi oldalra történő bejegyzéséről jutott eszembe, hogy : ” Bejött az élet”, mert az Univerzum mindig gondoskodik lentekről és fentekről. A fenteket mindig valami nehéz időszak előzi meg, és fordítva.

Az eddig legsikeresebb, nyílegyenesen felfelé ívelő ismerőseim élete, most vergődik a legmélyebb ponton. Egyáltalán nem érzek semmiféle versenyhelyzetet, vagy gőúzelemittasságot, mert megkaptam én is a magam leckéjét.  Ez nem egy verseny, mindenki más lapokat kapott. De hiszem,hogy törekedni kell, hogy cselekedni kell.

Vannak pillanatok, amikor a zebrán szembejövő ismeretlen ember mosolya tesz -talán – aznap a világ egyik legboldogabb emberévé. Mindez ma délelőtt jutott eszembe, amikor a szemerkélő esőben a tízórai misére siető emberek tömegét láttam.

Mert nem a templom a fontos. Számomra már régóta nem. Hanem – ha befogadó vagy – a minden áldott pillanatban rád sugárzó fény…