Szétgurult narancsok
2016 október 8. | Szerző: Rácz Gabriella
Amióta hazajöttem – igaz csak néhány napra – sodródom az árral.
Nem tudom azt mondani, hogy végre itthon, és ez annyira rohadtul elkeserítő. Ott nem vagyok otthon, és itt sem vagyok itthon. Fasza nem?
Biztosan elkeserít néhány dolog: elkeserít az a rohadt népszavazás, – bevallom, pezsgőt bontottam, amikor kiderült, nem lett érvényes. És hiába próbálom beengedni a jót, a pozitívat, a kulturát, a körülöttem lévő emberek szenvedését látni, kiborít. (Mondhatod: nem az én dolgom, de van egy határ, ami már szerintem a közönnyel, vagy közöny-nyel???? egyenlő) És itt van ez is. Ez a kurva helyesírás. Valóban megváltoztatják? Mert nem lesz gond újra megtanulni, elsajátítani,de mégiscsak valahol úgy érzem, mintha ezzel is a generációnkat írnák le, vagyis át 🙂
A nemzetközi jegypénztárban ácsorogva azon kapom magam, hogy ez a vasútállomás 20 év alatt semmit nem változott, és az angyalhívós (de nem jön), bizsus, órás ajándékbolt zárva felirattal érdekes látványt nyújt a tavalyról kirakatban felejtett karácsonyi díszekkel 🙂 Végülis, hamarosan újra itt van, minek kirakatot rendezni 🙂 Már 20 perce magyarázom a jegypénztárban ülő hölgynek, hogy mikor, honnan, hová szeretnék eljutni, és látom, hogy feladom a leckét, mert mikrofonját kikapcsolva, telefonos segítséget kér (nem-nem a 3 milliós kérdésért, hanem az én biztonságos odajutásom érdekében). Amíg szorgosan telefonál, és jegyzetel, feleszmélek, van itt haladás kérem szépen, na nem a sorban, a mögöttem lévők egyre türelmetlenebbek, hanem az orrom előtt kirakott tájékoztatásban, mely szerint akár euroban is fizethetek 🙂
Háromnegyed óra, és hurrá megvan az útvonal, kisebb vagyonért – pedig állítása szerint a legolcsóbbat kereste, és én jóhiszemúen elhiszem – de mégiscsak azt ajnlja: – talán repőlüvel egyszerűbb lenne. (Hát neki biztos)
Na fussunk neki még egyszer, mert erőteljesebben megmondom, hogy szerintem Ő azért van itt, hogy vonatot találjunk, és railjet-tel akarok menni, a lehető legkevesebb átszállással, ás újrakezdi. A mögöttem lévők feladják (én is ezt tettem volna) Újra és újra megfogadom, soha töbet kocsi nélkül,de hidd el van az a fáradtsági szint, amikor a 2000 méteres hegyek között elfog a félelem, és úgy érzed, nem tudod megcsinálni. Majd felteszi a végzetes kérdést, amire nem tudok másképp reagálni, elfog a röhögőgörcs: – Returt is kér? -Nem – válaszolom – isten őríz (Ő még nem tudja, megint menekülőre fogom, úgy hét hónapra, mert reménykedem a változásban. Ennyi.) És nem lesz karácsonyom, hát istenem, úgyis csak bőgnék, és szilveszterem se, amit egyébként is utálok, és álmaimban a legközelebbit egy norvég faházban tölteném, süvítő szélben,viharos tengerparton, kandallóval, és egy üveg rizlinggel, átbeszélgetve az éjszakát.)Ja, és húsvétom sem lesz, és névnapi buli sem,de ne sajnálj, mert sok pénzt fogok keresni, és most ezt akarom, rohadt kemény munkával. A legjobb terápia,mielőtt elhatalmasodna rajtam a reggeli “inkább nem kelek fel az ágyból” érzése ellen. Már így is túl sokszor érzem ezt, és nem akarom!
Biztonságos helyre dugva jövőm zálogát ( a jegyet, mert végre megszületett), elindulok a kolduló emberek között, és kifelé menet, egy hegedülő bácsi ( aki a szívemig hasítóan húzza) kalapjába beledobok pár százast.
Hazafelé menet betérek egy közértbe, és szomoróan konstatálom,( táplálkozási olvasmányaimnak köszönhetően), gyakorlatilag “gyilkos”, lassan ölő áruk között válogathatok, viszont kisebb vagyonért, amikor egy nagyon kedves hölgy barátságosan ajánlja nekem a retro-mogyorós csokit, kóstoljam meg, isteni finom, mindig visz az unokáinak. (Nem baj, jobb, ha nem tudja, mit művel a cukor, és mi egymás, mi benne van, a lényeg,hogy finom, és én is megkockáztatok egyet, dopamin,oxitocin, szerotomin, és noradrenalin szintem növelése reményében )
A polcok között bóklászva, az egyetlen dolog, amit úgy érzem, meg tudnék enni, a zöldséges pultnál rám mosolygó narancsok. ( Idénygyümölcs :), de ha nincs szőlő, körte, vagy alma, nem tudsz mást tenni, ha gyümölcsre éhezel) .
A pénztárnál előre közlöm a hölggyel (hölgy-gyel?) kártyával szeretnék fizetni, és elakadunk, mert most nem telefonos segítség, hanem Erzsike érkezik a hátsó rektárból, annak hallatán, hogy fizető eszközöm:érintős. (mentegetőzöm én,hogy csináljuk a régi módszerrel, haladni szeretnék,de ez mégiscsak valahol nekem már olyan,mintha valaki a szexben csak a misszionárius pózt ismerné, és kész 🙂 )
Odakint elered, és hurrá, mert esernyő híján mégiscsak nekivágok az útnak, de mintha imáim meghallgatnának odafent ( mert tényleg már az angyalok segÍtségét kérem), kapok egy jelet, ami bármilyen furcsán hangzik,de nekem erőteljes jelentése van, különösen az itthon történtek ismeretében:
A narancsok!!!! Három kiló narancs gurul szét lábaim előtt, a szélrózsa minden irányában. Az őket egyben tartó tasak gyengének bizonyul 🙂
És én bőrig ázva, égnek tartott arccal csak nevetek, amit láthatóan a körülöttem lévő emberek egyike sem ért…
De sebaj!
A remény hal meg utoljára :), átbukdácsolva a lábaim előtt heverő narancsokon,rendkívül bizakodó lettem 🙂
Volt egy szer
2016 szeptember 27. | Szerző: Rácz Gabriella
A Békéscsaba- Szolnok vonalon zötyögök, és nem írom, hogy hazafelé, mert ez a nap arra is ráébresztett, nekem már nincs olyan, de hogy a fenébe lehet így élni? A fülkében francia nyelvórát veszek, mert egy pasi franciául nyomja a mellette ülő magyar nőnek, ölében egy félvér kislánnyal. Aki gyönyörű, és aki szintén franciául gagyog, és nyújtja kicsiny kezét a cumis üveg felé. (De most komolyan: most kezdjek el félni? Talán a pasi lábai között a földön egy időzített bomba ketyeg, és majd bemondják megfélemlítésképpen a hírekben, hogy ezen a járaton vélhetően egy bevándorló robbantott, és mindannyian odavesztünk?) Annyira röhejes,de ha belegondolok inkább megrémülök, mit is tesz velem a média, amióta hazaugrottam néhány napra. Kezdek meghülyülni,de elhessegetem a gondolatot, és szilárd döntést hozok: többé nem hallgatok híreket. Nem érdekel,hogy meglőtték, kirabolták, belehalt…
A kislány az ölembe kéredzkedik, és a szülők(mindenfajta, ismétlem mindenfajta előítélet nélkül,) teljes bizalommal nyújtják át nekem királykisasszonyukat. meghatódom, és nagyon szégyenlem magam. A hercegnő álomba ringatózik a karjaimban, és beleszuszog a nyakamba. Kisbabaillatával teljesen elvarázsol, és két piciny kezével annyira, de annyira kapaszkodik a nyakamba, érzem én vagyok neki pillanatnyilag az egyetlen biztonság ezen a vonalon. Hm.
Közben az ismerőseimről hallott híreket próbálom feldolgozni, de nem nagyon megy, és a fránya szívritmusszabályzóm természetesen a táskám alján. megpróbálok lélegezni. Együtt a kislánnyal. A légzés mindig segít.
N.
– nagyon jó barátnők voltunk – orvosit végzett, (természetesen szülői elvárásnak tett eleget, igen például így vágod tünkre a poronytyod életét), de önbizalomhiány, és anyai zsarnokság miatt az alkohol lett a legjobb barátja. A lánya talált rá lakásában teljes delíriumban, – csoda, hogy túlélté – leszázalékolták, nem praktizálhat, a pénzük elfogyott, és fogalmam sincs Ágival mi lesz? ( Ezek a történetek szoktak tragédiával végződni emlékeimben, és a legszörnyűbb mindenben, hogy nem segíthetek) Sz. M. , a város egyik menő vállalkozója közli velem az utcán, épp ezen a héten fog bedőlni az élete, pénzügyi dolgok miatt. Annyira belemászott, belesodródott a sűrűjébe, hogy innen már csak a menekülés, a külföld segíthet…(Most döbbenek rá, mennyire jól döntöttem akkor, amikor pár évvel ezelőtt én már így döntöttem) H.G-nek meghalt tavaly az Édesapja, és hát persze, hogy az rohadt rák, nem kell ecsetelnie barátnőmnek , hogy az maga a pokol,miközben a hír hallatán visszaköpöm a tányérra a számban gombócként forgolódó süteményt. F. J. is meghalt ,ő is rákban….utolsó emlékem róla, amikor nem is olyan régen a Ligeti temetőbe sietve virágot vittem a szüleim sírjára, és a sárguló falevelek között láttam őt, aranyló napsütésben Morzsi kutyusával sétálni. Elválaszthatatlanok voltak. Épp bíztatott, hogy,bár képtelenség elhinni, mi történt velünk,de legyek erős, és ezek nem azok az “engedd el”, “az élet megy tovább” üres frázisai voltak.
A kislány olyan mélyen alszik, hogy észre sem veszi (és még szerencse), hogy gondolataim lassan az őrületbe kergetnek…
Bámulok ki a vonat ablakán és szomoróan konstatálom, itt, 20 év alatt semmi nem változott, vagy mégis.
Volt régen egy szer, amit mindannyian ( a mi generációnk szerintem megtapasztalt).
Drogként fogyasztottuk a nap minden percében úgy, hogy észre sem vettük: függők lettünk.
Amikor kislányként beteg voltam, a szüleim szemében a bizonytalanságnak mégcsak a szikráját sem láttam, annyira biztosak voltak benne, hogy meggyógyulok. és én mindig elhittem. Tudtam,hogy sohasem érhet baj. Ő volt a SZER-ETET.
Szolnok főterén a csobogó kutakat bámulva elkapom egy idős hölgy szavait, amelyek arról szólnak, mennyire felháborítják a pápa szavai a menekültekkel kapcsolatban, és szilárdan az a véleménye, hogy akkor vegye Ő magához az összes menekültet. Elszakad a cérna, és kor ide, vagy oda, leordítom a fejét, hogy nincs igaza, hogy tájékozógjon, és ne birka módjára alkosson véleményt, hogy nézzen értelmes hírműsorokat, hogy ők is EMBEREK, hogy fogalma sincs, mi zajlik Szíriában, hogy azt sem tudja, hol van Szíria,de véleménye az kurvára van, és én ilyen emberek miatt dolgozom három diplomával külföldön, örök -idegenben. nemcsak én, hanem magyarok százezrei, megkockáztatom milliói.
Valahogy a könyvtárban találom magam, ahol a sorok között még mindig levegő után kapkodva elkapva egy mondat közepét,mégiscsak úgy érzem: univerzális magányommal nem vagyok egyedül. ” – Tudod Pityukám, őszintén mondom, ha választanom lehetne – és nem a pénz számít – a biztonságot választanám.”
És akkor hozok még egy döntést: dehogy megyek én “elvonóra.” 🙁 Kell nekem az a SZER-ETET!
Az osztrákok nem (wc)-kefélnek
2016 augusztus 16. | Szerző: Rácz Gabriella
Bocsánat a vulgaritásért, de nem tudtam szebb kifejezéssel hangot adni annak a felháborodásomnak, amit évek óta tapasztalok, itt Ausztriában (is)
Szobalányként is dolgozom, és ehhez bizony hozzátartozik a wc-tisztítása, természetesen a higiéniés feltételek szigoró betartásával, (tudom, most undorodsz), de a témának jobban utána néztem, és rendkívül érdekes dolgokat fedeztem fel.
A motivációm az volt, hogy egyszerűen nem értem, miféle emberi trehányság, nemtörüdömség kell ahhoz, hogy az emberek telekakálva a wc-t, dolguk végeztével, hátra sem nézve (azt gondolván majd az a hülye Zimmermädchen úgyis elvégzi) szó szerint “szarosan” hagyjon maga után mindent.
Nem találtam meg ,ki találta fel a wc kefét, és szerintem az emberek többsége nincs tisztában vele, kulturtörténeti szempontból mennyire érdekes ez a téma. Ma délben (kellően elvéve az étvágyamat) a budit súrolva döbbentem rá, hogy ezzel a témával is foglalkozni kellene, erre ráharangoztak a közeli bazilikában, és úgy döntöttem, írok erről.
A téma, elég kínos, de ha a hüvelygomba, a körömgomba már szinte 5 percenként terjed a TV-ben, akkor miér ne?
Érdekes, hogy az ILLEMHELY, amely kritikus része az emberi civilizációnak, nem kapott helyet a történetírásban, pedig.
Ellentétben más testi funkciókkal,mint a tánc, a dalok, az erotika, a székelésről , és a vizelésról nagyon szemérmesen írtak eddig a történelemben.
Tudtad, hogy Az illemhelynek kritikus kapcsolata van a renddel és a rendellenességgel, a jóval és a rosszal. Ürülékünkhöz való viszonyunk az emberiség fenntartásának nagyon fontos eleme?????
Vagy arról hallotál már, hogy: Az illemhely legalább olyan fontos, ha nem fontosabb társadalmi kihívás, mint a műveltség, a szegénység, az oktatás, a foglalkoztatás. Freud szerint az ember – időben is – elsődleges, testétől független tulajdona a széklete, ennek megfelelően a pszichoanalízis jelképrendszerben az ürülék, pontosabban a széklet, a vagyonnak, illetve a pénznek felel meg. A bokortól az űrhajókon használt nejlontasakokig épp oly rögös út vezetett, mint a kőbaltától a számítógépig.[5] Arról pedig érdemes elgondolkodnunk, miért vagyunk büszkék az egyik útra és a másikra miért nem.[6]
Azt tudtad, hogy 6 milliárd mobiltelefonra csak 4,5 milliád illemhely jut???? Na és mi lehet a fennmaradó másfél milliárddal? A földben gördröt ásnak és ezek a népek, gondolok itt például Indiára, oda ürítik a székletüket? A jelenséget ” Csöndes katasztrófának” nevezte el az ENSZ – elég csendesre sikerült, mert szerintem nem beszélünk eleget róla -,mint úgy általában másról sem.
Az ENSZ azt akarja elérni, hogy 2025-re – egyebek mellett – maradéktalanul számolják fel a szabadban történő székletürítés gyakorlatát, amely számos fertőző betegség okozója. A fertőzések tüneteként jelentkező hasmenés évente több mint 750 ezer öt éven aluli gyermek halálához vezet. A magukon a szabadban könnyítők száma 1990 óta 271 millióval csökkent ugyan, de még mindig 1,1 milliárd körül jár, vagyis a világ lakosságának 15 százalékát érinti a probléma. Ezeknek az embereknek a 80 százaléka 22 országban, köztük Brazíliában, Kínában, Indiában, Indonéziában, Kambodzsában, Etiópiában és Kenyában él.
Ez fontos problémának tartom, és feltételezem, ha nem kerülök hozzá ennyire közel (fújj-igen gondolhatod), talán fel sem merül bennem, mennyire fontos kérdést feszegetek.
Egy olyan jóléti társadalomban, mint Ausztria, nem használják az emberek (tisztelet a kivételenek) a wc- kefét. Arról ne is beszéljünk, hogy sokan sem előtte, sem utána nem mosnak kezet, pedig mindkét alkalommal szükséges. Csak néhány betegség, ami azáltal terjed (talán jobb lenne nem is tudni), ha az alapvető higiéniés feltételeket nem tartod be.
Itt szerepel a szalmonella, a májgyulladás, a diftéria, és beszélhetünk itt nemi betegségekről, gombás fertőzésekről, és vírusos fertőzésekről is.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire veszélyes területre tévedek, amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni. Egy biztos, a kézmosás az elvégzendő “dolog ” előtt és utána is nagyon fontos, nemcsak a magunk, hanem a mások érdekében is!!!!
És könyörgöm, ha már ott van az hófehér, láthatóan használatom kívüli wc-kefe, mi a francért nem használják egyesek???
Számomra totál érthetetlen, és vannak emberek, akik dolguk végeztével, hátra sem néznek, még azt sem kontrollálják, lement-e a fekália a lefolyón. Csak felállnak az ülőűkéről, és kézmosás ide, vagy oda, dolguk végeztével, sokszor kézmosás nélkül mennek és fogják meg a kilincset, mutatkoznak be másoknak, összefogdosnak egy csomó dolgot a szaros, fertőző kezükkel, nem törődve másokkal és szó szerint szarnak bele a világba.
Nem elég,hogy otthon nyakig ülünk a kakában, sőtt alán már az orrunkig is ér, és hálát adhatnánk az univerzumnak, hogy ez az egész még nem hullámzik 🙂
Itt meg, ahol egy Dunára néző panorámás szoba két személyre, 260 euro (reggelivel), nem használják a wc-kefét….
Mi ez? Milyen folyamat kezdete, vagy- amitől a legjobban tartok – esetleg vége????
Milyen dolog az, otthagyni a szart ( és bocsánat a kifejezését) magunk után????? Úgy érzem, lassan kezdünk hozzászokni!
Egyszer egy Néni egy kisebb városban betévedt egy fürdőszoba felszerelési eszközöket árusító boltba. Hosszasan nézegette a wc-csészéket, az öblítőtartályokat, és láthatóan zavarban volt a kínálattól. Volt ott bio, újrahsznosító, és minden, mi farpofának ingere. Az eladó fiatalember hosszasan magyarázta, melyik, milyen gomb megnyomásával mit is tud.
A néni egyszerűen csak annyit kérdezett: ” Fiatalember! Azt mondja meg nekem, ez most pottyan, vagy csobban?”
Egy biztos, én ma egy 4 csillagos szállodában nagyot pottyantam, mert valami még nagyobbat csobbant.
és azt gondoltam: ez nem lehet igaz!
De az volt….
Günter, avagy a fagyasztott Gemüse
2016 július 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Tudom,tudom. talán eleged van már a fájdalmas írásaimból,de mi a túrót csináljak, ha nem veszi be az agyam ezt a mézédes, negédes szirup – trubadúrlítár, mely szerint, csak “akarnod kell”, “csak vágyni rá”, de a legjobban azt hiszem attól kattan ki a szürkeállományom, amikor azt olvasom: ” csak kérd és megadatik!.
Írásom apropója, egy röpke történet, amikoris ajtómon bekopogtatott késő este hozzám Günter – Günter, a kertész, aki 5 nyelven beszél,, és mivel (mások szerint, de én egyáltalán nem így gondolom, szar ember vagyok, de ha az is, kit érdekel?) – szóval összefutottunk a helyi temetőben, mert a szálloda tulajdonosának férje éppen azon a napo halt meg két éve rákban, és mivel tudom, milyen érzés, tudom, hogy a lélek fájdalmánál nincs nagyobb, elviselhetetlenebb fájdalom, szóval kimentem a temetőbe, hogy megkeressem a férj sírhelyét, és gyertyát gyújtsak, ott kapirgált, vagyis gondozott egy sírt az én Günterem (a németet kevésbé ismerő munkatársam szerint Geműsém 🙂 ) , aki temetői látogatásomat Isteni adománynak tekintve, gondolatban már feleségül is vett, hiszen 3 éve -elmondása szerint szingli – és hát hol máshol találkozhatna élete párjával, (de írhatom így ki az a hülye, aki külföldön is temetőket látogat?), mint a helyi Friedhofban 🙂
És Günter jött, de nem győzött.
Egyik este, amikor barátnőmmel épp a der,die,das névelő ragozásán rágódtunk, mert közben nyelvleckéket is adok, első blickre ismeretlen, öltönyös ember állt az ajtómban, majd jobban szemügyre véve -(ez azt jelenti, gyorsan betettem kontaktlencsémet,de csak az egyiket ) felismertem: Güntert.
Értékelendő, megadta a módját, hogy elhívjon a közeli kastélyban tartandó koncertre, amire természetesen NEM-et mondtam, de amire a másik kontatklencsémet is be kellett tennem, mert femnemt bennem a pumpa, ugyanis nem szeretem, ha meg akar valaki téríteni. Günter szerint, ha Istent a fejemből (szerinte az nagy baj, ha ott van valami), leengedem a szívembe, sokkal szerencsésebb, könnyebb, életem lehetne. Hogy ezt honnan vette?
A homlokomra van írva?:”Hé! Emberek! Azért látogatom a temetőt, mert szerencsétlen vagyok!”
Günter elmondása szerint, őt különösen zavarja a szkepticizmusom (mert igen, én kérdezek, igaz, néha olyankor is, amikor talán nem kellen), a spirituális beállítottságom, mert higgyem el, ha Istent a szívembe engedem, olyan szerencsés leszek, mint Ő! Mint Ő? vagyis Ő, Ő, és igen Ő!
És akkor én visszakérdeztem: “kedves Günter! Azt akarod mondani, ha Istent leengedem a szívembe (sajnálom, hogy ezt feltételezi rólam, hogy nincs ott, pedig a rák, a szeretteim elvesztése elvezetett valahogy egy másik útra, talán az igazira,de még nincs meg bennem meg az a bizonyosság,ami másban ennek, mármint a velem történtek töredékének hatására megszületik), szóval azt akarod mondani, hogy akkor olyan szerencsés leszek, mint te, aki nem a külföldi munka hatására esik össze minden nap a fáradtságtól, aki nem ismeri a honvágy fogalmát, szívszorító hatását a lelkébn, csupán szerencsés, mert akár kertész is lehetek, mint Te, aki minden nap kb. 10-15 helyre megy kapálni, gyomlálni, ültetni, locsolni?????”
És a többi néma csend….
kedves Günter! Életem minden szarsága ellenére szerencsésnek érzem magam. Áldom az eget, Istent, vagy nevezd aminek akarod, az univerzumot, hogy olyan családban nőttem fel, amilyenben, hogy a Szüleim a példaképeim, hogy részem lehetett találkozni ebben a földi életben a másik felemmel, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, hogy vannak Barátaim – igaziak is, nemcsak úgy mutiba – , hogy vannak pillanatok az életemben, amikor boldog vagyok, hogy láttam, és még hányszor fogom? – a tengert, és még sorolhatnám…..
Günter,mint a laptopom például e sorok írása közben is, lefagyott (fagyasztott Gemüse lett.)
És nem adja fel. kollegám elmondása szerint kertészkedés közben rólam beszél, mint leendő feleségéről, és az ajtómon kiragasztott cetlin tegnap délután fél 5-kor (amit 6-kor olvastam el) hőlégballonozni hívott, csak még nem tudja, hogy az Ő Istene elől egy emelettel lejjebb költöztem.
Nem mentem el.
A benned élő Isten
2016 április 19. | Szerző: Rácz Gabriella
Már közel két hónapja nem írtam.
Nem lustaságból, de ha nem pörög az elme, nem jön a gondolat, nincs felismerés, akkor nem koptatom a billentyűt.
Néhány napja – és ez tőlem, hidd el nagy dolog – elkezdtem imádkozni.
Istenhez fordultam végső kétségbeesésemben, mert nem értettem, mi ez a szürkeség? Mi ez a mozdulatlanság? Annyi csodát éltem már meg – még ha tragédiák árán is – nem értettem, mi van velem. Lecsökkent az enrgiaszintem, napokig aludtam, többnyire feketében jártam, majd egy nap felkelve és nagyot nyújtózva azt gondoltam: kész elég, vagyis elegem lett magamból. (hát még a körülöttem lévőknek?)
Sokáig nem értettem, miért vagyok rosszul, ha olyan helyen tartózkodom, ahol sok ember van együtt jelen. Sokáig azt hittem, velem van a hiba. Sok időnek – persze minden relatív – kellett eltelnie ahhoz,hogy megértsem, képes vagyok ráhangolódni a körülöttem lévő emberek energiaszintjére, és hidd el nem túlzok, az összes fájdalmukat, zavaros gondolatukat éreztem egyszerre. Ha a híreket hallom a kocsiban, vagy a TV-ben, vagy útközben egy baleset szemtanúja voltam, nehogy sírtam, de szabályosan rosszul lettem, mert annyira áthatott az a mélységes fájdalom, amit a balesetet szenvedők érezhettek, vagy a híradóban – kellően, és tudatosan lehúzó hírekkel szippantottam magamba, az egyetlen megoldás, a túlélés megoldása: a kikapcs. gomb megnyomása, és gyorsan, nagyon gyorsan másra kell fókuszálnom, majd egy-két perc és visszarázódom a saját (szerencse)kerék járásomba, vagyis egyszer fent, majd lent.
De mostanában ez a kerék csak áll.
Mozdulatlan. valószínűleg azért, mert én sem tettem semmi különöset. Najó, Festettem egy-két képet – ritka rosszak lettek – örökbe fogadtam, és helyre kupáltam a virágboltos által már kidobásra ítélt virágokat. próbáltam olvasni, nem ment.
Nem létezett az a gondolat, ami 5 percnél több időre magával ragadt volna. Nem mentek a szójátékok, mégha darabjaira is szaggattam a szavakat, üresek voltak.
És akkor , ezen a hétvégén, amikor egy meleg pléden a kutyám társaságában órákig feküdtem a folyóparton, és susogó szélben, ahogy néztem a fodrozodó vizet, egyszer csak megfogalmazódott bennem: bizonyára – és nem először – nincsen hitem. Először önző módon, konkrét dolgot kértem kívántam, majd hamar rájöttem, csak egyszerűen rábízom magam, és olyat tegyen velem, amivel a csodával határos, hiszen már annyiszor megkönyörűlt rajtam.
Igen, van az az állapt, amikor úgy érzed össze kell kulcsolnod a kezed, és este hálával megköszönnöd még azt is, ami eddig nagyon kemény, fájó, és rossz volt, mert nem lehetnél nélkülük az, aki ma vagy.
Döbbenetes számomra, amikor egy pasi nyolc év szenvedés után, aminek egyik okozója Ő maga, annyit tud kinyögni a vonal másik oldalán: Jobbulást! (Kinek?) (Minek?) megnyugtatom, estemben nem kell tartania az idegösszeropitól, hiszen már annyiszor túlléptem rajta, és nem kapott el a kórság, mert ha életem során egyszer engedtem volna a csábításának, a mai napig mástól várnám a megoldást, és mennyivel egyszerűbb lett volna összezuhanni, mint ökölbe szorított kézzel, farkasszemet nézni a Nappal, piros ruhában, és azt mondani:”bocsi,de nem veszek részt a játékodban, az alattomos játszmáidban”
“- Én nem beteg vagyok doktornő, hanem mélységesen szomorú” – hallom barátnőm mondatát, aki épp a szeretősdi játszóterén játssza, csak remélni tudom, utolsó felvonását. Épp a libikókát próbálgatja. Nekik sem könnyebb. Van aki a szerelmebe, és van, aki a a szerelemtől, vagy annak viszonzatlanságától haldoklik. Igen.
Most is, ezekben a percekben. Közben makulátlanul végezve a munkjukat, teljesítve anyai kötelezettségeiket, molyos-mosolyt erőltetve arcukra, mintha misem történt volna…
Szóval imádkozom.
És hazafelé tartva folyóparti napozásomból, sokáig a macskakövet számlálgatva lábaim alatt lehajtott fejjel, egyszercsak szembe jön Valaki.
Valaki, aki bearanyozza a délutánodat, aki megnevettet, aki nem hagy egyedül a magány tengerében….
Imáim meghallgatattak.
Az a velem szembejövő valaki: én voltam 🙂
“Köszönöm, hogy létezel.”
2016 február 25. | Szerző: Rácz Gabriella
Akkor reggel, Celista csörgőóra nélkül is kipattant korán az ágyból, hiszen tudta, ma van a nagy nap. Az a bizonyos nap, amikor találkozik Maximilliennel. A három nappal ezelőtti, és az azt megelőző végtelennek tűnő szakadó esőben olyan messzinek érezte ezt a napot.
Egy kicsit fáradt ugyan, mert – hogy megmentse maguknak ezt a napot – egy kicsit rádolgozott az előző napon. Sokkal többet ment, magyarázott – egyébként is általában be nem állt a szája – hogy ezt a napot Max-nem szentelje.
- Na nézzük csak – gondolta. – Mit kell még tennem, a tökéletes nő képéhez.
- tegnap este gyanta – pipa
- gyönyörű fehérneműk kiválogatva az ágyon – ezt a rituálét minden egyes alkalommal elvégezte, és minden egyes alkalommal az utolsó pillanatban, amikor még le tudta húzni úgy a ruháját, hogy ne kenődjön végig a 24 órás deo krémje a visszafefé, vagyis felfelé húzott ruhán, a szekrény legalján megbúvó valamelyiket választotta. De tegyük hozzá Celista nemcsak a fehérneműk terén állt így a dolgokkal. A hosszú pénztári sor kivárása után, amikor már épp ő következett volna, mindig volt egy olyan gondolata, hogy csak visszamegy egy, vagy két dologért a hatalmas bevásárlóközpontban, így mindig és mindig – majdnem mindig – kétszer kellett végigvárnia a sort. Amikor ruhát vásárolt, vagy könyvet, az eladóval hosszas tanakodás után megbeszéltek után, mégsem azt tette bevásárló kosarába, ami mellett látszólag véglegesen döntött, hanem egy hirtelen mozdulattal. egyetlen pillanat alatt kicserélte egy korábban felpróbált,de valamilyen oknál fogva elvetett ruhát, vagy egy korábban a polcról leemelt könyvet. ezekről úgy gondolta, nem kihívás, de volt az a pillanat, az a bizonyos pillanat, amikor mégis úgy érzete neki az a másik kell. Másik fogkrém, másik cipő, de nem másik pasi. 🙂
Max-szel már két éve voltak együtt. Eleinte nagyon ritkán találkoztak, mert mindig volt valami nagyon fontos munka , vagyis bűntudat, amiért a megbeszélt találkozót az utolsó pillanatban vagy Celista, vagy Max lemondta. Hogy ki volt ilyenkor a szomorúbb? A fene tudja.
De most hagyjuk a negatív gondolatokat – gondolta a Celista, és teljes gőzerővel elkezdett készülődni. A randit egyik kedvenc városában, Szegeden beszélték meg. Max egyébként is ott tartott előadást, – Celista nagyon büszke volt, hogy az ő pasija egyetemi előadó is, és már korábban odatalálta GPS nélkül is a folyóparti épülethez, ahol közeledő randijuk idejét az épületből tömegesen kiáramló tanulók jelezték. Celista rögtön tudta, hogy vége lett az előadásnak.
Egy kicsit bánta, hogy nem ült be a nebulók közé, de félt, ha Max előadás közben felfedezi a hallgatók között – ami nem volt nehéz, mert hősnőnk minden csinját-binját megadta a feltűnésnek – Max zavarba jön, és abbahagyja az előadást, vagy elkezd dadogni, vagy nem tudta pontosan megmondani miért, talán túlzásnak, tolakodónak is érezte, ha hívatlanul csak úgy beül egy tudományos előadásra, és persze az is lehet, hogy az egészből egy kukkot sem értett volna, pedig a téma nagyon is érdekelte.
Max csillagász volt. Celista élt- halt az univerzumért, a szó szoros értelmében is, és amikor a Plutót visszaminősítették a törpebolygók csoportjába – emlékszik – órákon át sírt Max-nek a telefonba, amikor ő még celista számára “csak” a legjobb barátnője apja volt, aki csillagász.
Akkor kezdődött minden. Max figyelmét akkor ébresztette fel ez a lány, amikor rájött, hogy van valaki a világban, aki egy kicsinyke kis bolygóért képes őt egyetemi előadásáról kirángatni, – mert ez a lány ezt is elérte – és egy órán keresztül hallgatni a ” hogy a fenébe jönnek ehhez-től kedve”, a “menjenek a fenébe, ehhez nincs joguk” érveléseket hallgatni . Több volt ez annál, hogy valaki naivan szexi, vagy kedves. Max számára szívbemarkoló érzés volt, hogy létezik a világban ez a fajta érzékeny lélek. Őszinte, mindenesetre. Celista az volt.
Celista kocsiját választották a szegedi randin. A folyóparti kis vendéglőben estebédeltek egyet, mert már délutánra járt az idő, folyamatosan beszélgettek, mindig és mindig volt egymás számára mondanivalójuk, egyszer annyira bele is feledkeztek a témába, hogy Celista a város főterén behajtott egy egyirányú utcába, hát persze,hogy szembe a forgalommal,de ezen is jót nevettek, – megúszták, mert se szembejövő, se rendőr nem volt a közelben – és hát persze, hogy egy forgalomtól szigorúan elzárt területen a kocsiban csókolták meg egymást. Max a csók elcsattanása után remegett, és hebegett-habogott, ami a lánynak rosszul esett,de amikor a férfi nagy nehezen kibökte, ne folytassák, mert attól fél, hogy nem megy haza többé, a lány mégis boldogabb volt, mint valaha.
Messze laktak egymástól, több, mint kétszáz kilométerre, de amikor mindketten elindultak saját autójukkal hazafelé, fel sem tűnt a távolság, mert az úton végig beszélgettek-nevetgéltek egymással.A férfi másnap 4 napra tudományos konferenciára Svájcba utazott, ahová elhívta volna Celistát is,de mindketten úgy érezték, korai lenne ez a közös kiruccanás.
Na, és itt jön el az a pont visszafelé nézve, hogy ezt is másképp kellett volna csinálni. Celista sokszor eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha belevág akkor a nagy útba,de egyrészt sajnálta,hogy nem tette meg, más részt félt is tőle, hogy a férfinak kellemetlen lett volna az ottani közös ismerősök miatt, na és mit mondott volna Cloénak, legjobb barátnőjének: “Csá! elmegyek az Apáddal 4 napra Zürichbe, és piszkosul jól fogjuk érzeni magunkat”????, mert egyébként egy ilyen szerelmi légyottnál nincs is kellemesebb, ha tudod, hogy járkálhatsz kézenfogva az imádott pasival, hiszen nem jöhet szembe a szomszéd Marika Néni , aki majd elmondja a sarki boltban, mit is látott, és röpke három napon belül egy kisebb város beszél arról, hogy a ő és a tanár úr mit is művelnek.
Max elmagyarázta Celistának, értse meg, ha ott, akkor a kocsiban tovább lépnek, talán soha többé nem megye haza, mert az eddig vele töltött idő – saját bevallása szerint – többet jelentett a férfinak, mint élete utolsó 14 éve ( Te jó Isten ! – gondolta Celista, hiszen 3 évvel korábban született meg Cloé, akivel nem mellesleg találkozni fog a megszokott cukiban!)
A telfonbeszélgetés leggyönyörűbb mondata, ami Max száját akkor, azon a randin a telefonban elhagyta , és Celista ezt a mondatott csak évekkel később értette meg, fogta fe, és őrült bele, de nagyon:
“KÖSZÖNÖM, HOGY LÉTEZEL ”
Most,hogy kocsival kanyarog a zalai dombságban megint hazafelé, és hulla fáradt, és semmi másra nem vágyott, mint hogy két napig ki se mozduljon az ágyból, és az esőt hallgatva belealudjon a múltba, tudta, hogy ez az a pillanat, amikor rájössz, hogy az volt az a pillanat, amikor rá kellett volna jönnöd, amikor meg kellett volna tenned, amikor merni kellett volna…
Február 22-e volt, az év első tízmilliószoros napja, és egész nap Max-ra gondolt, és újra meg újra átélte az akkor történteket. És bár februárra egyáltalán nem jellemző, de mielőtt lehajtott volna a mélygarázsba még hulló csillagot is látott.
Azt mondják, ilyenkor teljesülnek a vágyak….
Tízmilliószorosan? 🙂
Káma szútra az autóban!
2016 február 24. | Szerző: Rácz Gabriella
Celista már reggel, kora hajnal óta úton volt. Orvosokat látogatott, és minden veszély, -mert igen a vezetés veszélyes terület, ugyanis nem elég Neked jól vezetned, még a többiek hülyeségeit is ki kell tudni védeni, lehetőleg úgy, hogy életben maradjatok – szóval minden nehézség ellenére imádta ezt a munkát.
Más reggel, hajnalban a város, mint egy-két órával később. Látta az utcaseprőket, és szemmel lebuktatta azokat a korán kelő kutyasétáltatókat, akik a hajnali órákat használják ki jól – elmondásuk a nyugodtabb sétáltatásra -, de Celista úgy vette észre másról (is ) szól itt a történet: egyetlen wc-ző kutyus gazdijánál sem látott zacskót, vagy bármit, ami arra utalt volna, hogy összeszedik a kutyagumit. 🙂 Hát igen- gondolta, – lassan minket is ellep majd a szar,de sebaj, újabb téma majd a hisztériakeltéshez (Igen. Ez volt Celista tényleges véleménye a dologról) Mély sajnálata szállta meg a szívét az utcát seprő emberek láttán, mert Celista hitt az ÁLMOKBAN, és az nem lehet, sohasem lehet egy ember álma, hogy ezt csinálja. Próbált volna rájuk mosolyogni, de láthatatlan, arc nélküli emberek mozgatták a seprű nyelét ide-oda.
Benyomta kedvenc rádió adóját, mert a zene mindig és minden körülmények között kell, és pont a magyarországi válási adatokról polemizáltak az éterben: hogy csökkent a KSH adatai szerint a válások száma a 2012-es adatokhoz képest, de Celistát jól ismerve már tudjuk, mi volt a következő gondolata: egyrészt , hiszi a piszi – gondolta, másrészt, vajon miért nem születik anonim felmérés a szeretői viszonyokról, mert ugye az működhet párhuzamosan a házasságokkal egy időben, sőt olyan sztorikat is hallott már ismerőseitől, több barátnőjétől, hogy szeretői kapcsolatban, azzal párhuzamosan megjavulnak a házastársi kapcsolatok.
Amikor erről beszélgettek legjobb barátnőjével, Cloéval, és Celista csak ingatta a fejét erre a megállípításra, Cloé alátámasztotta kijelentését a következő kérdéssel.
-Szerinted? Na! Most komolyan! Szerinted mi a lótúrótól javulna meg egy házasság egy szeretői kapcsolattól?
-Hm – ingatta a fejét Celiasta,miközben az előtte lévő mignon kalóriáját számolta, mert ez volt már az ötödik aznap – szerelmi bánatában – nem tudom – felelte, mert kétségbeesett attól a gondolattól, hogy a legutóbb olvasott zsírleszívás – hasi – ára alsó hangon is 300 rugó, és hogy a francba lesz neki nyárra kocka hasa a Balatonra, amikor leugrik a banda egy hétre hancúrozni. (Cloé és a szülei, meg a többiek)
-Na! – hörrent fel Cloé – Mi a fene bajod van? Nyugi, majd megyünk futni, nem zabálsz cukrot, meg lisztet, és rendben leszel nyárra. Na! Szóval szerinted?
-Nem tudom, mondta kissé unottan Celista, mert érzékenyen gondolt a témára, mivel jelenlegi barátja is nős volt, és durván érintette az a gondolat, hogy majd Ő rendbe hozza a pasija házasságát….
-Elmondom neked kisanyám – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon Cloé – attól, hogy lelkiismeret furdalásuk van. Érted? Így próbálnak enyhíteni a bűnükön. Tudod a házasság szentsge, vagy mi a fene. Anyuci otthon megfőz, kivasal, mos, csavarókkal alszik, a férje előtt epilál, a pasi elkapja mondjuk kéthetente, így asszony boldog, mert 20 év után is működik, közben dunsztja sincs róla, hogy apuci csipkés harisnyakötős, epres-pezsgős szállodai szobákban, vagy ki tudja hol dugaszol valakivel, akit meg abban a hitben ringat, hogy a házassága szar, semmi nem működik, éssatöbbi. Érted már? -kiáltott fel Cloé , úgy,hogy az egész cukrászda az Ő eszmefuttatásukra lett figyelmes.
Téma kilőve. Celista elmorfondírozott a levegőbe csattant mondatokon,de a legjobban most az foglalkoztatta, hogyan fog minél gyorsabban – lehetőleg épségben – hazavezetni a már megint szakadó esőben. Cloéval megbeszéltek egy következő randit a jövő hétre, mindig ugyanebben a cukrászdában találkoztak( Édes Titkok Cukrászda) és jól kitárgyaltak mindent és mindenkit, majd mindketten bú-csőt intve egymásnak, bepattantak saját kocsijukba.
Útban hazafelés Celista a KSH adatain gondolkozott, meg Cloé érvelésein, és szerelmének azon szavain rágódott, hogy hamarosan elválik, nem kell már sokat várnia, hogy – szerinte élete párjával – összekössék életüket. Celista minden a szerelme nélkül töltött időt elpazaroltnak érzett az életében.
Ahogy felkanyarodott az M0-ra, egyébként már nem először, de megint az egyik elhagyatott felüljáró alatt állt egy kocsi, bepárásodott üvegekkel, és vészvillogóval – hóha, gondolta – naívan – Celista, itt az idő a cselekvésre, mert valaki biztosan bajban van, ugyanis a kocsiba beszűrődő fényben egy! emberi fejet is meglátott. Autójából gyorsan kipattant.
Odaszaladt a kocsihoz.
Ahogy közeledett, látta,hogy a kocsi ide-oda billeg, a műszerfalon megpillantott egy fehér csipkés melltartót is, és az autó ablaküvegét valami eszméletlen hosszú körmű nő támasztotta….
-Mi a franc ez? – kérdezte hangosan. Káma szútra az autóban???????????
-Aha! – szóval ez lenne az – gondolta Celista, akkor már bőrig ázva,de továbbra sem tágított, csak ment a kocsihoz közelebb, és közelebb. Nem értette mit csinál ott, ahol semmi keresnivalója,de mintha magát látta volna abban az autóban. A bent lévők észre sem vették őt, sőt egyáltalán nem vettek tudomást a külvilágról, de Celista továbbra sem tágított elhatározásától, mely szerint most! jól kiosztja a pasit, és milyen igaza van Cloénak….Celista – mint egy thrillerben – elkezdte ütni a kocsi üvegét, – mire , a bent lévők a frászt kapták – és ami csak a torkán kifért, elkezdte:
-Na mi van kisapám! Anyuci otthon vár, Te meg itt dugaszolsz a kocsiban? Mi lesz ma a vacsora? Hm?
Celista ordított, ahogy csak bírt. Tudta, hogy ő is ugyanezt csinálja. Ugyanennek a helyzetnek teszi ki magát Maximilliemmel már két éve, aki nem mellesleg legjobb barátnőjének, Cloénak volt az Apja. Celista bokáig süllyedt a sárban, és már fogalma sem volt róla, hogy esőcseppek, vagy a könnyei oldják fel méregdrága, vízállónak ígért szempillaspirálját……
Feladva az értelmetlen küzdelmet, visszarohant kocsijához. Az ülésen fekvő telefonja sms-t jelzett.
Maximillien írt neki, ráadásul egy gyönyörűt. ” Apám azt súgta, tudván,mit érzek: harcoljak Érted. Ezen az oldalon van értelme. És azon? Ott Nálad:? Hosszú távon? …..Hiányzol: Max.”
-Hm – mosolyodott el Celista. Letörölte a vizet, ami még a nadrágjából is ömlött. Megint szép volt az élet, nyugodt ritmusban vert a szíve, és még egyszer, napjában többször is, újra kiszámolta még hármat kell aludnia,hogy találkozzanak.
Megszámlálhatatlan szívet küldött vissza Max-nek, és hihetetlen melegség öntötte el a szívét. Tudta, mindig is tudta,hogy az övék, igazi, az nem lehet hazugság. Van olyan, kell lennie második esélynek az életben…
Útközben hazafelé Sade CD-t nyomott be.( A kedvencét tette végtelenítésre, a :This is not Ordinary love)
A lágy zene elringatta. Elringatta a legutóbbi alkalomig , amikor utoljára volt Max karjaiban.
Igazából szégyellte magát.
Mindenért.
Sikolyok a szomszédból!
2016 február 23. | Szerző: Rácz Gabriella
Fülledt vasárnapi ebéd. Még a légy zümmögése is hallatszik, ahogy elrepől az ablak előtt a terasz mellett, ahol Cloé és családja , köztük testvére, Janpierre is az aranyló húslevest kanalazták a kerti asztalnál.
Cloé Krisszről ábrándozott, mert a fenének kellett tegnap az esti buliban bevodkáznia. Még jó, hogy Cristine tartotta a fejét, illetve a haját összefogta hányás közben a szórakozóhely illemhelyiségében. Cristine a legjobb barátnője volt. Emlékezett Cloé, korábban mennyit strigulázták egy szombati buli utáni összejövetelen, kinek, ki volt meg, és mennyit nevettek ezen,de Krissz, nos Ő más volt. Krissz olyan hideg, mondhatnánk hűvüs, tartozkodó srác volt a gimiben is. És az a fajta a pasi lett belőle, aki ugyanolyan hűvüs, és hideg, és tartózkodó maradt az egyetemen elvégzése után is. Csak ezekről a pasikról kezdünk el ábrándozni. Mivel semmit nem árul el verbális, és non-verbális magatartásuk szexuális viselkedésükről, ez indítja be a legtöbb nő fantáziáját, mert ettől lesznek ők olyan titokzatosak.
Cloé a legszexszibb ruhájában persze visszautasította Krissz közeledését, gondolta, még “nyújtja” egy kicsit a folyamatot, csak az a fránya vodka….persze senki nem tartott fegyvert a fejéhez, hogy ezt most kisanyám meg kell innod, sőt Cristine még figyelmeztette is, hogy sok lesz a jóból….és amikor reggel felébredt abban a ruhában, abban a sminkben – persze teljesen összemaszatolva az arcán , Cristinéknél, a döbbenet, hogy elszúrta, és amint megtudta barátnőjétől, hogy Krissz Amandával ment el, megint hánynia kellett, így barátnőjük wc-jét is megtisztelete.
Cristine anyukája jófej, így egy csomag rágóval, és kávéval a kezében várta az ajtófélfának támaszkodva, hogy “ne aggódj már, mert a pasik ilyenek ám!” vígasztalta volna,de Cloé tudta: örökre elszúrta.
Ezért kanalazta savanyú, és az élet minden unalmát magán hordozó arccal olyan lassan azt az egyébként utánozhatatlanul finom húslevest, amit csak az Ő Édesanyja tudott főzni a világon….Cloé anyja aggódva nézte lányát, és próbált összekacsintani Cloé Apjával a zöldséges tál felett,de hiába, mert Cloé Apja, szokásához híven, megtisztelve a vasárnapi ebédet, az aznapi híreket lapozgatta, idegesítő – különösen egy másnapos fej számára idegesítő – hanggal evés közben. Próbált valahogy jelezni férjének, szedje már ki lányából, mi a fene baja van, de Cloé Apja nem volt vevő – sőt evő sem – erre, ennél a vasárnapi ebédnél.
Cloé elképzelte, hogy Krissz meg Amanda….” Űr Isten!” – sssssssziszegte. Még belegondolni is szőrnyű volt,hogy ezek ketten…Amanda olyan kövér, és buta is. Olyan kígyó természetű, egyáltalán nem kedves, és az a hastánc. Legalább lenne csinos,de ahogy a haspárnáit rezegtette a húsvéti bemutatón is .), hát az undorító volt. Cloé egyébként sem értette, mi a franc vonzó a férfiak számára a hastáncban, és azt már végképp nem tudta sohasem felfogni, hogyan lehet otthon egy madarat kalitkában tartani. pont a legfontosabbat veszi el tőle, a szabadságát.
És! Fújj! Most jutott eszébe,hogy a múltkor a matek utáni nagy szünetben épp a csajoknak az aktuális hüvelygombájáról tartott előadást, amit Vagina Doki mindig sikeresen kikezel, persze tegyük hozzá, Vele is mindig lefekszik.
Talán szólnia kellene Krissznek a csaj betegségéről,de nem ! Inkább csak kapja el – gondolta. Többet biztosan nem fekszik le vele, és miközben erről gondolkodott, fantáziált, arra lett figyelmes, hogy az asztalnál már mindenki vézgzett az ebéddel. Az anyja bentről kiabálta: ” Ki kér kávét?”
Cloé végignézte a gyönyörűen megterített asztalt, amire Anyja mindig olyan gondosan figyelt. A színek harmoniájára. A terítő, a tányérok, a szalvéta mintija mindig harmonizált még az asztal közepén elhelyezz virágkompozícióval is. Ma épp a szellőrózsa volt a fő motívum.
Milyen hülye vagyok – gondolta Cloé. Itt van a fantasztikus családom, igaz Apa már behorkolt, olyan jól lakott, és a hülye,de egyben jófej öcsém, akire mindig számíthatok, és a fantasztikus Anyukám…És akkor egy erősebb nyári szellő lebegtette meg a terítőt az asztalon, amit Cloé intő jelként fogadott.
Ez az! – gondolta. Nem érdekelnek a pasik, a szex, Krissz, és Amanda sem. Csináljanak amit akarnak.
Annyira undorodott még a vodka fogalmától is,hogy erős, hányingert keltő migrénjére Édesanyja hozott jeges pakolást a tarkújára, és Apja – anyja figyelmeztetésére – elkezdte masszirozni a vállait, a tarkóját, ami tegyük hozzá, megváltásként hat egy ilyen “áldásos” állapotban.
Szóval – gondolta Cloé. No szex, és pia, és no Krissz, és a többi pasi. Amikor szilárdan elkötelezet magát a szorgalmas jótanuló, pedáns csaj képe mellett, a szomszéd kertből hirtelen jajjongásra, kiabálásra lettek figyelmesek.
Női hang volt. Majd Istent szólongatta egyre gyorsabban, és mellé, egy kicsit haloványabban egy férfi hangja is betársult.
Cloé testvére hangosan nevetett. Egyre hangosabban,mire Cloé migrénje erősödni kezdett. Anyja a kiabálás hallatán felpattant, és megrátza az időközben horkolásba kezdett férje vállát: – Maximillien! Gyere gyorsan! – kiabálta urának. Gyere gyorsan, mert Alice a szomszédban rosszul lett! – kibálta egyre hangosabban.
Cloé, mintha magát hallotta volna, inkább a terítő alá bújt volna, de nagyon kedvesen elmosolyodva, halkan csak annyit mondott Anyjának: Pszt!!!!!! Anya mindig tudtam,hogy csak véletlen voltam, mert ezek konkrétan nem rosszul vannak, hanem kefélnek!
-Na-na-na-na! – szólalt fel mindenttudóan Maximillian. Azt akartad mondani kislányom, hogy : SZERETKEZNEK?????
Persze Apa….(Janpierre az asztal alá nevette magát)
Cloé azonnal tudta :egyetlen dologra vágyott az életben. Egy ilyen helyzetre. Egy ilyen fülledt, vasárnapi szeretkezésre Krisszel …… Sikoltozva. :), a kerti pázsiton….
Szenvedély: földöntúli szerelem, több, mint szex, vagy lepedőakrobatizmus
2016 február 21. | Szerző: Rácz Gabriella
Voltál már olyan helyzetben, hogy nem érdekel, ki mit szól, ha megteszed, hogy ha a fene, fenét eszik is, történjék bármi, akkor is például megcsókolsz valakit…..mint a filmekben.
Nem szeretem a dögunalmas pasikat, akik – szóval érted – ha helyzet van, az istenért nem veszik a lapot. Nos az én estemben vette, sőt tépte, olyan szenvedéllyel, hogy azt hiszem én nem voltam felnőve ahhoz a pillanathoz.
Történetünk női hősnője Cloé, épp az anyját vitte egy esős, márciusi délelőttön felülvizsgálatra a pesti klinikára.
A dokit, anyja kezelőorvosát még az előző év decemberében pillantotta meg, amikor a pasi láttán – mert az volt a javából – szó szerint belecsapott a villám. korábban nem ismerte, csak hallomásból ezt az érzést.
Hm – gondolta is magában. Ez lenne az? Ez a bizonyos ” szerelem első látásra?” Akkor még nem sejtette, hogy élete, ami valljuk be addig sem volt unalmas, gyökeres érzelmi fordulatot vesz… Pedig így történt. Olyan dolgok estek meg vele, ami korábban sohasem sem. kettős szivárvány alatt vezette át kocsiját, és egyszer reggeli futás közben arra lett figyelmes, hogy virágzó akáchíd alatt fut végig, amit nem is értett, hiszen korábban is arra futott, és még sohasem vette észre,hogy ilyen gyönyörű fák között rója a kilómátereket….
Na de ne vágjunk ennyire a fantázia világába, mert kedves olvasó biztosan azt hiszed, ez a csaj őrült, és ilyen sztorikat dob hozzánk, pedig nem-nem, bizton állíthatom, amióta tudom, hogy ezek a dolgok velem is megtörténtek, már semmiben sem kételkedem…..
Igen, Cloé azon a márciusi délelőttön azt hiszem nem fogta fel, mi is történik vele valójában. David, a doki már akkor decemberben megtettszett neki, de mindig elhessegette a gondolatot, hogy: biztosan csak ő érzi a levegő vibrálását, az nem lehet, hogy Ő egy ilyen pasinak, és biztosan minden nő körülrajongja, hiszen annyira kedves, okos, azok a meleg barna szemek…a gyönyörű kezei (igen nagyon fontos szerintem is egy pasinál a kéz (is) .), de azon a délelőttön, azon a viharos, esős napon – bár voltak jelek, mert reggel magára öntötte anyja perfümjét, és neccharisnyáját is kifordítva vette fel, amikor azt vette észre, hogy még a fehérneműt is elfelejtette, a fogkrém a tükrön landolt, megitta a bátyja kévéját, és a macsa kajáját – pedig külön , elzártan volt csomagolva a hűtőben-, szóval a macska kajáját rakta maga elé reggelinek ….
A kórház ambuláns rendelésén tömérdek ember, és amikor protekciósan gyorsan előrevették őket a sorban – már ez is gyanús volt – ás Édesanyját leültette, mert tudta,hogy be kell menni a vizsgálati eredményekért, és csakis ő akart egyedül bemenni, mert úgy volt vele, legalább kettesben lehetnek a dokival, aki majd – gondolta – ebből semmit sem vesz észre, mármint Cloé vibrálásából, és hogy mennyire vágyik csak egyetlen ölelésre, szóval totál nyugodtan sétált be a rendelőbe, amikor a savanyú citromra összeaszódott – biztosan a szomorúságtól – asszisztensnő szólította, bár még akkor sem tűnt fel neki, hogy szólításával egyidejűleg ahogy ő bement a vizsgálóba a papírokért, az asszisztensnő úgy eltűnt, mint a hajnali köd, a reggeli napsugarak melegére.
A rendelőben feszült csend várta, és azt vette észre, – bár nem szokott – , de piszkosul remeg a keze…A doki, David hellyel kínálta, szerencséjére, mert így el tudta az asztal alatt rejteni remegő kezeit. Tudta, hogy kint ezer ember várakozik, és bent a vizsgálóban, folyamatosan csengett a telefon. Csak csengett, és csengett, az istenért nem hagyta abba, pedig Cloé tudta, fontos papírokat kell aláírnia, beteg anyukája előrehaladott állapotáról.Kint süvített a szél, és csak úgy verték a ritmust az esőcseppek az ablakon. Minden úgy felerősödött: a kinti tömeg morajlása, a telefon szünni nem akaró csörgése, az esőcseppek kopogása, a szél süvítése….
Aztán váratlanul, amikor Cloé már aláírta a papírokat, David a doki kitépte a falból a telefon zsinórját a falból, és egyszerre síri csend lett.
Cloé felállt,hogy kezet fogjon az orvossal, akkor már nem remegett a keze, és lassan, nagyon lassan elindult kifelé. Mindketten tudták, hogy Cloé az anyukája halálos betegségének papírjai, amiket aláírt, még latinul is arról szóltak, hogy állapota nagyon súlyos…
És akkor valahogy az univerzum, vagy a szinkronicitás, szóval Cloé és David gondolatai találkoztak egymással.
Cloé hátrafordult, és David karjai már tárva voltak, amikor hadarva azt kérdezte: “Mit szólna ahhoz, ha valaki arra kérné, szorosan ölelje magához”…
Szóval ott álltak, mint borsó meg a héja, teljesen összezárt, szoros ölelés volt, véget nem érőnek tűnt akkor – ma már röpke pillanat – és Cloé minden egyes pillanatára emlékszik, pedig már hét év is eltelt. Ma is érzi David bőrének illatát, selymességét,, a haja puhaságát…ma is, bármikor fel tudja idézni ezt a pillanatot.
Majd mindketten visszatértek a jelenbe, és zavarban voltak. Hebegtek-habogtak lényegtelen szavakat, ami mindegy is, mert a lényeg, Cloé álma megtörtént.
És ma már tudja, ha akkor bátrabb lett volna, elmondhatott volna mindent. Az első pillantást, a megírt,de el nem küldött smseket, a gondolatait, hogy csak egyszer az életben, mindenféle kötelezettség nékül töltsenek együtt egy napot, vagy többet. Cloé számára az is elég lett volna, ha beszélgetnek, mert ez a “szerelem” földöntúli volt…
Több,mint a szex, vagy bármilyen lepedőakrobatizmus.
Cloé a Kecskemét, és Baja közötti szakaszon már nem bírta visszatartani pisilését,de se közel, se távol nem volt nyilvános illemhely, így megállt vészvillogóval az út mentén, kiszállt a kocsiból, és a mellette elrohanó forgalomban belopódzott az út melletti gyönyörú erdőbe. Nem is értette, hogy tudnak megállás nélkül ezen az útszakaszon az autók megállás nélkül elmenni.
Hirtelen egy hóvirág-mezőn találta magát a pihe-puha erdei avaron, mohával beborított fák susogtak neki a törzseikkel.
“Na nem! Itt azért mégsem pisilhetek!” – gondolta Cloé, és hogy visszarohant a kocsihoz, és még egyszer megfordult, hogy magába szívja a látványt, egy őzet pillantott meg. Csak nézték egymást hosszasan. Senki sem mert megmozdulni, nehogy elriassza a másikat. Az őz barna szemei, mint Davidé, olyan melegek, és őszinték voltak.
Cloé beült a kocsiba, majd amikor kinézett, az őz eltünt. Kiabálni akatr, megállítani a kocsikat, és mindenkinek elmondani: “Hé! Emberek! Gyeretek a hóvirág-mezőre, őzet, gyönyörű őzet nézni.!”
Gázt adott és elmosolyodott, mert már tudta, hogy ez is, ez a mesebeli történet, az ő szenvedélyéből fakadt,mint az az ölelés akkor, ott a kórházban.Attól félt a legjobban, hogy ez is úgy fog hiányozni neki – még hét év után is -, mint David doki, hogy amikor eszébe jut majd, üvölteni tudna a hiány fájdalmától, mint amikor a szivárvány-híd alatt vezetett vagy, a virágzó akácok között futott….
A szenvedély így válik Cloéban egész életében szenvedéssé. Pont azért fájdalmas érzés, mert egyszeri alkalomra szól. Csak akkor, és csak neki. A fájdalom nem a lélek önmagával való meghasonlottsága, hanem a lélek és a világ össze nem illése, az az állapot, amikor a társadalmi valóság kínálta formák nem felelnek meg a lélek tartalmainak. Egyfajta őrült hiány ez, a valóság és a világ közé beékelődő rés, tiszta űr: olyan létállapot, amikor kint, a világban nincsen többé menedék…
Megismételhetetlen.
Biztos? 🙂
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
Színlelni boldog szeretőt!
2016 október 18. | Szerző: Rácz Gabriella
– Oké Lara! Nézd, én csak féltelek, mert mind ezt csinálja. Érted? Otthon “boldog hitvesek”, napközben, meg rohadtul csalják az asszonyt. Elmondják, hogy a nő nem főz, nem takarít, rendetlen, és még ártatlan barna szemükkel azt is elhitetik veled, hogy az asszony hűtlen, már nyolc éve, és Ő , Úr Isten Ő!, szegény magányos hímünk, annyira egyedül van, és Ő csinál mindent, persze otthon nulla a szex….és még sorolhatnám. Egyébként szerintem a nő ugyanúgy megcsalja, szóval mindketten csinálják mással, és szerintem néha-néha még egymással is a látszatra “minden rendben van okán”….Nem tudom, Lara, ez bonyolult, nem nagyon láttam még olyan faszit, aki néhány boldog, harisnyakötős légyottért elhagyta volna anyuci vasalt ingét, és aranysárga vasárnapi húslevesét, de tudjuk ugye, hogy ezek a nők nem vasalnak, és nem is főznek. (ha-ha). És olyat sem láttam még Lara, hogy lett volna nő szeretői viszonyban, és elhagyta volna az otthoni – igaz dögunalmas – aranytojást hozó “tyúkját”, vagyis kakasát…Az okos feleség, félre téve büszkeségét, egyszerüen kivárja a végét. mert tudja, hogy úgyis vége lesz. Az más kérdés, hogy én, mint feleség mennyire érezném magam emberi mivoltomban holtig alázva egy ilyen szituban. Vagy fordítva. El tudod képzelni, hogy annak tudatában, hogy mindketten ágyra járnak, persze mással, otthon egymás szemébe tudnak nézni? Hogy tudnak egymásban ezek után bízni? Szerintem ez képtelenség, de lássuk be: működik.
-Mindent színlelnek! Az egész életüket! Érted? – emelem meg kissé idegesen a hangom, mert már annyira belefáradtam magyarázni a tutit, miközben tudom, teljesen felesleges, ezt valószínűleg minden nőnek (vagy nem mindegyiknek) át kell élnie. A magányos vasárnapok, az ünnepek, a pasi családi, “idilli” nyaralásai (persze a facebookon pósztolva), miközben Lara tudom, hogy belehal, bár állítása szerint boldog. És kérdése, mely szerint: “Áruld el nekem, minek udvaroltatni olyan pasival, akiről később kiderül, hogy az ágyban nem jó!” – hát mi tagadás, engem is gondolkodóba ejtett. Vagyis fordítsuk meg az eredeti tételt, mert eroszt időrendben felcserélhetjük a libidóval. A szex, biztos,hogy rokonszenven is alapul, és a rokonszenv, tagadhatatlanul egy érzelem. Lehet, hogy a 100 százalékos ( bár hazugságokkal teli )együttlétek alatt az ember megszerelmesedik? Hm. Szerintem ez akár működhet is. De vajon miért megyünk bele egy eleve halálra ítélt kapcsolatba? Mert tiltott? Mert olyan titokzatos? Mert olyan me-nő leszek tőle, miközben annyira fáj, hogy majdnem belehalok? Mert gyors, és mi utálunk sorban állni még a Mekiben is. Utálunk várakozni, vágyakozni, pedig esküszöm ez a legszebb része az egésznek) Mert tulajdonképpen szeretjük mi, ha fáj!
-Lara felém fordul, és üvölt velem: ” De hiszen te is voltál nős pasival, és még el is vált miattad!” – Igen Lara – folytatom nagy sóhajjal – de erre egyáltalán nem vagyok büszke. és ha tudni akarod, nem a pasi döntött, hoppá kisanyám – durranok mindjárt szét az idegtől – hanem a nő nem bírta elviselni a megalázó szituációt. Tök mindegy Lara, az a házasság mindenképp tönkre ment volna. Nem én voltam az oka! Érted?
Kicsapódik a könyvtárajtó. Én balra, hogy csomagoljak, listát írjak, mit kell még beszereznem. Lara jobbra, hogy csipkés fehérneműt vegyen munkanélküli segélyéből a sarki kínaiban.
Otthon pakolászom, és Larára gondolok, meg a pasija feleségére, mert ránézek az órára, és nekem a kutyasétáltatás ideje jött el, nekik az aznapi mézédes hazugságé.
Elered. Gyorsabbra vesszük lépteinket Macival, amikor a bejárati ajtóhoz érve Larát látom összekuporodva a lakásom előtt. Sír. Nem tud szólni.
-Nem jött el – kiabálja keservesen – és a boltban a feleségével karöltve vásároltak be együtt hétvégére! Érted? – még mindig sír, miközben látom hevesen pötyögi pasijának a számonkérő, alázó smseket.
-Erről beszéltem Lara. érted már? Igen, azt mondja szeret, meg jönnek a szebbnél szebb ajándékok, de hidd el, nincs az a habos-babos fehérnemű, vagy ékszer, ami überelhetné az együtt töltött időt.
Úgy látom kezd belenyugodni, miközben a szívem szakad meg, mert mindig (majdnem mindig) ez a vége.Larának most bele kellett halnia, hogy talán felfogja, hogy azt érezze, többet ér annál, mint hogy hetente kétszer két órára “Úri kurva” legyen.
Hosszas csend, elfogyott a forralt bor, amit vígasztalásul ittunk, mad Lara,aki e pillanatban a világ legszomorúbb lénye számomra, megszólal.
-El tudod képzelni, hogy már szinte sajnálom a feleségét?
-Igen, – válaszolom – el. (Na ez már egy szint)
-Meg akarom keresni a nőt, el akarok neki mesélni mindent! – kiabálja az arcomba.
-Lara, ez te is tudod, hülyeség. Egyrészt a pasi mindent letagad, sőt még a nő sem fog hinni Neked, pedig tudat alatt tudja (mind tudják), hogy megtörtént.
A forralt bor, és az ablakon csendesen kopogó eső hatására mindketten elálmosodunk, mire Lara telefonja sms érkezését jelzi.
-Mondtam! Mondtam! Kiáltja boldogan, mintha mi sem történt volna. Mindig is tudtam, hogy szeret!
Majd felém tartva telefonját, ismét zokogásba tör ki. ” Ígértem én bármit is!” – írt vissza a hadd ne minősítsem kicsoda.
Azért egy mondat, mégis elhagyja a számat, talán nem kellett volna:
-Hm. Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Oldal ajánlása emailben
X