Monodráma, statisztákkal!
2016 február 13. | Szerző: Rácz Gabriella
– Mi bajod van?
-Valóban tudni akarod?
– Nem szoktam szórakozni!
– Akkor itt van! Nesze!
– Fáj valami?
-Igen , nagyon
– Mi?
– Nem tudom megmondani. Fáj, és kész.
– Valami hiányféle?
– Igen, talán az. Az Apám, az Anyám. Nem tudom ki vagyok, mi vagyok.. Soroljam még?
– De mi? Az, hogy meghaltak? (tovább…)
“Tündérmese”, icipici szépséghibával!
2016 február 10. | Szerző: Rácz Gabriella
Nem értem, mi történt. a huszas éveim közepéig minden olyan flottul ment. Csak akkor ezt még nem tudtam.
Hogyan is tudhattam volna? Szerető család, elit suli, elit osztálya, – na ez annyira nem volt fáklyás menet – és nagyon-nagyon boldog gyerekkor. Törődő szülők, és nemcsak törődők, hanem nagyon kreatívak, értelmesek, intelligensek. (Jut eszembe. vajon hány ember mondja manapság azt, hogy a saját szülei a példaképei?)
Most,hogy mindenki – na jó, nem mindenki – , de sokan Valentin-napi “őrületben” szenvednek , amit megértek, mert korábban én is szerettem ezt a napot, a meglepik napját. Hogy hány sms csipog a telefonomon, és főleg kitől, most teljesen hidegen hagy. Illettve ez így nem igaz.
Egyszer tényleg szeretném kipróbálni egy lakatlan helyen, mekkorát tudok ordítani.
Eddig tartott a bevezető, a többi rész nem a pozitív gondolkodásról, a teremtő erőnkről, a Rubophen-napról, az én-időről szól, hanem egy igaz történet valós tragédiája, amit 7 éve nem tudok feldolgozni, és most,hogy az éjjel megnéztem – jelentem többször is – A szem tükrében című filmet, mégiscsak azt gondolom, van SORS, vannak egy végzetre teremtődött emberek, és amíg csak képes vagyok lélegezni, hinni fogok annak,illetve azoknak az embereknek a belátásában, akik rájönnek, mit tettek egy családdal, és csak annyit mondanak bele a szemembe: Bocsánat, vagy valami ilyesmit….
Heller Kata, volt szépségkirálynőnk történetéből szinte minden mondatban magamra ismertem, mert aki egy 5 áttétes, negyedik stádiumú rákból így kijön, megerősít abban, hogy minden agyban dől el, de mégsem, és hogy velem is pont ezt művelték az orvosok, amikor kiderúlt,hogy anyukám rákos.
És itt jön a lényeg: Valentin-napon műtötték.
Emlékszem, 6 óra 48 percet vártunk a testvéremmel egyetlen szó elhangzása nélkül – én imára kulcsolt kézzel -, mert tudtuk,hogy az intenzívre hozzák műtét után. Az az idő, végtelennek tűnt.
És azóta is ott állok a folyosón, szeretnék biztató, és nem rémísztő szavakat hallani, lehetőleg érthetően, nem mindent latinul, és csak a reményt hagyták volna meg, mert azt gondolom, azt senkitől nem lehet elvenni.
Szeretnék egyetlen éjszakát altató nélkül, vagy vasárnap délutánt nyálcsorgatásosan végaludni, úgy, mint régen, és nem Anya gyerekfej nagyságú , szétnyílt sebét látni a háta közepén álmaimban, még a sírjában is. Szeretném azt gondolni, hogy nemcsak azért nem zárták le azt az üreget, mert már az illető orvos szavaival élve: csak számokban gondolkodhatunk Gabriella. Szeretném, ha elmagyarázták volna, mert igazából, ha belegondolok, velünk nem közöltek semmit. Nem volt onkoteam, és ilyesmik, azt sem tudtam, milyen típúsú rákról beszélünk – ma már tudom – és a patológiai eredményt is csak a mintavétel után több hétre kaptam meg a barátnőm irodájába lefaxolva úgy, hogy az illető orvos asszisztensének némileg – abban az állapotban – még puncsolni is kellet. Szeretném, ha nem nekem kellett volna kinyomoznom a szövettant végző orvost és szeretném, ha nem emlékeznék arra a párbeszédre is Ja! valami ilyesmi volt: “Ígérje meg nekem,hogy befejezi az egyetemet!” Na itt már valami gyanús volt, és amikor a sugárkezelésről esett szó – amire nem került sor, mert anya hamarabb meghalt – szeretném, ha nem olyan jellegű mondatokat hallottam volna a telefonban: “Nézze. Ebben az esetben semmi esélye,mert a sugárkezeléstől a csontok feloldódnak!” – itt már rosszul voltam, de hülye nem, hogy levegyem, nagy a baj. Én csak tettem a dolgom.
Szeretném elfelejteni a fájdalom hörgéseit 5 morphium tapasz mellett is, és a könyörgést , hogy legyen már vége.
Injekcióztam, pelenkáztam, tápszereztem, hánytattam, és igen: lefürdettem, és felöltöztettem Anyát, amikor meghalt, és jöttek a halottas kocsival,hogy elvigyék a hűtőházba. Az én gyönyörű ÉDESANYÁMAT. Az egyetlent, a megismételhetetlent.
Nem tudom, honnan jött az energia,de az ember hatalmas erőket tud mozgúsítani magában, ha akar. Ma már tudom, fentről vigyáztak rám. Ebben biztos vagyok, de mielőtt ezt is részletezném, nem teszem, mert tartok tőle, valamelyik pszichiátriai kategóriába besorolnának – tehetetlenséből, és tudatlanságból – és azt nem akarom. Lehet? megengedett az nekem, hogy egy kicsit én lássam úgy a dolgokat, ahogy azok valójában megtörténtek???
Sokan mondták, hogy tegyek feljelentést. Nem tettem. Miért vertem volna szét egy híres specialista prakxisát, életét, családját? Nem hozta volna vissza Anyát, bár többszőr üzent nekem álmomban arról a virágos mezőn lévő padról, hogy “tedd meg kislányom”
Azért felkerestem egy orvosi műhibákkal foglalkozó ügyvédet, aki alsú hangon 60 milliós kártérítesről beszélt nekem,de nem igazán hallottam meg, mert mennyit ér egy emberi élet????? A gondatlanság? A leszaromság? Az orvosi eskü?
Mennyit ér az én félbe vágott életem? Az álmatlan éjszakák éveken át,, a félelem, a szorongás,és még sorolhatnám, de nem teszem, mert…..
Mindennek ellenére azt gondolom, e nélkül a tapasztalás nélkül nem lennék az, aki lettem,, teljesen máshogy állnék a világ dolgaihoz, és bármilyen meglepő az egész élhetetlen életem értelmét abban látom,hogy tudok másoknak segíteni. Sokan kapaszkodnak belém. nem mondom, hogy nem fáradok el időnként,de kell értelmet keresni a tragédiák túléléséhez, mert az ember megőrül. De tényleg.
És bár igen, az én hétköznapjaim másként telnek, mint az kívülről látszik, és a mai süvítő szél is halált dúdolt nekem, de közben ott van az a virágos mező, amit álmaiman látok, és a szüleimmel lehetek. Talán ezért szeretk újra aludni, és ösztönösen megtanultam ezt a tudatos álmodást, de ha az éjjel látott filmre gondolok, akkor is öröm tölti el a szívemet, ha elképzelem, valahol a világban talán már leszülettek, és újra gyerekek egy szerető családban.
Mindent! Mindent megtennék, ha megölelhetném Őket!
Bárhol legyenek is, velük vagyok. Valentin -napon is, csak nem úgy, plüssmacival a kezemben, hanem ott állok annak a bizonyos kórháznak a folyosólyán, és szeretek arra gondolni, hogy a mi történetünk is happy and-del végződik.
A legőrjítőbb az egészben, hogy nagyon kicsi híján, az is lehetett volna. Egy tündérmese, csak egy icipici szépséghibával. 🙁
Valentin – napi őrültségek
2016 február 9. | Szerző: Rácz Gabriella
Éppen azon tűnődöm a habos kávém felett, hogy vajon mennyi romantikus kapcsolatot bír el egy ilyen középszerű kisváros, amikor a szomszédos asztalnál ülő két tizenéves srác beszélgetésére leszek figyelmes.
- Most szerelmes vagy öregem?
- Ja! – feleli a másik.
- Na, és milyen a csaj?
- Itt van – veszi elő okos telóját, és mutat rá egy képre – jó sok likot kapott.
- De most tényleg szerelmes vagy?
- Hát azért az túlzás. Jól furulyázik a csaj – erre röhög a másik – szóval jól el vagyunk, meg minden. csak tudod, a műköröm, a mozi, a trendi ruhái, anyáméktól mindig pénzt kell kérnem, és már rohadtul k ivannak készülve.
- Hány éves?
- 18.
Vajon hová tűnt a szerelem, ha a mai y, és z generáció tagajai ilyen eszmefuttatásokat futtatnak le róla.
A másik asztalnál két tinilány cseveg arról, hogy a hétvégén milyen jót szexeltek négyesben – na itt félrenyeltem a habot – és hogy a barátnője épp időben szólt szombat éjjel, mert a város egyetlen éjjel-nappali boltjában, ami még nyitva tart, még tudott egyszer használatos borotvát venni, és mennyire izgalmas volt a főtéren – ahol, és amikor épp egyetlen lélek sem volt rajta kívül,- kibújva csipkés bugyijából ripsz-ropsz gyorsszőrtelenített!
Hurrá – gondolom magamban – amikor a felszolgáló csajszi sóhajára leszek figyelmes,majd elkerekedett szemmel belekezd.
- Ha tudnád, mi van itt Valentin- napkor?
- -Miért? Mi van? – kérdezem .
- Vannak a kirakatfeleségek, meg a kirakatbarátnők. Jönnek a pasijukkal, megisznak egy kávét, megesznek egy sütit. Elücsörögnek mellette másfél órát,de egyetlen szót sem váltanak egymással közben – szóval mondanivaló, az nuku, – és van a másik véglet. Na! Azok meg nyalják-falják egymást.
Gyors megittam a kávémat, és még mielőtt végleg kiábrándulnék a “szerelmből”, gyorsan elhagyom a helyiséget.
Tényleg mindenki akkor a telefonját nyomkodta, márpedig a szerelem online nem kivitelezhető.
Lerohanásomkor a lépcsőn, a földszinti kis ajándéküzlet promócíós szívpárnáiban landolok. Körülvesznek az “imádlak”, “szeretlek”, ésssatöbbi feliratok, ás bár a párnák nagyon pihe-puhák, és melegek voltak, mégis azt érzem, ezen a területen is pengeélen táncolunk.
Én speciál “cipő nélkül”, lemeztelenedve – mint Isidora Danken – csak nem párnákon,hanem üvegszilánkokon, mert ez az egész: FÁJ…
CSOK, avagy kicsit túltoltuk :)
2016 február 1. | Szerző: Rácz Gabriella
Andi, Miklós a hírekben halloták, hogy a CSOK program keretében – persze, ha 10 éven belül bevállalnak 3 gyereket – 100 milla üti a markukat, és újabb 10 milla landol a bankszámlán rendkívül kedvező kamattal.
Andrea három diplomával gereblyézte a faleveleket – közmunkásként – és a ragyogó téli napsütésben – munkatársnői gereblyzsés közben persze mit sem sejtve – arról ábrándoztt: mégiscsak meghallgattak imái. Családanya lehet, igazi otthonnal, és ha jól gazdálkodnak – vagy sáfárkodnak – a kerettel még tartalékuk is maradhat.
Épp peteérése volt, így gyorsan felhívta Miklóst, aki szintén diplomásan, mérnőkivel, dolgozott a helyi csontozóban, mert dolgozni ugye kell, és ennek a lehetőségnek is nagyon örült – persze tegyük hozzá vegetáriánusként, és önkéntes állatvédőként – kétévnyi munkanélküliség után. Nagy nehezen kilábalt mély depressziójából, mert, bár undorral, de mégiscsak volt már értelme felkelni, illetve csontozni a nap folyamán.
Miklós zsebében rezgett a teló, Andi üzent Sms-ben, hogy siessen haza, mert itt az idő, nem akar lemaradni a nagy lehetőségről. Lelkesedésében még egy cikázó spermium képét is csatolta smile jellel, és elküldte Mikinek mms-ben.
Illatos habfürdő, gyertyák, még a harisnyakötő is felkerült Andi combjára – bár tegyük hozzá fordítva csatolta fel, nem volt benne túl nagy gyakorlata -, de mindenképp meg akarta adni a módját az együttlétnek. Megvetette az ágyat, és a különleges alkalomra, a nászajándékba kapott selyem ágyneműt húzta fel a nagyobb siker érdekében.
Miki a félórás utat , most 10 perc alatt megtette, mert végre Ő is úgy érezte, van értelme életüknek. Végre családapa lehet. Útközben arról ábrándozott, vajon kislányt, vagy kisfiút szeretne-e jobban, vagy vajon kellő mértékben szaporák-e a hímivarsejtjei a mínusz tíz fokos hűtőkomrában eltöltött több órás munka után.
Belépett a lakásba, és amikor megpillantotta Andreát a bordó selyemágynemű habjai között, már nem volt kérdéses semmi. Csinálták éjjel-nappal – legalábbis 3 napig – az aktusok után Andrea gyertya ászanában támasztotta a falnak lábait, mert valamelyik újságban olvasta, ez a póz is hozzájárulhat a kis huncutok célbajutásához.
Folyamatosan hőmérőzött, és ameddig a higanyszál egy kisebb hőemelkedést mutatott, csak csináltá, és csinálták.
Mindketten fülig érő mosollyal vették fel a harcot, a napi munkával, a többiek persze mit sem sejtve azt gondolták: “hiszen fiatalok, nemrég végeztek az egyetemen, jött a házasság, és bár tudták, a szülők nehéz anyagi körülmények között élnek kis nyugdíjukból, de mégis öröm volt látni a két szerelmes lángolását”.
Eltelt 10 nap. Andrea folyamatos mellfeszülést érzett , és reggelente a korábban frissen főzött kávé illatától, amit korábban imádott, most mély hányinger kerülgette.
Idegesítette, illetve irritálta kolleganője vörös haja – korábban ez nem volt jellemző – és egyesegyedül a savanyú uborkát volt képes megenni. Abból aztán jó sokat. Napi 3 üveges savanyúságot evett meg szünet nélkül, levestől, kaprostól, csak az üveg maradt sértetlenűl, és gyűlt napról napra aggasztó mértékben a kamra alsó polcain.
Andi és Miki egyszerre jelent meg a kisváros nőgyógyászati osztályán előre leegyeztetett ultrahang vizsgálaton. A hideg zselén ide-oda csúszkáló ultrahangfej érdekes kis foltocskákat mutatott ki a monitoron, amire a vizsgálatot végző orvos örömmel kiáltotta: Gratula az Apukának, mert rögtön hármasikrek szívhangjait fedezte fel a képernyőn. Andi nevetve mondta férjének: ” Apa annyira lelkesek voltunk, hogy egy kicsit túltoltuk!”
Kézenfogva, hatalmas örömmámorban tértek haza. El sem akarták hinni, hogy sikerült!
A kovászos uborka rágcsálása közben Andi este mégiscsak bekapcsolta az esti híradót, hiszen gyerekgyártás közben nem volt idejük az új program részleteinek követésére.
A közkedvelt bemondónő épp arról az aktuális kormányhatározatról beszélt, mely szerint kimaradnak a CSOK programból a közmunkások. Andi kezéből kiesett az uborkásüveg, melynek zajára Miki gyorsan berohant a szobába, ahol még éppen hallota az elhangzott szigorítás utolsó szavait.
Már öten ültek az egyszobás albérlet kicsiny szobájának padlószőnyegén.
Andi a kezeibe temette arcát, és véget nem érő sírásba kezdett. Miki csak szótlanul bámult maga elé. Órák teltek el, egyetlen szó sem hangzott el a szobában.
Andi lassan, a hasát símogtva felállt, és a kampra felé vette az irányt. Fonott kosarában összegyűjtötte az utóbbi hetekben elfogyszatott üres uborkásüvegeket, és férje kezét megszorítva csak ennyit tudott mondani : ezeket holnap visszaváltom, A villanyszámlára talán elég lesz…
“A méhed járjon, ne a szád'”, különben jön a szingliadó!
2016 január 31. | Szerző: Rácz Gabriella
Ijeszgetett a hétvégi ebédnél nem vérszerinti – de annál nkább magát annak képzelő – ismerősöm, egy laza összeröffenés során. Nem tagadom, a kanál is megállt a kezemben, és nem sok kellet, hogy felálljak az asztaltól – de nem tettem, mert mérhetetlen önfegyelmet tanúsítva, még én is meglepődtem magamon – egy darabig csak hallgattam, és nyeltem a kérdéseket, és azon töprengtem, vajon külföldi kintlétem alatt, ki volt az a barom, akinek, vagy akiknek ez hülyeség, ez a mérhetetlen baromság szikraként ugorott ki a fejéből!
Első gondolatként -miközben szegény petesejtemet sajnáltam, aki ugye mit sem sejt – az jutott eszembe, hogy a népességfogyás problémájának megoldását nem a szingliadó fogja megoldani, és döbbenet, mert a 30 év feletti gyermektelen nőkre akarták, vagy akarják kivetni, és még az a kitételt is megfogalmazták, hogy három gyermek alatti hölgy állami szférában nem tölthet be vezető szerpet.
Én még életemben nem találkoztam olyan 3 gyermekes anyukával, aki mindemellett vezetői poszt betöltését ambicionálta volna. De tényleg. Ezek az anyukák többnyire lestrapált, – ok. tisztelet a kivételnek – elhízott, évekig melegítő alsóban babakocsit tologató szomorú nők, akiket körülvesz a bizonytalanság, és a helyi lakótelep kismama klikkjéhez tartozáson kívül, melynek fontos témái: evett-e, büfizett-e, aludt-e a gyerek vagy hogyan működik az orrszívó? – szerintem brutális beavatkozás – és hát ezek a pelenkaárak – kérdéskörén kívül – érthetően – mivel van bőven teendő a 3 gyerkőc körül – nem hiszem,hogy a közig. oldal álláshírdetéseit pályáznák abban a napi 20 percben, amíg csend honol a lakásban, mert a gyerekek végre alszanak,ők meg ez idő alatt szintén összerogynak a fáradtságtól.
Most őszintén? Ki a franc vágyik erre?
Én, nem!
Mot tényleg nem tudom, a középkorban vagyunk? vagy Európában, 2016-ban?
Intelligencia kérdésének is tartom, egy ilyen húsba vágó megjegyzés feltételezését egy családinak titulált – de rohadtul nem az – asztalnál a kérdés felvetését, mert a kérdező, hogy miért nincs nekem gyerekem, nos a kérdezőnek fogalma sincs erről.Fogalma sincs arról,hogy az amikor az Édesapám meghalt, és közölték a halálhírét, elvetéltem.
És pont. Erről nem akarok többet beszélni, de az egészet, úgy ahogy van, felháborítónak tartom.
Én úgy gondolom, szabadakarattal jöttem erre a világra, és ha én nem tartom magam reprodukcióra alkalmasnak? Akkor mi van? Lehet ez az én saját döntésem is, pedig imádom a gyerkeket – azt gondolom, ők is engem – és ki tudja, ha majd a reklám szerint felregisztrálok az Elittársra megtalálom életem párját is, bár hozzáteszem, hittem már azt, megtaláltam….Nem úgy alakult, és hogy miért is így, majd utólag fogom megérteni, mint annyi minden mást is.
Az a nő, aki hétvégén annál a családi asztalnál már kivetette rám a szingliadót, fogalma nincs az életemről. Például abba sem gondol bele – azt hiszem ezt empátiának hívják :)- hogy anyuka híján nekem nincs aki megmutassa például, hogyan kell egy kisbabát fürdetni, pelenkázni, és még sorolhatnám,de fogjuk fel ezt kifogásnak, mert Anyámnak sem volt, és megoldotta. 🙂
Maradjunk a tényeknél: a 20-39 éves fiatalok 52 százalékának nincs gyereke, a korosztályba tartozók 88 százaléka: HAJADON! Nem hiszem,hogy az én hibám lenne….
Tükjó ötlet a párkeresési támogatás, és ezze jelezném igényemet, hogy minden szombaton biztosítson az állam számomra egy ingyen jegyet, egy trendi diszkóba, és, mint egy tenyész mén “áruba” bocsátom petesejtjeimet, hátha sikerül. Van még néhány évem, hogy bibéimet, a megfelelő alfa hím beporozza, szóval rajtam ne múljon – mondhatnám, de a fránya gond ott kezdődik, hogy baromi magasra tettem a lécet. És azt gondolom, a hozzám hasonlóan járók esetében, ez hasonló probléma jelenlétét támasztja alá, már amennyiben ez probléma. Ugyanis: FÉRFIT akarunk. Kreatívat, innovatívat, legyen erős, világmegváltó, és ami alegfontosabb, hadd legyek mellette : NŐ!
Csak egy kicsit félhessek, ha mennydörög, és csapkodja a zsalugátereket az északi szél, miközben azt mondja: én vigyázok Rád. Ilyen felmérés miért nem készül? Hová tűntek az igazi férfiak?
És nem, hiába fenyegetnek a szingliadóval, nem kötök kompromisszumot, inkább befizetem, de szabad vagyok, mint a madár, mert hosszú évek óta azt érzem, hogy: ‘ az akartam lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki MOST vagyok,” és ezért kőkemény árat fizettem.
Valamint feltenném azt az egyszerű kérdést, ami önmagától adja magát ebben a helyzetben:
Azoknak a “férfiaknak”, akik ezt az eszeveszett ötletet kiokádták, hány gyereket kell produkálniuk, hogy politikusok lehessenek?
Hm?
Ez itt a nagy kérdés uraim. 🙂
“
“Gyilkos” szülő, avagy az a bizonyos anya-fia szerelem
2016 január 26. | Szerző: Rácz Gabriella
Hosszasan nézegetem egy mára már darabokra hullott család fényképeit.
Királynői menyasszonyi ruha, a hozzáillő virágzuhataggal csokor gyanánt. Tökéletes képek, egy akkor még boldognak induló házasság pillanatai. Hozzáteszem, ez az esküvő akkoriban – hacsak a ruhákat, a “kellékeket”, a műtermi fotókat nézegetem még mai szemmel is egy vagyon lehetett, és akkor eszembe jut a szüleim házassága, ahol nem volt fidri-fodri ruha, csak anyakönyvezető, két jegygyűrű, két tanúval, aztán uccu neki, bele az életbe, szeretettel, odafigyeléssel, boldog gyerekkorral, és hiszem, ha élnének, ma sem telne úgy el nap, hogy ne beszélnénk, vagy találkoznánk egymással, teljesen mindegy, ki hány éves, a szülő, az SZÜLŐ, a gyerek, az GYEREK marad, amíg a anya és apa még élnek, és jó esetben tiszta szívvel kívánom, tartson ez a lehető leghosszabb ideig.
Azt gondolom, “normáliséknál” ez így megy, de vannak – saját tapasztalatból beszélek – sajnos olyan ,- és most vegyük csak az egyik felet-, Anyák, aki egyszercsak megfeledkezek gyermekeiről, mert mondjuk szétesett a házasság,és önző módon csak és kizárólag a saját életével van elfoglalva. Azt hiszi,miközben imádott jelenlegi párjával turbékol, hogy nem halnak bele gyermekei a nemtörődömségbe? Ha ANYA lennék, egyetlen falat sem csúszna le a torkomon, ha tudnám, hogy a fiam egy fűtetlen lakásban, napi szintű megélhetési gondokkal küzd,mondjuk tegyük fel – most épp aktuális, hiszen Karácsony nem volt olyan rég – az ünnepeket száraz májas kenyér társaságában tölti. Nincs feldíszített fenyő, beilgli, töltött káposzta, hal, és egytlen jó szó sem. Ajándék sincs.
Csak felszólítások vannak: “Fiam! A gázszámlát, és a közös költséget ne felejtsd el befizetni!” kérdezem én: ez szeretet? Ez anyai szeretet?
Ja!-hogy őt sem szerették a szülei! Ez kérem jelentős ok arra,hogy a fiam, vagy a lányom huszonévesen beleőszüljön a zuhanásba. A talajvesztettségbe. Nem én, hanem szakemberek mondják, az nem legitimizálja szülői ganéságaidat, mert Téged a szüleid nem szerettek. Nem veszed észre? Ugyanazt adod tovább! Amibe Te i smajdnem belehaltál, amitől a mai napig krónikus módon szorongsz, amitől a mai napig – azt hiszed – Fatime keze, vagy a rosseb tudja miféle spirituális jelkép ad vélt, vagy valós védelmet!
Rendben van, ha gyerekként -állításod szerint- MINDENT megtettél, vagy megadtál nekik, de ne feledd, még mindig a gyermekeid, és ha gyermekkorukban agyonra símogattad őket – ami olyan, mint a drog, hozzászokik az ember, és törődésnek érzi – akkor most miért engeded el a kezüket? Hadd zuhanjanak! Nekem sem volt könnyebb? Vagy esetleg úgy gondolod: már felnőttek! Mihez? – kérdezem én. Ehhez a kegyetlen, kőkemény kapitalista világhoz, ahol mindennél nagyobb szüksége van egy gyermeknek arra a tudatra, hogy egy valakire mindig számíthat: a CSALÁDJÁRA!
Megyőződésem – ha lehullna szemeid elöl a lila köd – Te sem ismernél arra az emberre, akivé az utóbbi időben váltál.
És meggyőződésem,hogy bánni fogod, mert meggyőződésem, hogy már késő lesz… Túl Késő.
Nem nekik, hanem a SZÜLŐNEK kell felmelni azt a rohadt telefont, és különösen, ha megteheti, tenni fel a kérdést: “Kisfiam! Miben segíthetek? Minden rendben van?” Nálunk ez természetes volt. Mentálisan mindig számíthattam a szüleimre, és ez kérem szépen nem a pénzről szól.
Néha azt gondolom könnyebb a gyerkek párjára ráterhelni a felelősséget:” Majd ő megoldja!”
Csak szeretném közölni: nem tudja megoldani. Nem tudja cipelni a családi szarságokat, nem az ő dolga, és főként nem az anyja a Te fiadnak, vagy lányodnak. Az Te vagy.
Belehaltak a szerelembe!
2016 január 12. | Szerző: Rácz Gabriella
Nomesn est omen – mondja a latin, mely szerint a név kötelez…ez jutott eszembe, amikor a napokban fekcsendült a közelemben a közismert Zorán szám: a Szép Júlia .
Rengeteg emlékkép jelent meg előttem a dal hallatán, hát persze,hogy a múltból – és hozzátenném, amikor ott kotorászok, valami nem stimmel a jelenben, márpedig az ünnepek alatt is visszajártam, és kerestem az okokat. Mindig könnyebb megélnem a jelent Anya nélkül, ha tudom, hogy: Miért?
Nem kell visszamennem a 18. századi Shakespeare korába, hogy megértsem: a Júliák az én életemben is , szerelmük után haltak. Furcsa nem? Sokszor hallok házastársakról, ahol az egyik fél hamarabb eltávozik az élők sorából, de csak ritkán hallottam – vagy lehet, hogy csak engem kerültek el ezek a hírek -, hogy “meghalt a férfi, és utána ment a nő is, annyira szerették egymást”. Amikor kisebb voltam és ezt hallottam, mindig azt gondoltam: milyen szép, hogy ennyire szereti egymást két ember, és abszolút nem volt érthetetlen számomra az egész, sőt! Inkább azokra nézek furcsán, inkább kérdőjelekkel a szememben, akik hosszú házasság után az egyik fél elvesztése után – mert láttam már ilyet is – kivirágoznak, új hobbiknak hódolnak, mintha megkönnyebbülnének házastársuk elvesztése után, mintha mázsányi súly szakadna le a vállukról, és élvezik az özvegyi egyedüllét, inkább szabadság határtalan tereit.
Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy minden egyes házasságban az egyik fél eltávozása után az élők sorából, rövid időn belül meg kellene halnia a másik félnek is, de ha igazi, kozmikus összetartozás volt férj, és feleség között, hitem szerint ez így történik.
hagyjuk Shakespeare Rómeó és Júliá-ját, maradjunk az én családomnál.
Apám sokszor hallgatta, és énekelte is a Szép Júliát Zorántól – akkor még nem értettem,miért – tényleg gyönyörű a szöveg,de már kiskoromban leesett, hogy ez nem a happy dalok közé tartozik. Nem a beteljesedett szerelem dalbeli megtestesülése, és az Istennek nem értettem, mert az Anyukám is Júlia volt…Gyönyörű meg minden , ahogy a dalban szól, és mégsem értettem. A trabi hátsó ülésén kapaszkodva, megpillantva Apám szemeit, miközben kaziról üvöltött a dal, és mi gyerekek – a tesómmal együtt – is vele énekeltük, szóval Apám szemei sokszor voltak könnyesek, és még akkor sem értettem.
De évekkel később, egy péntek délutánon hazajött Apám, és összeültetett bennünket az étkezőasztalnál, és világosan elmagyarázta Anyának és nekünk gyerekeknek, hogy el kell mennie, mert szerelmes lett!
Itt hagy nekünk mindent a házat, pénzt, kocsit, bármiben számíthatunk rá, de nem tud tovább hazugságban élni. Nem tud egyszerre két helyen lenni. (hát igen, ha két életem volna….)
Még életemben olyan boldog nem voltam, mert életemben még olyan boldognak nem láttam őt korábban. Azt gondoltam, és gondolom a mai napi, hogy tisztességgel felneveltek bennünket, suli, meg a csillagos ég lehozatala, és nem monogámiára vagyunk bekódolva, és még mindig felnézek – nemcsak ezért- az Apámra, mert volt bátorsága felvállalni, és nem suttyomban csinálni a dolgokat, ahogy nagyon sok házaspár esetében ezt látom. Apa elment. Boldog volt.
Anya kiborult, és az öcsém, mivel szimbiózisban élt anyámmal szintén. Hozzám sem szóltak kb 3 hónapig, mert nem értettem, miért kell a rosszhoz továbbra is ragaszkodni, nem értettem, miért kell egy emberben lelkiismeret furdalást kelteni azért, mert őszintén elmondta,hogy szerelmes lett egy másik nőbe. Egy másik Júliába!
És akkor leesett minden. Akkor jöttem rá, hogy már évekkel ezelőtt is azért volt könnyes a szeme miközben az ismert dal szólt, mert nem Édesanyámnak, hanem másvalakinek szólt. (Igen tudom a házasság szentsége, meg lópikula) Mi a francot erőlködnek emberek, ha már nem működik? Miért nem lehet felvállalni nyíltan az érzelmeinket, mert megjegyzem, ha egy Édesapa ilyenre szánja el magát, hogy őszintén elmond mindent, nagy bátorság, és egyenes gerinc kell hozzá.
Sokan kisgyerekkel, és mindenféle női praktikák bevetésével próbálkoznak, hogy maradjon az “imádott” férj, sokan még az öngyilkosságot is bevetik, persze korántsem gondolják komolyan, csak ne kelljen szembesülniük azzal, hogy valamiben elbuktak. Hogy valami elmúlt. Szerintem ez szánalmas. És persze abban is biztos vagyok, hogy az éremnek mindig két oldala van.
A szokásos szereotípia, vagyis a hazazsarolás nálunk is bejött. Emlékszem mennyire gyengének láttam akkor az Anyámat), és Apa visszaköltözött,de ezt követően már soha, soha többé nem láttam őt olyan boldognak, mint , mikor elment.
Teltek az évek, mindenki – látszólag- tette a dolgát, a szerelemről nem beszéltünk. Tabu volt.
Még több év telt el, amikor én vettem fel azt a telefonhívást,melyben közölte a szegedi kör-intenzív főorvosnője: meghalt az Apám szívinfarktusban, bár azt is mondhatná ketté szakadt a szíve – ilyet még nem látott – , nagyon sajnálja.
És elindult a lavina. Az Apámat imádtam, ő volt a mindenem, mert sohasem csak a templom tornyáig, hanem mindig is a csillagokig nézett, és látott is. A következő évben Anyánál rákot diagnosztizáltak, menthetetlent. És a hab a tortán az volt, hogy mindent,de mindent megálmodott előre. (Az egy másik írás témája, hogy minden pontosan az álom szerint történt)
Anya a következő évben meghalt. Elvitte a szomorúság, mert nem tudta megbocsátani magának, hogy nem engedte el Apámat. Miután eltemettük őt, hallottam,hogy az a másik Júlia, Apa szerelme is beteg, ugyanabba a betegségben, Anya gyógyíthatatlan rákjában halt meg ő is. (Ezek után próbáld meg nekem elmagyarázni a véletlenek létezését. nem lesz könnyű dolgod)
Belehaltak a szerelembe.
Időnként figyelmeztetem is magam: veszélyes dolog. (Nem is lettem Júlia. A Gabriella jelentése: Isten gyermeke, Isten bajnoka)
Elvettem a “Pasiját”!
2016 január 7. | Szerző: Rácz Gabriella
Hát – tudom ezzel a szóval nem kezdünk mondatot, de én mégis – nem hittem volna, hogy van, bizonyítottan létezik szerelem az állatok között is.
Töpörtő – igen, tudom kicsit hülye név, de ez a kedvenc kajája – 3 évnyi osztrák kintlétem alatt egyetlen lovagjának hódolt be – szó szerint is – Anton nevű szintén keverék kutyusnak, aki a közelünkben lakott.Hogy a kutyák évente kétszer tüzelnek? Na! Nálunk ez a törvény is bedőlt, mert csakúgy dúlt a szerelem, ha kell – láthatóan nekik kellett – , ha nem.
Annyira ciki volt,- pedig felelős gazdiként beszéltem Anton családjával is, mivel az én Töpim nincs ivatralanítva, és nem szerettem volna kutyaszaporulatott 30 négyzetméteres garzonombam – szoval Anton gazdája megnyugtatott, az Ő hímjük képtelen a párzásra, vagyis az utódnemzésre, mert már nagyon öreg, és szervileg is alkalmatlan rá.
Megnyugodtam,de csak a következő találkozásig,mert a két kutya – láthatóan párzani kezdett – zavaromban oda sem mertem nézni – de még mindig azt gondoltam, hogy ezek csak ösztönös mozdulatok, és hadd csinálják, úgysem lesz belőle kiskutya.
Igen ám!, de ezek a kutyusok, -azóta megtudtam, mások is- 2 perc élvezet után 30 percre összeragadtak, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha nem az osztrák kisváros főutcáján teszik mindezt, ahol nekem – hát igen, nem unalmas az élet – sikerült a forgalmat leállítanom. Az egyik kutya délre, a másik északnak fordult, és én hiába húztam-vontam őket, az Istenért nem akartak elszakadni egymástól. A hosszú kocsisor dudált, és mondanom sem kell mindenki az én erőlködésemen nevetett, amikor az első autó vezetője – szerintem megszánt – kiszállt az autóból és megkérdezte:- “Mi történt? Maga nem látott még életében “csuklós buszt”?”
Bevallom őszintén: ilyet, nem!
Még mindig nem gondoltam, hogy Töpi megtermékenyült, de az idő múlásával, bár tápadágját csökkentettem, mégis gömbölyödni kezdett. Á! Gondoltam: álterhesség, és a neten olvasottak alapján szintén megnyugodtam, ilyen bizony létezik. De ez, nem az volt. Pár hét után a teraszon Töpörtő 3 Antonra rendkívül hasonlító kiskutyát szorongatott magához, és mordult rám, amikor közeledni próbáltam….
Jesszusom, most mi a fenét fogok csinálni? – gondoltam magamban, majd a kicsinyeket pár hét után – mitagadás nagyon szépek voltak,- a szoptatási idő alatt felmerült bonyodalmakat inkább nem sorolnám – nyakukban egy piros masnival, kis kosárkába pakolva őket, becsöngettem Antonék házába.
Nyílt az ajtó – figyelj filmbeli jelenet – és amikor Anton gazdija meglátott bennünket, rögtön, ugyanazzal a lendülettel, ahogy kinyitotta, be is csukta az orrom előtt, majd néhány sóhajtás belülről,- én töretlenül, kissé eltorzult arccal álltam ajtaja elütt – megint kinyílt az ajtó, és már bent voltunk a házban, majd mindketten – szintén nagyot sóhajtva – a nappali ülőgarniturájára roskadtunk.
- Akkor most felsorolnám a tényeket – mondtam, egyébként ehhez majdnem végzett jogászként nagyon értek, és általában be nem áll a szám,- szóval elmondtam: -Mivel Töpi csak és kizárólag Antonnal volt, – mert mellesleg más kutya nem is érdekli, de – próbáltam illedelmesen fogalmazni – kizártuk a megtermékenyítés lehetőségét, engedtem , hogy együtt legyenek, és csináljunk valamit, mert nálam ez a 3 kis dundi-nudli – Töpörtő nagyon jó anyuka, jó kövérre szoptatta őket, (engem meg hőlyére), nem maradhat.
- Továbbá feltételezem , Ő sem vágott át Anton terméketlenségét illetően,de úgy tűnik , a szerelem mindent felülír.
Hála Claudiának a 3 csöppség gazdira találta, de Anton csak jött, és jött, és – mindig résen lévén – én felkaptam Töpit a karjaimaba, hogy még véletlenül sem történjen meg a “frigy.”
Ez így ment 3 évig, majd hazaköltöztünk Magyarországra. A csomagolás előtti sétánál Töpörtő már szomorú volt, és hiába nem akartam, Anton háza felé vette az irányt. Anton nem volt otthon, így búcsú nélkül jöttünk el.
Megérkezésünk óta – bár rendkívül boldog voltam, hogy végre itthon lehetünk – Töpörtő egyre szomorúbb lett, és amikor Antonról kérdeztem , mélyen a szemembe nézett könnyes – de tényleg – szemeivel, és azt a megvetést???? Negyedik hónapja vagyunk ittthon, a depresszió különböző fokozatait éltük át – igen én is! – ás hiába olvastam szét magam kutyapszichológiából, nem segít. Séta közben , ügyelve arra, hogy mégcsak Anton nevét ki se ejtsem, elmagyarázom Töpinek, hogy itt is vannak szép daliák, mintha a falnak beszélnék. Igen, tudom a könyvek után, tök midegy mit mondok, mert a kutyákkal (is) energiával kommunikálunk, de hátha az én magyarázkodásom – mert ez az – mentegetőzés a javából-, szóval hátha ez is felülírja a világhírű kutyapszichológus állítását.
Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, és nemcsak azért, mert én okoztam bánatát, mert elvettem a pasiját, és nem tudom azt gondolni, “ne hülyéskedj, Ő csak egy kutya!”
Mélyen osztozom Töpörtő gyászában, mert tudom, ha elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt, az igazit, az egyetlent, utána egész életünkben sóvárgunk, őt keressük mindenütt…
Hiába. 🙁
Az irigység kortalan, és határtalan!
2016 január 5. | Szerző: Rácz Gabriella
Az egyik blogbejegyzés, – mely szerint Rubint Rékáék jelenelg a nyárba utaztak – kommentjeit olvasva, a széktámlához nyomott a döbbenet: Ki ez a sok(k) irigy ember, ráadásul többségük NŐ!, akikben ennyi rosszindulat megfér????? Kik ezek? (bocsánat a tárgyiasításért, de nem tudok rájuk emberként nézni) Honnan Jönnek, merthogy nem az én világomban, akarom mondani dimenziómban élnek, az tuti.
Bizonyára létezik egy “sárgák bolygólya”, de nem az én Naprendszeremben, ahol minden élőlény sárga, narancs, vagy mustár, illetve okker árnyalatban leledzik , vagyis jobban megfogalmazva fő a saját levében, és egy tapottat sem mozdul, vagy tesz azért, hogy az ő élete sikeresebb legyen. Azt hittem (én naív), ez ma már evidencia: ahol most tart az életed, az a saját döntéseidnek a következménye. (tovább…)
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
Boldogság gyere haza!
2016 február 20. | Szerző: Rácz Gabriella
Haha- gondolom magamban, mert elképzeltem, hogy ott még okés a dolog, na de nálunk mi lenne ezzel a mutatóval.
A hír szerint két éve nyilvánította az ENSZ Közgyűlése március 20-át a boldogság világnapjának, azzal az indoklással, hogy az emberi lét értelme a boldogság keresése!!!!!!
Oldal ajánlása emailben
X