Pünkösd
2015 május 24. | Szerző: Rácz Gabriella
![00000_a_szentl_lek_ki_rad_sa_3[1]](https://vagina.cafeblog.hu/files/2015/05/00000_a_szentl_lek_ki_rad_sa_31.jpg)
Érdekes , hogy az ember visszafelé tekintve az életében, több szakaszra tudja felosztani. Legalábbis az enyémmel így vagyok. Azt vettem észre magamon,hogy van két nagyon meghatározó ünnep az évben, ami egészen mélyen, a lelkemig hatol.
Ilyen lett a Pünkösd is. Nem akarok Krisztusról, a Szent Lélekről, vallási elemzésekről írni, akit érdekel utána nézhet,mit is jelent pontosan ez az ünnep. Nem is szeretem az Isten szót sem használni, mert mindenki – a maga módján nevezi el az ő mindenhatóját, de talán az idő, a tapasztalások, egyre inkább mélyebbre viszik bennem ezeket a napokat. Például nem tudok haragudni. Mert bármilyen hülyeséget is tapasztalok bárki részéről, az Embert próbálom látni benne. Érzem,hogy valahogy egyek vagyunk.
Mindeki életét determinálják a saját életének körülményei,de ezen belül szabadon dönthetünk. A körülöttem lévő emberek nagy része küzd, mint ahogy én is. És teljesen mindegy, hogy a macskába ma reggel belerúgó szomszédot nézem – na nem mondom,hogy nem ment fel bennem a pumpa -, vagy azok a tragédiákat átélő emberek, akik minden napban csak a mában, és az elkövetkező 10 perceben tudnak túlélni, vagy vannak körülöttem a gyilkos kórral, éppen a rákkal küzködők , azt látom, teljesen más szinteken éljük, tapasztaljuk, és cselekedjük, vagy nézzük tehetetlenül a dolgokat, miközben mindenki a szeretetért küzd. Az a jó, ha ez a kettő egyensúlyban van, vagyis szeretek – beleértve magamat is – és szeretve vagyok.
Egy kicsit, néha napján sajnálom azokat azembereket, akik a megszégyenítés eszközével, és a pénz hatalmával próbálják kifejezni mindenhatóságukat. Hagyom is. Hadd fürdőzzenek a győzelemittasságban, de általában az úgy van,hogy az óra körbe jár. Szóval tapasztalataim szerint nincs olyan élet, hogy mindig csak fent van a mérleg nyelve, ez csak arról a fiatal huszonéves lénynak a közösségi oldalra történő bejegyzéséről jutott eszembe, hogy : ” Bejött az élet”, mert az Univerzum mindig gondoskodik lentekről és fentekről. A fenteket mindig valami nehéz időszak előzi meg, és fordítva.
Az eddig legsikeresebb, nyílegyenesen felfelé ívelő ismerőseim élete, most vergődik a legmélyebb ponton. Egyáltalán nem érzek semmiféle versenyhelyzetet, vagy gőúzelemittasságot, mert megkaptam én is a magam leckéjét. Ez nem egy verseny, mindenki más lapokat kapott. De hiszem,hogy törekedni kell, hogy cselekedni kell.
Vannak pillanatok, amikor a zebrán szembejövő ismeretlen ember mosolya tesz -talán – aznap a világ egyik legboldogabb emberévé. Mindez ma délelőtt jutott eszembe, amikor a szemerkélő esőben a tízórai misére siető emberek tömegét láttam.
Mert nem a templom a fontos. Számomra már régóta nem. Hanem – ha befogadó vagy – a minden áldott pillanatban rád sugárzó fény…
Géza
2015 május 21. | Szerző: Rácz Gabriella
![nepp-romhanyi-mezga[1]](https://vagina.cafeblog.hu/files/2015/05/nepp-romhanyi-mezga1.jpg)
Na nem a Mézga, de alapjaiban gézásithatom – talán egy picit mézgásíthatom is – azokat a pasikat, akik tipikus egyedei a hímnemű populációnak.
Több Gézám is volt nekem: mind-mind plátói szerelmek, amikor még tojáshéjas kisiskolásként az volt a menő, ha meghúzták szünetben a copfomat, vagy hógolyóval dobáltak meg , ami éppen nem az arcomat – hanem, mint védőfelszerelés – a 6 dioptriás szeművegemet érte.
Aztán ott volt a gimi…
És sohasem gondoltam volna, hogy az a srác, aki egykoron – mert szerinte működött a kémia – kissé pocakos kinézetével,de mégis végtelen humorával egy osztálytalálkozón a csuklásig megnevettetett, nemrégiben a megrögzött balos jelzővel illetett.
Azt gondolom, ebben mindketten hibásak vagyunk. Mert az évek teltek-múltak, és a lényegről elfelejtkeztem.
Csak magamról tudok írni – de talán ezzel mások is tudnak azonosulni – időközben elfelejtettem vele tudatni, mi történt a családommal, mi történt velem, és ezekkel a dolgokkal kapcsolatban vele sem vagyok tisztában.
Megrögzött balosok!
Sokat gondolkoztam azon, vajon Ő hogyan érezhette magát akkoriban, amikor Romániából jöttek át a családjával…Idegen ország, más szokásokkal, a barátok, ismerősök otthagyása. Belecsöppenni egy mégiscsak idegen világba, még ha a nyelv ismerős is, nem lehetett könnyű. Nem hiszem,- és nem vagyok rá büszke – hogy erre olyan nagy figyelmet fordított volna az ország egyik legelitebb gimnáziumának, legsznobabb osztálya, azaz a miénk. Ez az írás, régóta nyomta már az egyik mappám tárhelyét, és pont a napokban akadtam rá – szerintem nincsenek véletlenek – amikor hazalátogatásom során összefutottam volt matek tanárnőnkkel, – jobban néz ki, mint 15 évvel ezelőtt – és a “hogy is vagyunk”, “de rég is volt” mondatok közé belekeveredett részéről egy kérdés: “Nagyon meggyomorgattalak Benneteket?” És hát persze, hogy az ember , ha így is volt, nem mond igazat, mert az a meggyomorgatás, talán csak nekem volt az, mert meggyőzödésem, életem legnagyobb hibája volt abba a gimibe mennem. De mégcsak a szüleimet sem hibáztathatom, mert nem ők kényszerítettek, egyszerűen hoztam a tőlem megszokott “jókislány” figurát, és megtörtént. Emlékszem, amikor az általános iskolás oszifőnk a nappalinkban könyörgött az Édesanyáméknak: “Gabinak művészeti suliba kell mennie!” Nem hallottuk meg, nem vettük komolyan, pedig, és akkor, ha, de másképp lett volna. Nincs csapó kettő, ebből kell-ene még kihozni a legjobbat.
És akárhogy is nézem, és emlékezem, és tiltakozom ott mélyen, legbelül be kell látnom azoknak a Gézáknak, az én elérhetetlen Mézgáimnak sikerült.
De ha jobban belegondolok, talán nemcsak azért, mert nem lopták a napot 🙂
Virágzó akác!
2015 május 18. | Szerző: Rácz Gabriella
Egy új, jobb élet reményében hagytam ott mindent.
Már három napja csak csomagoltam, annyira vártam a hazautazást. Az utolsó napokat a munkahelyemen- egy állandóan velem ordítozó főnökasszony kíséretében – csak ezzel a gondolattal tudtam túlélni: hazamegyünk.
Vártam a napsütést, a virágzó gyümólcsfákat, az Ismerősöket, és igen vártam a temetőt is, mert Anyák Napján is szétvetett a düh, hogy nem lehetek ott. Nem gondozhatom a sírt, nem gyújthatok ott mécsest. Mondják, teljesen mindegy hol vagy, ott is megteheted, nem így érzem. És általában a nagy megmondóemberek, rájóttem, sohasem, vagy talán még a közelében sem voltak azoknak a szituációnak, amelyekben oly okos tanácsokat osztogatnak. Mert a másik élete mindig könnyebb. Sokáig ezt hittem én is.
De sokszor a látszat csal. Mert hiába a vezérigazgatói poszton ülő fiam, akire büszkék is lehetnénk akár, ha minden nap minden estéjén nem együtt innák le magukat az asszonnyal,a nem is oly rég született csecsemőjüket gondosan lepasszolva a nemkívánatos, vidékől felutazó lelkes nagymamának és nagypapának, akik ebbe lelkileg majd belehalnak. Mert milyen embertelen dolog – kérdezem én – azzal sakk-mattban tartani a “kedvesem” szüleit, hogy akkor láthatják a rég várt unokát, ha a szülés utáni depresszióban szenvedő anyuka már legalább az “igen! Vihetik!” szintjére leitalozta magát? de van itt más is.
Dr. ide, dr. oda azért most is beigazolódik az a közhely, mely szerint a diplomával nem jár együtt az intelligencia. Az intelligenciának az az alapvető szintje, hogy a szülinapomra küldött üdvözlő sms-t, legalább egy mondattal megköszönjem. A túlélő mondat ilyenkor, hogy biztosan nem hozzá tartozik már ez a szám, sem sokat segít , mert az a személy is bunkó, aki egy ilyet, ismeretlenül megkapva sem reagál le. Hát nevezzük már nevén a dolgokat! Hogy az árfekvésében igen magas, de a kiszolgálás szintjén igen alacsony vendéglátó egység felszolgálója, kérdésemre, hogy milyen fagyit fogyaszthatok, flegma testartásban csendesen elküld, no nem melegebb éghajlatra, csak a hűtőpultig, ahol megnézhetem, mi is a kínálat, hozzátenném: aranyáron. Relaxálhattam is szabadon a szabadságom alatt, mert van az a csend a megyeszékhely sétálóutcáján, hogy a saját szívdobogásomat is hallom. Elkeseredett emberek. Mit is mondhatnék: Le a kalappal! Hogy ebben a szarban is lehet létezni. Hisz tudom én, amikor nyilvános helyen szükségét érzi az ember, és jön a bűz,de már nagyon kell, a hosszú sorban állás közben az ember megmegszokja a szagot. Annyira,hogy már észre sem veszi. ..
A szőlőfürtökben lógó,szemétdombokat beborító virágzó akác mindent überelt. Gyönyörű volt.
Beszélgetés Istennel!
2014 május 1. | Szerző: Rácz Gabriella
– Jó napot Isten!
– Szervusz fiam! Mi járatban? Úgy tudom, még nem jött el a Te időd.
– Bocsi, ha zavarlak, de odalenn a Földön, még a focimeccseknél is jár a fél időben szünet, amikor a vesztes fél stratégiát vált. (tovább…)
Rohadjak+?
2014 április 27. | Szerző: Rácz Gabriella
Csak négy percig bírtam, pedig -állítólag – 30 napon keresztül, minden nap végig kellene hallgatnom azt az egy óra 45 perces hanganyagot, amivel meg tudnám gyógyítani az életem….
Az életem? Hagyjuk! Elég lenne – és ez nem szegénység gondolkodás – ha a migrénjeimtől megszabadulnék, amelyek nem is tudom, de úgy április 6-a után felerősödtek. Egyre gyakrabban jelentkeznek, egyre erősebb formában. (tovább…)
“Leszarom Jézust!”
2014 április 20. | Szerző: Rácz Gabriella
Húsvét. Valami megmagyarázhatatlan, egyetemes szeretet lett úrrá rajtam a napokban.
Pont azt kérdeztem egyik maga elé bambuló, mélabús ismerősömtől:”-Te is átéled éppen Jézus szenvedéseit a kereszten?”
Meglehetősen furcsán nézett rám e kérdés feltétele után, mert nem vettem észre, hogy fülhallgatóval elszigetelődve a világtól egy “ki öl többet” típusú akciófilm kockái peregtek előtte a laptopján.
-Haggyá máá! – hangzott a válasz. – Leszarom Jézust!!
Abban a pillanatban mindez már láthatóvá vált számomra – de olyan hülye az ember nem? mindig magából indul ki -, de a közelgő szél-, majd esővihart megelőző nyomasztó csendben engem mégis átjárt valami különös érzés…valami megmagyarázhatatlan.
Talán a napok óta elhúzódó influenzám, a templomok közelsége, ahol, néhány napra megszűntek a harangok létezni, jobban utána is néztem a Húsvét jelentésének – persze ettől még nem lettem vallásos -, de évtizedek óta kételkedem abban, hogy valaki elküldi a Fiát, hogy a világ összes bűnét magára véve elvérezzen a Kereszten. Ma meg valahogy úgy érzetem,hogy igenis megtörtént. Hogy része vagyok az egész emberiségnek, ugyanúgy annak a Józsi Bácsinak is, vagy Csubesznek, akik tudom, épp bánatukban, vagy leszaromságukban gördítik le otthoni városom egyik kis kocsmájában az x-edik felest. Talán nem tudják mi az, hogy virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek, az ilyenkor lezajló vallási liturgiák jelentését, de ha ez az ünnep, “csak” abban tud -érthetően – sokaknál megtestesülni, hogy emberek, családok összejönnek, beszélgetnek, régi fotókat nézegetve nevetgélnek, vagy éppen sírnak, törődnek egymással, csak egyszerűen rányitják a másikra az ajtót, akkor azt mondom megéri. Ha csak néhány órára is,de észreveszik a virágba borult természetet, élvezni tudják a sonka-tojás-torma fonott kalács kombináció ízét, nem gondolva a mindennapok gyötrelmeire, a pénztelenségre, arra, hogy be kell, vagy valakinek épp nincs hova mennie keddtől dolgozni, akkor azt mondom: érdemes! És azt is gondolom, ha már meghalt az az ember miattunk a kereszten, akkor minden napunknak ilyen önfeledt életörömben kellene telnie. Nem baj, ha sokak számára az ünnepek többsége “csak” az evésről, a nevetgélésről, a feloldódásról szól. Ha így gondolják tegyék, vagy inkább egyék, mert mélyen hiszem, hogy minden gyarlóságunk ellenére, mindenkiben ott legbelül, ott van a szeretetre való vágyakozás. Épp úgy adni, mint kapni.
Idegenbe szakadva is elképzelem egyik otthoni ismerősömet, ahogy kockás plédjében bebugyolálva, egy jó minőségű pohár vörösborral a kezében üldögél házának teraszán gyertyafénynél, a szakadó esőben, és a kert közepén álló, a legnagyobb pompájában virágzó cseresznyefát csodálva -talán – épp ilyesmin mélázik…
Akarom-e?
2014 április 12. | Szerző: Rácz Gabriella
Épp tíz évvel próbáltam fiatalabbra hidratálni a kézfejemet a tantermek takarítása után, amikor elszakadt bennem a cérna.
Több szempontból is.
Mint rendkívül fontos, halasztást nem tűrő téma tárgyalásának kellős közepén találtam magam, amikor a szokásos helyre igyekezetem takarító járgányom – írhatnám seprű,de itt már azt is felül írták egy modernebb berendezéssel (haha) – letételekor a kávézóban. Szóval arról volt szó, hogy egyik kolleganőm fodrászhoz készülve, milyen színűre festesse haját, mert őszül, és választékot csinálva fejebúbján nekem mutatva a lenövést – hú tényleg teljesen ősz volt már – nekem szegezték a kérdést:
– Mivel fested a hajadat? Otthon, mármint a lakásban fested-e? Hazautazol Magyarországra, mert ott olcsóbb minden szolgáltatás??? és satöbbi, és satöbbi :),de csalódást kellett okoznom azzal a kijelentésemmel: Nem festem a hajamat, mivel még nem őszülök!
Na több se kellett .
Ez mindent vitt. Az aznapra tervezett,de még ki nem tárgyalt “rántás, vagy habarás”, a “jajj de fáradt vagyok” , a “jé de meleg van”, és a ” már mekkora a hétvégén elültetett virágpalánta nagysága” témáit.
És akkor megkaptam: “Persze, mert neked még nincs gyereked!” mondatot, és azt hiszem ennél a mondatnál, minden német tudásomat, és hangerőmet összeszedve – talán levegőt sem vettem – hadartam ellentmondást nem tűrően a magamét.
-Igen Seka! -ordítottam horvát munkatársam fejének – nekem kibaszott könnyű életem volt. És belekezdtem. Abban az évben, amikor meghalt az Apám, – márciusban – nyáron már rákos volt az Anyám, akit több, mint egy évig ápoltam otthon. Pelenkázás, injekciózás, hadd ne soroljam, majd a “kezeimben halt meg”. És amikor már úgy érzed ennél nagyobbat nem üthet az élet, a sírjuknál állva a temetőben, egyszer megszólal a telefonod, mert a Testvéred úgy dönt, Ő is átnéz a másvilágra, és Te hazaérsz, az utolsó pillanatban. Valóban nincs még gyerekem,de tudod lett volna, csak amikor megszólalt a telefon, hogy a kórházból szóljanak, meghalt az Édesapám, a szívem alatt lüktető kis embrió is úgy döntött: így, neki sem kell most az élet….
Olyan hangos csend támadt a teremben, hogy minden bezárt ajtó, és ablak ellenére hallottam, odakint szakad az eső.
Hazafelé menet azon gondolkodtam, vajon ,de tényleg! vajon hogy lehetett ép ésszel mindezt túlélni, és nem beleőszülni, és elkerülhetetlenül eljutsz, a mi lenne ha kérdéséhez. Szóval mit csinálnék ma másképp? És nem tudok a jól megszokott szlogennel válaszolni, mely szerint: semmit!
Nézzük csak:
Ha visszatekerhetném az időt, rávenném az Apámat,hogy a rendszerváltás után vásároljon fel kárpótlási jegyeket. Amennyit csak lehet, és vegyünk rajta földeket. Ha lehet minél többet. Akkor most k..va sok földalapú támogatást kapnánk, és élnénk, mint Marci Hevesen! Egy várfallal körülvett, úszómedencés kastélyban. Kérdezném az Apámat Istenről – mondjuk ezt tettem is, de sohasem tudtuk ezt a kérdést kitárgyalni, mert a nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba kétszer – tétellel sem jutottunk dűlőre – és meggyőzném, nyugodtan fogadja csak el a rendszerváltás után neki felajánlott polgármesteri pozíciót, amihez illően bajuszt is növesztetettem volna vele – talán nem állta volna neki annyira szarul, anyámnak meg mindegy volt, mert szerette így is, meg úgy is, szóval mindenhogy, és ehhez illően fekete kabátot is viseltettem volna vele, mert az olyan meggyőzően polgári, és nemzeti, olyan magyar! Nem baj, ha azt gondolják az emberről korrupt, mert meggyőzném, így a halála után is azt teszik, és még kommunistáznak is minket, szóval ez is mindegy, és természetesen meggyőzném, járjunk rendszeresen templomba, mert a hozzánk hasonlók is ezt teszik, és a látszólagos hit, elpalástol minden korrupciót, mert arra is rávenném: legyen korrupt.
De miért tenném?
Hát persze, hogy csak magam miatt, mert akkor nem kellene a 80-as IQ-jú munkatársaimnak pucenolás (takarítás) után két diplomával azt magyaráznom, miért nem őszülök!!!
De komolyra fordítva:
Mondhatnám azt – és bár ezt érzem – nem tudok a Szüleim, a Hazám nélkül élni, de nem igaz, mert kipróbáltam: tudok!
A kérdés: akarok-e?
Van egy Pasi
2014 április 3. | Szerző: Rácz Gabriella
Négylábú, és Antonnak hívják.
Szíve választottja az én kis keverék Töpörtöm. A frigy, már több, mint egy éve tart, és bevallom töredelmesen, először nem vettem “őket” komolyan. Észben tartottam én mindent: az ösztönöket, mégiscsak állatok, és évente kétszer – hát Istenem – beindulnak a hormonok… – gondoltam a tudomány mai állása szerint a kutyákra is jellemző – nevezzük így, alliteráció “sz” – “szaporodási szokásokra. (tovább…)
Mottó / Tápoldat Művilághoz
Goldenblog 2013
Névtelen Ismeretlen
2016 január 3. | Szerző: Rácz Gabriella
Elegáns öltöny, fehér ing, nyakkendő, (arc nélkül, a facen – haha), és egy egzotikus háttér varázsolt el, amikor pirosan nézett rám az a kis fejecske a jobb felső sarokban , tudod, amikor valaki bejelöl ismerősnek.
Névtelen ismeretlen? Most mi a fenét kezdjek ezzel, mert egyébként lehetne benne fantázia – de attól félek, ez nem az – hogy valaki – jújj de izgalmas – valaki rám talált itt. Hm. És micsoda elegancia?
Ha már valakinek ilyen kurvajó az ízlése a becserkészéshez, – mert ismerőseit lecsekkolva másról nem lehet szó – , akkor mi a francnak rejtőzködik?
Pedig már eljátszottam a gondolattal, hogy – mint Sandra Bullock a “Ház a tónál” című filmen – elkezdhetném válaszomat, a: “Kedves Ismeretlen Ismerős” megnevezéssel és folytathatnám azzal,hogy – mint a fimben – jelenleg 2016-ot írunk, ruha helyett asztronauta szerkót hordunk, és telepatikusan kommunikálunk már egymással – ami szerintem igaz is – és nem divat, illetve meglehetősen illetlenség így, vagyis random módra megjelölni valakit. (tovább…)
Oldal ajánlása emailben
X